Benetton reklám Berlin utcáin

A gyönyörű, arisztokratikus fejtartású, medvecukor-arcszínű, sárga turbános hölgy egy tejfehér bőrű, szeplős, vörös mosolygós nőt ölel Berlin legnagyobb nyári fesztiválján. Mindketten sugároznak a boldogságtól. Mintha nagyon rég nem találkoztak volna, de fura módon egyáltalán nem beszélnek, talán nincs is közös nyelvük. A berlini Kultúrák Karneválján a legkevesebbeknek van.

Kreuzberg városrész lezárt részén, a Hallesches Tor tövében, egy woodstocki összevisszaságban, struccjelmezes mutatványosok, breaktáncosok, szoptató kismamák és megfáradt rockerek vonulnak fel. A fesztivál legnagyobb helyszínén, a füves placc közepén heverésző közönséget az olasz Compagnia Tetraedro nevű társulás örvendezteti kötéltáncolással, hullahopp-karikázással és eltüntetős bűvésztrükkökkel, de a két legjelentősebb elem minden attrakcióban a nekikészülés és a „hepp” csatakiáltás. A nem létező kunsztok után minden szereplő hosszan ünnepelteti magát a gyér tapsban.  

A bazár felől fűszeres sülthús-szag szállingózik: a fesztivál-főutca piaca ugyanis nemcsak a batikolt, szőtt és hímzett kelmék fejfájdítóan színes vására, hanem az ízeké is. Senkit nem zavar, hogy a cukorba mártott sült tésztarúd, a churros valószínűleg pont annyira spanyol, mint amennyire a szembe-bódéban magyar a lángos. Koktélbárért átlagban három métert kell menni, szinte mindegyik eredeti brazil caipirinhát ígér, a gyöngyöző és hullámzó dekoltázsú brazil lányok igazán nem sajnálják az energiát, ha arról van szó, hogy jól össze kell rázni az italt a shakerben. Palacsintából árulnak óriásit a franciák és minit a hollandok, a németek a helyben füstölt lazacukra büszkék, az afrikaiak a kókuszszószos spenótjukra és a kettévágott olajoshordóban sütött csirkecombjaikra. 

Meg persze törzsi zenéikre. Az Eurasia, a Farafina és a Latinauta nevű színpadokon négy napon át félóránként váltják egymást a bandák az afrikai szertartásokat idéző jelmezesektől a koreai egyesületen át a klezmer zenekarig és a német indie-pop-csapatig. Talán könnyebb lenne megmondani, hogy melyik berlini szubkultúra nem szerepel a színpadok valamelyikén. Épp úgy, mint a vasárnapi karneváli felvonuláson, ahol dél és este kilenc között 84 egyesület táncolja végig a Hermannplatztól a Mehringdammig vezető jókora útszakaszt. Tavaly egész végig zuhogott, idén senki nem panaszkodhat rossz időre, a verőfényben az itt-ott hanyatt fekvő emberek lábait emelgetik a magasba, hogy jéghideg kólát öntsenek beléjük, napszúrás tüneti kezelésére. A rendfenntartók nem Polizei, hanem „anti konflikt team” feliratú láthatósági mellényt viselnek, és ha eléjük penderül egy szalonspicces öregasszony, egy kezében leégő cigivel, másikban olvadó fagyival, hóna alatt sörösüveggel, hátán lyukas hátizsákkal, pórázán egy dakszlival, akkor nem előállítják, hanem táncolni kezdenek vele, nehogy beszédüljön az egyik teherautó alá.

A kreuzbergi önkormányzat kamionja csak vánszorog a lezárt úttesten. Platóján fekete bőrű, rózsaszín zakós férfi énekli együtt a szambát egy szőke nővel, az autó hátsó lépcsőjéről kétméteres ember vezényel síppal a szájában egy komplett dobzenekart. Ritmusaikra fejdíszes, flitteres melltartós, necc harisnyás táncosnők csapata riszál: utcabál délben. A jégkockás kosarakból a sör fogy, a gyerekekből a türelem. Az idős kínai hölgyek rózsaszín kendőlengetése végképp nem köti le őket, bármilyen csillogó népviseletbe öltöztek is. A mohácsi busójárásra emlékeztető szörnyfelvonulástól a fejüket a szüleik combjába fúrva sírnak, pláne, amikor az egyik gonoszarcú jelmezes egy marék konfettit morzsol szét az anyjuk feje búbján, a másik meg a fejszéje végén lógó bojttal vágja kupán.

Néhány út szélén bambuló nézőt aztán a Flying disc truck nevű csapat félrehajított frizbije üt halántékon, persze ritkán: ez a csapat profi frizbihajigáló, eldobni tudják térd- és hón alatt, elkapni pedig kézzel, lábbal és orral is. Az Amnesty International ifjúsági tagozata húszméterenként fáslival lekötöz, majd kiszabadít egy lányt, végül meglengetik az „én döntök a testemről” transzparenst és közösen sikítanak. A szenegáli varázslók viselhetetlenül nehéznek tűnő jelmezben pózolnak a fotósoknak, a szardíniai fekete kendős asszonyok nem csinálnak az égvilágon semmit, csak méltóságteljesen vonulnak és ezért is tapsot kapnak, a Ghettowisper nevű kamaszbanda pedig kukándobolás tradícióját viszi tovább. A sötétedésig tartó menetet képtelenség 31 fokban két óránál tovább követni, a közönség nagy része délutánra tér vissza a Hallesches Tor árnyasabb gyepére és eszem-iszom bazárjába.  

A fa alatt, a padon még ugyanott ül a szép afrikai nő szeplős barátnőjével. A hátuk mögötti placcon 6-8 afrikai férfi szed magára különböző méretű és formájú hangszereket. Gyerekeket terelnek el az útból, néhány pillanat múlva ketten-hárman porfelverős táncba, a többiek féktelen dobolásba kezdtek. Egy idős hölgy penderül eléjük, nem zavarja, hogy ő az egyetlen. A turbános afrikai hölgybe karoló nő egyszer csak magyarul szólít meg és Margóként mutatkozik be. Akit ölelget, az guineai ex-anyósa, meséli, a nyugat-afrikai djembe zenét játszók vezetője, Alpha Oulare pedig a volt férje. – Itt szerettünk egymásba Berlinben húsz évvel ezelőtt. Már hat éves volt a lányunk, amikor beláttam, hogy a férjem képtelen felnőni az apaszerephez, legalábbis ahhoz az apaszerephez, amilyet én a mi európai kultúránk alapján elképzeltem. Az ő afrikai nagycsaládjaikban ez nyilván teljesen másként működik. De akkor értettem meg igazából mindent, amikor kiderült, hogy a hamis útlevele szerint, amit az esküvőnkön bemutatott, kilenc évvel volt idősebb, mint valójában. Egy 18 éves suhanchoz mentem hozzá. Már rég nem vagyunk együtt, de a Mamával még mindig imádjuk egymást – mosolyog Margó a turbános hölgyre, akinél töltött már három hetet a falujában úgy, hogy egy szót sem értettek egymás nyelvén.

Négy nap alatt több mint egymillió látogatót szippant fel a Kultúrák fesztiválja, ami nem szól semmi másról, mint hogy emlékeztessük magunkat a sokféleségünkre. És a lehető legkevesebbet berzenkedjünk rajta. Vagy legalább derüljünk ugyanolyan jót a saját fura történeteinken, mint a messziről jövőkén.