Szobor valakinek, aki él
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Kultúr cikkek
„Dandy. Az úri világhoz tartozó egyén, ki származásánál, ízlésénél, kelleménél és vagyonánál fogva hivatva érzi magát arra, hogy a divat és társadalmi illem törvényhozója legyen.” David Bowie-t néhány nappal ezelőtt a harmadik legnagyobb példányszámú német hetilap, a Die Zeit kulturális magazinja a ma nyíló kiállítás kapcsán „a popvilág androgün dendijének” nevezte. Korszakalkotó jelenségnek, aki negyvenöt évvel ezelőtt képes volt egy ködbe borított színpadon olyan kosztümben, sminkben és mozgással előtűnni, hogy percekig nem lehetett eldönteni, férfit vagy nőt lát-e az ember. Aki a 60-as és 70-es években a legtöbbet tette azért, hogy befejezze, amit a Beatles az 1967-es Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band című albummal elkezdett: összeboronálja a popot az avantgárddal, a művészetet a szórakoztatással.
Persze egy nő miatt volt az egész. Az alig 15 éves David Robert Jones (ez Bowie eredeti neve) miatta ment ölre egyik iskolatársával. Azt nem sejthette, hogy ellenfele, George Underwood böhöm nagy gyűrűt hord az ujján, azt meg végképp nem, hogy szemen is veri vele. David nyolc hónapig maradt ki az iskolából, és a műtétek ellenére egy ideig úgy tűnt, hogy a fél szemére meg is vakul. A bal pupillája jóval tágabb lett a másiknál, sérült szeme színe az eredeti kékről zöldes barnára változott. Ez a kiállítás némelyik portréján erősen látszik. Állítólag a fénytöréstől függ, melyik felvételen mennyire. Egyébként a harag Underwooddal nem tartott sokáig: őt kérte fel első lemezborítóinak megtervezésére a brixtoni David, aki „vezetéknevét” az alamói csata hősétől, bizonyos Jim Bowietól kölcsönözte.
Bowie azóta is változóművész. Metamorfózisa szinte összes szakaszából mutat valamit a németországi kiállítás: a saját magának kitalált személyiségtől, az égővörös hajú, őrült kosztümökben színpadra lépő, manipulatív, hermafrodita Ziggy Starduston át a vele teljesen ellentétes, fehéringes, feketenadrágos Thin White Duke nevű figuráig, akinek Bowie szintén a bőrébe bújt néha. Aki épp letisztultságával, „irritáló neoklasszicizmusával” hatott. És akinek személyiségét egyszer Tilda Swinton is magára húzta: 2011 augusztusában fehér kalapban, fehér ingben, fehérre púderezett arccal, fekete öltönyben pózolt a W magazin címlapján, és a Bowie imidzzsel való párhuzamokat firtató interjúban azt nyilatkozta, hogy egyszerűen csak „azonos kozmikus DNS-eik vannak Bowieval.”
Bowie biográfusai állítják, hogy miközben a nemi szerepekkel kísérletezett, azokkal soha nem azonosult, hanem egyszerűen megrendezte magát, mint egy monodrámát. A látszatokkal játszott és élvezte az ellentmondásokat, a korábban soha össze nem kombinált dolgok összeboronálását.
Munkaterápia a heroin ellen
A londoni Victoria and Albert Museum világot bejáró anyaga itt kiegészült Bowie Berlinben töltött két termékeny évének 60 tárgyával. 1976 és 1978 a zenész Schöneberg városrész egyik bérházába, a Hauptstraße 155. szám alá költözött, részben leszokni a kokainról és a heroinról. Munkaterápiára fogta magát. A Martin Gropius Bauban még egykori kulcscsomóját és metrótérképét is kiállítási tárggyá magasztalták. Többnyire azért biciklivel ingázott a lakása és a Potsdamer Platzon lévű híres Hansa Stúdió között, ahol dalait felvették.
A kettévágott városnak ebben a nyugati felében akkoriban már százszámra keringtek a szétszakított családokról, szerelmespárokról és karrierekről szóló történetek. Ilyen ihlette Bowie egyik leghíresebb lemezét, a Hauptstrasséban komponált Heroest, miközben egyik szomszédjában Iggy Pop írta The Idiot című albumát, a másikban meg Jeffrey Eugenides a Pulitzerdíjas regényét, a Middlesexet. (A lánynak született fiú története magyarul Egy testben két lélek címmel jelent meg.) Amikor nem dolgoztak, Brian Enoval és Tony Viscontival élvezték Brecht színházát, az expresszionista művészetet, a kabarét, az európai divatot, a sült virslit meg a sört. A pénz persze rohamosan fogyott. Dietrichhel is részben ezért vállalt itt közös forgatást Bowie 1979-ben. David Hemming filmjében élete utolsó szerepét játssza a Marlene: a fiatal, szmokingos Bowie-nak énekli a Just a gigolót.
Kipipálták a kiállításrendezők Bowie egy másik fontos filmszerepét is, a Jim Henson rendezte 1986-os fantasyban, a Fantasztikus labirintusban. Ebben a zenész az égnek álló sörényű manókirályt, Jerethet játssza, aki kristálygömbjében figyeli, ahogy egy 15 éves kislány átverekszi magát az útvesztőn. Érthetetlen, hogy mit keres a „kristálygömb” és Jareth lovaglópálcája a kiállításban, ha csak azt nem, hogy megszakítsák a több tucatnyi fellépő ruha monotóniáját. 2002-ben BBC-szavazást tartottak a 100 legnagyobb britről. Nem tudjuk, mennyit számított benne a manókirályság, de Bowie a 29.
Megbánta, hogy fiúszeretőiről nyilatkozott
Az énekes szexuális orientációja vitatott. Nem, mintha bárkinek köze lenne hozzá. Csakhogy 1979-ben puszta reflektorfénybekerülési szándékkal maga comming outolt a világ legnagyobb múltú zenei magazinjában, a Melody Makerben. Ezek után már nem csodálkozhatott, ha évtizedekig a biszexualitásáról vagy homoszexualitásáról faggatták összes interjújában, ahelyett, hogy a zenéjéről kérdezték volna.
Később meg is bánta, hogy fiúszeretőiről nyilatkozott. Amikor aztán elvált felesége, Angela Barnett 1990-ben azt állította, hogy a hetvenes években rajtakapta őt az ágyban Mick Jagerrel, akkor Bowie az ügyvédjével cáfoltatott nyilvánosan. Ezzel együtt a berlini kiállítás a szexuális forradalom csúcsán is extravagánsnak számított David Bowie-ról beszél, a német sajtó pedig a fluxusművész Nam June Paikkal emlegeti egy lapon, aki azt mondta: „Tulajdonképpen nincsenek elveim. Arra megyek, ahol üres utak vannak.”
„Where are we now?” Ezt kérdezi Bowie legfrissebb zenei videójában, amelyet a posztpunk médiaművész Tony Oursler készített vele The Next Day című albuma 14. dalához. Tíz évnyi hallgatás után jelentkezett ezzel a berlini emlékekkel és 2013-as új benyomássokkal teli lemezzel. Csak a nagyon rosszindulatúak szerint tart a lemezborítón azért fehér négyzetet az arca elé, mert felvetődött benne, hogy esetleg ő is öregszik. Épp 66 volt, amikor Oursler leforgatta vele a klipet.
Berlinben egyébként integrált akusztikai élmény is jár a jegyért. Olyan audioguideot nyomnak az ember kezébe a 15 eurós belépőért, amelyiknek a kiállítás tárgyai és képernyői előtt számtalan passzoló számot kellene a fülünkbe játszania – kiváló minőségben, Sennheiser garanciával. Én nem tapasztaltam.
300 tárgy 75 ezer közül
Eredeti kosztümből van tehát a legtöbb a tárlaton. Köztük elszórva néhány zeneszerszám: egy akusztikus gitár, egy 1974-es Synthi márkájú szintetizátor, amivel még a Heroest vették fel itt. És egy kotó, egy tradicionális japán hangszer. Ennek hangzásvilága annyira eltér a rockétól, hogy nem is „penghetett” máshol, csakis a kísérletező Heroes lemezen, a Moss garden című számban. Abban viszont prímán. Videó nem hiányzik egyetlen teremből sem. Meg lehet lesni a kisfiú Bowiet egy szürke ajtó kulcslyukán át miniben, és látni őt színpadokon, emeletesházméretűre kivetítve. Matekfüzetlapra írt, pacás, áthúzogatott dalszövegei pihennek üvegezett tárlókban.
Olajfestményei, önarcképei lógnak profin megvilágítva a fekete falakon. Meg plakátokhoz, színpadképekhez, jelmezekhez készült vázlatok. Van kocsmai skicc is, cigis dobozon. Van minden. 300 tárgy, amit a kurátorok 75 ezer közül ideválogattak. Csakhogy a Gesamtkunstwerk (vagy ahogy az egyik német lapban nevezték: Gesamtpopwerk), ez az egész fantasztikusan installált kipakolás lóg a levegőben valamiért. Az őrületes Ziggy Stardust kezeslábasok Ziggy Stardust nélkül semmitmondó hacukák. A metáltürkiz fellépőcsizma dizájnvásáros. A kéziratok történeti múzeumosak. Szobrot állítanak valakinek, aki él. Magyarázzák a legendát, miközben azt még írják. A több évtizednyi lemezborító sűrű egymásutánban – talán ez az egész Bowie-bazár legfajsúlyosabb részlete. Az átváltozástörténet sűrű mozaikja. Csak hogy tiszta legyen: a fickót még véletlenül se a felemás szemei miatt nevezik a pop kaméleonjának.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
