Mit adtak nekünk a rómaiak?

Nem véletlenül kezdődött a street food séta a Márciusi 15. téren a római romoknál, hiszen az utcai étkezés nem új találmány. Már az ókori Rómában is előszeretettel ettek az emberek az utcán, főleg azért, mert a szegényebb rétegek lakásai picik voltak, és sokszor nem volt bennük konyha, így utcai sütödékre kényszerültek.

A történelmi bevezető után aztán gyorsan ugrunk is pár évezredet időben és térben, egészen a Régiposta utcai McDonald's-ig. Ez persze nemcsak egy McDonald's, hanem az első hazai McDonald's. A nyitáskor a társtulajdonos Bábolna azzal próbálta reklámozni a hamburgerezőt, hogy ide jó lesz járni, mert itt nem lesznek alkoholisták, ez egy olyan hely lesz ugyanis, ahol nem árulnak majd alkoholt. 1988-ban ez mondjuk tényleg nagy újdonság volt Magyarországon, de valószínűleg nem ezért, hanem ennek ellenére lett egyre népszerűbb itthon is a Meki.

Ha erre harapsz, ennél maradsz

De fontos megemlékezni a street food lánc egyik legelső hazai képviselőjéről, a City Grillről is. Még ha a hamburgernek az íze nincs is a szánkban, Flipper Öcsi képe egészen biztosan mindenki előtt ott lebeg, ahogyan bekapja a kéjesen vágyakozó nők elől az eldobható habtálcáról a csirkefalatot.  A gyorskajákra azonban valószínűleg nem volt még megérve az akkori magyar társadalom, a City Grill ’92-ig húzta, aztán végleg bezárt.

Maradt az akkor még igen drágának számító McDonald's, na és a hurka meg a kolbász, ami igazi magyar street foodnak számít. Nincs is jobb annál, mint betérni a henteshez egy kolbászra, így a túra útvonala is a „fekete fejes” henteshez kanyarodik, ahol láthatólag nem tudtak érkezésünkről, úgy bámultak minket, mint mi őket. Közben a túrát vezető Fűszeres Eszterrel Krúdy Gyulát idézve, egyperces néma gyásszal adóztunk az egyik legfinomabb elfeledett magyar ételnek, a szafaládénak. Mert oké, hogy van virsli, na de a szafaládé, aminek a csodásan dudorodik ki bőréből a gőzölgő húsa, mégiscsak csodás dolog.

A fekete fejesnél, a Városház utcában van a legjobb a kolbász, mármint egyesek szerint: itt egyből el is dőlt, hogy a street food túrának tulajdonképpen nem sok értelme van, hiszen mindenkinek megvan a maga kedvenc kajáldája. Az étkezés még az öltözésnél is szubjektívebb dolog, és hiába próbáljuk meggyőzni a másikat arról, hogy ez a legjobb thai leves, és itt a legjobb a joghurtos padlizsán, ha ő évek óta máshoz jár és másra esküszik. A túrát azért végigcsinálhatjuk, de jóval kisebb lelkesedéssel.

Hála a tökieknek

A street food sikere Magyarországon a töki pompossal indult, ki tudja már melyik fesztiválon. A tökiek egyszerűen tejfölt és szalonnát kentek a kenyérlángosra, az emberek meg kígyózó sorokban álltak érte sorba. A sikert látva a tökiek le is védették terméküket, így ezt a nevet már csak ők használják, mások langalló vagy kenyérlángos néven árulhatják ugyanezt. Ez az étel ilyen formájában soha nem létezett, kenyérlángost valóban sütöttek a kemence elejében, mert az hamar elkészült, tejfölt azonban igen ritkán kentek rá.

Hosszú vonulással érkezünk a Madách térre, ahonnan már csak egy ugrás a hetedik kerület, a mindennemű kajáldák és street foodok mekkája, így aztán nem is értjük, miért pont egy pasztabárba mentünk (2 Spaghi, Gozsdu-udvar). A tészta ugyanis nem az a kifejezetten street food kategória, akkor már inkább a pizza – amiről egyébként a séta során nem emlékeztünk meg, ahogyan minden magyarok kedvencéről, a lakókocsis grillcsirkéről sem. A Milánóból érkezett olasz fiúk még némi kóstolóval is kedveskedtek, de még ez sem győzött meg arról, hogy a tésztának bármi helye lenne ebben a túrában. Jött aztán ismét a hamburger, és mint Fűszeres Eszter elmondta: a street food terjedésének egyik legfantasztikusabb hozadéka, hogy végre mindenhol lehet jó hamburgert enni, és a csalamádé talán végleg a süllyesztőbe kerül. A túra a Zing Burger lakókocsijánál sorakozott fel, és mivel a kiszűrődő illatokat nehéz túlélni, gyorsan tovább is álltunk.

Lángos and co.

A séta kissé hektikusan bár, de igyekezett minden utcai étel képviselőjét felsorakoztatni, a mexikói kajáért az El Rapido nevű hármas funkciójú helyet keretük fel, majd rögtön mellette az idei év legnagyobb gasztro-sikertörténetét, a Borst. A helyet érdemes kipróbálni, főleg a leveseiket és a szendvicseiket, amelyeket menüben is lehet kérni, feltéve, hogy beférünk. A hely ugyanis nagyon kicsi, és állandóan tömve van. Utolsóként érkezünk egy 15 éve meglévő, eldugott kicsi helyhez, az Akácfa utcai Bangla büféhez, ahol megtudjuk, hogy a bangladesi étel korántsem ugyanaz, mint az indiai.

A túra a Klauzál téren zárul, nem véletlenül, hiszen a vásárcsarnokok ma is az utcai kajálás legfontosabb helyszínének számítanak. Itt lehet csak igazán kolbászozni, na és lángosozni. A csarnokban igen sokáig Zámbó Árpinak volt lángossütője, amíg el nem költözött Csepelre kolbászt sütni. A lángos ma kezd igen felkapott lenni, számos étterem próbálja igazi hungarikumként újragondolni és újraértelmezni, ez azonban nem nagyon változtat azon a tényen, hogy mégiscsak egy zsírban sült lisztcsomóról van szó. Ennek ellenére külföldön is egyre népszerűbb étel, egy svéd turista Magyarországról hazaérve nyitott lángossütőt, nem kis sikerrel, amiben talán az étlapon szereplő rákos lángos is szerepet játszik.

A street food manapság a legdivatosabb gasztrokifejezések egyike, külön fesztiválja is van, a Dining Guide külön kiadványt szentelt a témának. A street food tehát 2013 makaronja és pho levese egyben, a városi séta pedig szintén csúcsra van járatva, így egy street food városi túra ki kéne hogy verje a hipsztermérőt. A mi túránk ettől igencsak távol van, hosszú, fárasztó, és még csak nem is érdekes. És bár alapvetően megszerettük a városban való szervezett bolyongást, de ha kajálásról van szó, inkább a megszokott formáknál maradunk.