Nem akarok többé zsidó lenni!

1982 volt, és a Fehérvári úti művházban valamilyen szakkörről kifelé jövet belefutottam egy néptáncfoglalkozás kellős közepébe. Akkor láttam először néptáncosokat ilyen közelről: borzasztó lelkesítő volt az egész, ahogy a fiúk kurjongatva ugráltak, a lányok csujjogatva forogtak, csattogtak a csizmák és lebegtek a szoknyák.

Nagyon szerettem volna része lenni a vidám körforgásnak, de közben zavart is a furcsa harsányság, azt meg már akkor is tudtam, hogy teljesen falábú vagyok a tánchoz. 12 éves voltam, félórányi bámészkodás után eloldalogtam.

A gyomromban ez az ismerős gyerekkori remegés, a vonzódás és a kitaszítottság együttese kezdett megint bugyborékolni hétfő este, Fischer Iván szerzői estjének második felén, a tiszaeszlári vérvádról szóló, A Vörös Tehén című Fischer-opera közben. Akkor, amikor a tiszaeszlári kocsmába betéved a 13 éves Scharf Móric, és hagyományos fekete haszid viseletben ide-oda ténfereg a néptáncosok lármás, buja forgataga közepette. Vonzza a színes, mozgalmas világ, és én pontosan érteni véltem, hogy mi zajlik benne.

Az elmúlt 30 év alatt kicsit megbarátkoztam a néptánccal, de még így is iszonyú hosszúnak tűnt ez a jelenet. Persze, kezdhetném onnan is, hogy 130 év után minek egyáltalán operát írni Tiszaeszlárról. De ha Richard Nixon 1972-es kínai látogatásáról lehetett, és az operairodalom csúcsait többnyire végtelenül banális történetek jelentik, akkor végül is miért ne lehetne.

Persze erősek a nyilvánvaló áthallások a mostani helyzettel, és Fischer az operáról a Népszabadságnak nyilatkozva nem is titkolta, mennyire aggasztja a magyarországi helyzet. A XIX. század végén a kelet felől érkező, szegény, vallásos zsidó bevándorlók voltak a lenézett, utált kisebbség, ma a cigányok. 1882-83-ban a teljesen abszurd vérvádügy miatt szerepeltünk a világsajtóban, mostanában – egyebek mellett – a cigánygyilkosságok vagy a paranoid hangulatú közélet miatt. Ha más-más társadalmi háttérrel is, de a formálódó szabadságpárti, öngondoskodó polgárság és a nemzeti mélymúltba meredő nacionalisták vitája ismét áthatja a közéletet.

Akárhogy is, egy nézhető, átélhető opera emberi konfliktusokról, érzelmekről, vágyakról szól. Erre gondolva kerülhetett Fischer egyfelvonásos zenés darabjának és Ascher Tamás, illetve Székely Kriszta rendezésének középpontjába Scharf Móric figurája.

Móric, aki enged a kocsmai néptáncosok által szimbolizált asszimilációs csábításnak, majd a bírósági tárgyaláson a helyi közhangulatot megjelenítő vuvuzelázó B-közép hergelésének. Móric, aki fahangon visszamondja a betanított szöveget arról, hogy a zsinagógában apja és a többi sakter hogyan ontották Solymosi Eszter vérét, és akit az apja nem tud meggyőzni, hogy ne hazudjon.

A Vörös Tehén szinte végig Krúdy dokumentumregényének a szövegére épül, és ettől nehézkessé, didaktikussá válik. Ezen sajnos nem segít a puritán díszlet és a szűkös játéktér lehetőségeit kihasználni igyekvő rendezés sem. Egy bizonyítékok helyett babonákra és koholt vádakra alapozott per mégoly riasztó üzenete is sematikus marad, ha a feldolgozás képtelen megmutatni, hogy a dráma szereplői mit élnek át.

A librettóhoz felhasznált Krúdy-regény mellett a megvádolt zsidókat védő arisztokrata ügyvéd-politikus, Eötvös Károly könyvéből is tudható, hogy Scharf Móricot valójában rákényszerítették a helyi hatalmasságok az apja és a többi zsidó férfi elleni vallomásra. Ez azonban az operában csak említésszinten marad: bemagoltatják vele a vallomást, de a külső kényszer nem jelenik meg a maga fenyegető valóságában.

A darab témája, miként azt a rendezvény oldalán maga Fischer írja, nem  "maga a per, hanem az a »lélektani rejtély« (Krúdy), hogy hogyan nyerhették meg a koncepciós per kiforralói maguknak koronatanúul a 13 éves Scharf Móricot". És pont ez az, amiről nagyjából semmi nem derül ki: Móric vágyakozva téblábol a néptáncoló, őt csábítgató magyarok között a mulatóban, hogy aztán a bíróságon a csőcselék és a vád bábjává váljon.

Persze, befolyásolható, de miért? Hiába értettem, mit érezhet a mulatóban, a bírósági jelenetnél már a sötétben tapogatóztam. Miért magyarázkodik a bíróságon Móric azzal, hogy nem akar többé zsidó lenni? Ingerszegény a vallásos környezet, ahonnan jön? Menekül a szigorú haszid szabályok elől? Riasztja a szűk perspektíva? Magára hagyták? Bántották? Kiskamaszként jobban izgatja a mulató mondén világa és a vörös mulatósnő dekoltázsa, mint a jesiva? Vagy csak korán kezdi a lázadást a szülők világa ellen?

A botrányos per, ahogy azt a történelemkönyvekből, valamint Krúdy és Eötvös Károly feldolgozásaiból tudjuk, a vád összeomlásával, a vádlottak felmentésével végződött. Fischernél Scharf József és Móric hazafelé tartanak a vonaton, odakint az antiszemiták lázonganak a verdikt ellen, apa és fia összebújnak. De megbocsát-e az apja Móricnak? És ha igen, csak a vonat által is szimbolizált sorsközösség miatt?

Egy kataklizma réme kellett ahhoz, hogy végre egymásra találjanak? Vagy mindvégig megkérdőjelezhetetlen volt az atyai szeretet, és a per csak egy isteni próbatétel, amin ugyan a zsidóellenes agitáció eszközévé váló Móric elbukott, de az apa elfogadja ezt, mint a Teremtő akaratát, és segít a fiának visszaváltozni eszközből emberré, gyerekké?

Hiszen normális esetben a bölcs apák megbocsátanak, és ez lehetne az a pont, amikor, miután a gyűlölködés és a politika szétzúzta a család és a közösség békéjét, nézőként a katarzis közelébe juthatnánk. Mégsem élünk át semmit, legalábbis nekem nem sikerült. A figurák elnagyoltak, nemigen van bennük semmi, amihez viszonyulni lehetne, az érzelmeik érzékelhetetlenek. Nem véletlenül nincsenek hagyományos értelemben vett áriák sem: nem az érzelmek állnak a középpontban, hanem a történet.

A két gyerekszereplő (Móricként Kovács Jonatán és Eszterként Varga Kyra) egyébként tökéletes, a felnőttek is jók, különösen Thuróczy Szabolcs, valamint Gyabronka József mint a kvázi-narrátor Krúdy. A Millenáris borzasztó akusztikája ellenére szépen szólt a zenekar, Fischer Iván pedig nagyon izgulhatott, mert – ha az utolsó előtti sorból jól láttam – szinte végig mormolta magában a szöveget.

Most kéne valamit mondani Fischer zenéjéről is. Az még laikusként is nyilvánvaló, hogy nagyon biztos zenei ízléssel és műveltséggel komponálta az operát, de nyomaszthatta a feladat nagysága, mert a darab legvégét kivéve valahogy nem akadt egyetlen pillanat sem, amikor engedte volna, hogy a zene előtérbe kerüljön. Megérintenie pedig még akkor sem sikerült, ahogy nem akadt egyetlen olyan konkrét motívum vagy harmóniamenet sem, amire emlékeznék.

Lehet, hogy ilyen egy modern zenei kollázs, én pedig egy megbocsáthatatlanul maradi figura vagyok, de nálam e ponton zeneileg azért kicsit rezeg a léc. A mulatós néptáncjelenethez hasonlóan hosszúra nyúló vonatos zárókép alatt pedig már igencsak fészkelődtem.

Az ízléses stíluskavalkád ellenére eluralkodó zenei unalom egyébként azért igazán meglepő, mert a szerzői est első, könnyedebb felében lényegében csak jó darabok kerültek színre. Igaz, egyik sem akart nagyon mélyen szántani, csupán szórakoztatni, de például a hat boszorkányos női énekhangra megzenésített Goethe-versre vagy a hat nyelven előadott zseniális No-komédiára és a táncoló pókra bármikor szívesen megint beülnék.