Ő a legtöbbet érő magyar

Hantai Simon jelenleg a legdrágábban eladható magyar származású képzőművész. M.A. 5 (Mariale) című, 1960-ban készült munkájáért egy tavalyi árverésen 740 millió forintnak megfelelő összeget fizettek, magyar kortárs képzőművészeti alkotásért még soha nem adtak ennyi pénzt korábban. Hantai Simon azonban ennél is több, tulajdonképpen egy sztár. Az volt már 1982-ben, amikor egyszer csak visszavonult, és úgy döntött, a továbbiakban inkább a filozófiának szenteli életét és Derridával értekezik. Ő ezt is megtehette. Sokan és sokféleképpen próbálták rábeszélni, hogy menjen bele még egy kiállításba, de a fia szerint mindig azt mondta: „Majd rendeztek nekem kiállítást, ha meghalok.” Végül így is lett, 2008-as halála után viszonylag hosszú idő elteltével, tavaly valósult meg a nagy átfogó életmű-kiállítása Párizsban, a Pompidou központban, ahol 130 művét mutatták be. És csütörtökön végre itthon is retrospektív kiállítása nyílt a Ludwig Múzeumban.

Csak a bejgli

A budapesti kiállítás sok szempontból teljesen más, mint a párizsi. Daniel Hantai, a festő fia elmondta, nagyon sok képet csak hosszas huzavona után lehetett volna megszerezni, ezért végül Fabényi Júliával, a Ludwig Múzeum igazgatójával együtt más utat választottak. A budapesti kiállításon több a család tulajdonában lévő kép, szerencsére sok képet sikerült megszerezni magyar gyűjtőktől, és mindezt kiegészítették Hantai korai, még magyarországi időszakában alkotott és itthon fellelhető, többnyire még figurális műveivel.

Bár büszkén hangoztatjuk, hogy ő a legdrágább magyar, igazság szerint legalább ennyire francia is. Nagyon korán, 26 éves korában hagyta el az országot feleségével, a szintén festő Bíró Zsuzsával együtt, aki jelenleg 90 éves, de aktívan részt vett a kiállítás megszervezésében, sőt, a megnyitóra is eljött. Csakúgy mint  gyerekei, akik úgy emlékeznek, kiskorukban még beszéltek magyarul, de aztán az iskolában teljesen elfelejtettek. A kiállításmegnyitón a tárlatot bemutató Daniel Hantai azt mondta, a magyarság neki leginkább a karácsonyi bejglit jelentette.

Gyorsan befutott

Mint azt Fabényi Júlia is sejtetni engedte a megnyitón, Hantaiból valószínűleg sosem lett volna ez a hatalmas ívet befutott sztár, ha itthon marad. Kezdve azzal, hogy nem találkozott volna a francia szürrealizmus egyik vezéralakjával, André Bretonnal, aki igen hamar kegyeibe fogadta. Hantainak öt évvel Párizsba érkezése után már önálló kiállítása volt, ami nagyon nagy szó. Nem sokat időzött azonban a szürrealisták között, akik a második világháború után maguk is sokáig tanácstalanságban topogtak azt illetően, hogy mi is fér bele ebbe a műfajba. Hantai lírikus vonalára például nem voltak nyitottak. Igaz, őt ekkor már rég az amerikai Jackson Pollock érdekelte, akinek kalligrafikus festészete rá is nagy hatással volt. A budapesti kiállításon külön termet szenteltek Hantai erotikában is tobzódó szürrealista, és az azt követő kalligrafikus korszakának is. Utóbbi talán a legfontosabb terem, hiszen a szoba anyagából pontosan lekövetkeztethető, ahogy a festő vonalai egyre absztraktabbak, majd egyre letisztultabbak és egyszerűbbek lesznek, amíg el nem jut saját védjegyéig, a hajtogatásos (pliage) technikához.

Szentimentálisan hangzik, de úgy is mondhatnánk, hogy Hantai ezzel hazaért. Ez lesz az a technika, ami elhozza számára a világhírt, ugyanakkor a technika kifejlesztésekor rengetegszer alkalmaz egy igen tipikus kék színt, ami valószínűleg minden látogatónak ismerős lesz. A festő itthon maradt barátai szerint a szín nem véletlen: a magyarországi sváb falvak kékje.

Hajtogatós sztár

A hajtogatás – ami egyébként inkább gyűrés – visszavonhatatlan sztárrá avatja Hantait. És aki megnézi a kiállításon is látható, A retina csendje című filmet (a festő nyolc éves korában egy időre megvakult diftéria miatt, ami később nagy hatással volt a művészetére), megérti, miért is szeretett bele ebbe a technikába. Ekkor már régen nem használ ecsetet, a földön ülve gyűrögeti a kívánt állagúra óriási vásznait, majd a gyűrött felületet egy hatalmas vashengerrel egyengeti le. Az így meggyűrt vásznat festi be viszonylag híg festékkel, és száradás után a vásznat kifeszíti. Később a hajtogatást csomózással kombinálta, így jöttek létre jellegzetes, négyszögmintás képei, az úgy nevezett Tabula-korszak. Ez tartott legtovább Hantainál, nagyjából 1982-ig, ekkor ő képviselte Franciaországot a velencei biennálén, és ezután döntött úgy, hogy visszavonul a nyilvánosságtól.

A pliage amennyire egyszerűnek hangzik, annyira magával ragadó. A kialakuló minták száma gyakorlatilag végtelen, miközben mégiscsak a festőtől függ. A művésztől, aki nem bizonyos távolságból szemléli képét, hanem rajta guggol és fekszik a saját művén. Hantait lenyűgözte a technika sajátosságaiból adódó meglepetés: hogy soha nem lehet tudni, mi rajzolódik majd ki a felületen. Innen adódik legfontosabb dilemmája is: vajon nem fontosabb-e a kép festetlen, fehér felülete, mint a festékes? Lenyűgözte továbbá a határtalanság is: hogy a minta bármeddig folytatható. Éppen ezért soha nem engedte, hogy keretbe foglalják a képeit.

A Ludwig Múzeum HANTAI című kiállítása augusztus 31-ig tekinthető meg.