A Zeneakadémia visszavág

Kapaszkodhat a Művészetek Palotája: a felújított Zeneakadémia (hivatalosan a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem főépülete) készen áll, hogy visszafoglalja korábbi vezető helyét Budapest komolyzenei életében. A héten egy minden ízében újragondolt és megújult, a saját értékeire, hagyományaira és történetére büszke épületet vehet birtokba a nagyközönség.

A 2011-ben kezdődött felújítás lassan a végére ér, hétfő déltájban kint már a járólapokat rakják sietve, bent pedig az elkövetkező napok repirendezvényeire készülnek. Ahogy bemegyünk, szinte látom a régi jegyszedő és ruhatáros néniket, meg azt, aki a Király utcai oldalon egy kis asztalkánál a mögé aggatott plakátokon hirdetett bérleteket árulta – na ők azok, akik örökre eltűntek.

A szívem ugyanúgy a torkomban dobog, mint kábé ötévesen, amikor először hoztak el a szüleim, pedig csak az új birtokbavételről szól a dolog, zene itt mostnem lesz. A Zeneakadémia mindig is elképesztő épület volt, és az eleganciáját még az 1963-as, kissé elbarmolt átalakítás, például a nagyterem fosbarnára festése ellenére is megőrizte. Most azonban egészen elképesztő színekben és hangulatban pompázik.

Az előtér gyöngyházas ragyogású mázas kerámiadíszeire mindenki emlékszik, aki valaha járt itt, de az épületbelső 1907-es eredeti domináns halványzöldjének visszatérése nagy meglepetés. A zeneszeretőknek elég sok újdonsággal kell megbarátkozniuk: az emeleten megszűnt a ruhatár, új helyre költözött a "Cassa", a büfé a nagyterem Király utcai oldalára, az átriummá alakított régi belső udvar helyére került.

A rekonstrukció vezető építészeit (Magyari Éva, Pazár Béla, Potzner Ferenc) valószínűleg emiatt az új helyiség (és a Kisterem felőli párja) miatt bírálják majd. Az rendben van, hogy meg sem próbálnak a régi épületrészek eredeti szecessziós-art decós stíljéhez visszanyúlni: az átriumokat modern anyagok, letisztult, egyszerű téglalapformák uralják, sok üveggel és régi téglával, valamint modern, a zenetermek leereszthető mennyezetcsillárjaira rímelő lelógó csillárokkal. Viszont nekem túl rideg a hangulatuk, és nem igazán reflektálnak a környezetükre.

A leglátványosabban a Nagyterem változott. A meghitt parkettanyikorgásnak vége, mindenhová új, gumiágyazatú olajozott akácparketta került, amin, ha élne, még a nagymamám cipellői is visszafogottan koppannának. Végre nem kell majd nyomorogva ülni: nőtt a széksorok közötti távolság, cserébe viszont az eredeti, de szépen felújított fekete székek közül kicsit kevesebb fért csak vissza.

A Király utcában szirénázó mentők hangja sohasem szűrődik már be a terembe – mindenhová dupla ablakok kerültek. Az épület amúgy is teljesen új gépészetet kapott, amit annyira jól elrejtettek, hogy a Nagyteremben alig lehet észrevenni a babérmintás mennyezetpanelek és a kórusülések mögötti álfal mögött a szellőzőnyílásokat.

Ami nincs kész, az a Nagyterem orgonája. A meglévőt kiszerelték, máshova kerül, csakhogy egyetlen orgonaépítő cég sem vállalta, hogy a felújítás hivatalos határidejéig, jövő nyárra összerakja, kipótolja és visszaépítse a régit. Óvatos becslések szerint 2015-2016-ra készülhet el, így most csak az első sípsort helyezték vissza, lényegében dísznek.

A kicsit romos sípok mellett beugrott egy régi emlék. 15-20 éve, amikor a tudattágítás különböző eszközeivel is kísérleteztem, egy őszi délután, mire eszembe jutott, hogy este koncertjegyem a Zeneakadémiára, már viszonylag jelentős mennyiségű LSD-t vettem magamhoz. Az orgona olvadó, fagyott vízesésként zuhant alá, a víz az államig ért, és csak a szünet miatt kinyitott ajtó mentett meg a biztos megfulladástól. Soha többé nem tripeztem koncert előtt.

A Zeneakadémia mint koncertterem az egyetemi háttér és a kivételes akusztikája mellett azért volt a fővárosi kulturális élet egyik megkerülhetetlen központja, mert a Liszt Ferenc térnél, a 6-os villamos vonalán van. A Vígadó akusztikája rossz, a Kongresszusi Központé sem az igazi, az Erkel Színházéról pedig jobb nem is beszélni.

Igazi változást különleges építészetével és elképesztő hangzású, hangolható nagytermével a Művészetek Palotája hozott. Ám a kieső, enyhén megalomán épületet tömegközlekedéssel elég körülményes megközelíteni, autóval méltatlan tortúra a ki- és beparkolás, és távol van az összes szórakozónegyedtől: nincsenek éttermek vagy bárok, ahová előadás után az úri közönség beülhet.

A Zenekadémia felújítása azt ígéri, hogy ismét a belvárosban, de méltó, civilizált körülmények között lehet jó koncertekre járni. A terem legendás akusztikáját zenészek híján nem tudtam tesztelni, de a várható befogadói tapasztalatokat az is élethűen modellezi, hogy az első sor egyik párnázott székére letett telefonom néma vibrálását leghátul is hallani lehetett. A rituális negrószacskó-zörgetéstől és az óránkénti kvarcóra-sípoltatástól kellékek hiányában eltekintettem.

A diákoknak fenntartott legfelső karzat szintjén hétfőn még dolgoztak, de az már eldőlt, hogy az akadémisták oda továbbra is ingyen beülhetnek. Sőt, azon a szinten állóhelyek is lesznek. Azonban annak a régi hagyománynak, hogy a későn érkezők a koncert alatt felmehettek a kakasüllőre, az új érában már nem lesz folytatása, ahogy a jegyszedő néniket is az új világ hoszteszei váltják.

Az a nézőtérről is látszik, hogy intelligens lámpasorokat építettek a színpad és az oldalerkély fölé. Az viszont nem, hogy a földszint alatt felújították, de megőrizték a régi ácsolatot, a színpad és az első hat sor alá pedig pormentes, klimatizált hangszerraktár került.

Azt viszont tényleg csak egy bejáráson, a hátsó alsó labirintusban bóklászva lehet felfedezni, hogy a pinceszint padlója bő fél méterrel mélyebbre került: csak így fértek el a lenti kiszolgálóhelyiségek. Így lett hely a régiek mellett az előtérből megközelíthető új, alagsori mosdóknak: ha elég sokan átszoknak az itteni nyolcfülkés női vécébe, megszűnhet a földszinti helyiség előtti kínos sorbanállás.

A városszerte ismert történet szerint a 90-es években egyszer valakik beállítottak a Zeneakadémiára, és annyira magabiztos volt a fellépésük, hogy simán kisétáltak egy sokmilliós Steinway hangversenyzongorával. Ma sem tudni, kik voltak ennyire pofátlanul hidegvérűek, viszont bűnismétlésre aligha kerülhet sor: az épületben már zártláncú kamerarendszer működik, és a hátsó traktusokban a zenészek illetve a technikusok is csak jól elkülönítve tudnak mozogni.

A zenészek amúgy is nagy nyertesei az átalakításnak: még a csoportos (zenekari illetve kórus-) öltözők és kényelmesek és tágasak. Többé nem kell a pódiumra magukkal vinniük az értékeiket: mindenkinek zárható szekrénye lesz (igaz, a számzárak még nem érkeztek meg).

A szólisták külön öltözői még menőbbek, de bejutottunk a legelitebb művészszeparéba is (ezt fogja használni Kocsis Zoltán a zártkörű nyitóhangversenyen), ahol még egy kis zeneterem is van, zongorával, műmárványfallal, Róth Miksa-féle üvegekkel és a Grünberger csillármanufaktúra által rekonstruált art decós rézcsillárokkal. Bár az öltözőkbe a nagyközönség nemigen jut be, de azok a művészek, akik bejáratosak a Művészetek Palotája meglepően spártai öltözőibe, valószínűleg értékelni fogják a civilizált körülményeket.

A (Solti György) Kisterem teljesen megújult, komoly színpadtechnikát és vasfüggönyt is kapott. A nézőtér lejtős lett, ennek ellenére itt is maximálisan  ragaszkodtak a műemléki felújításhoz, a csillárokat például régi, rossz minőségű fotók alapján a semmiből rekonstruálták.