A szupergiccsért is izzadni kell

Ha valaki mostanában a budapesti utcákon járt, akkor láthatta a Quidam című Cirque Du Soleil-előadás poszterét, amin egy tollas, mellére céltáblát festett, bohócra sminkelt figura vágja pózba magát. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy ki lehet ez a figura - főleg miután megnéztem a Quidamot Milánóban. Mert még mindig nem tudom.

Ott ülök az AC Milan játékosai között egy milánói sportcsarnok lelátóján, dübörög valami bombasztikus zene, amit direkt a darabhoz írtak, egy artista egy hatalmas, angolul German wheelnek hívott karikában pörög a színpadon, egy kalapos kislány a szélén ül, a felvezető lépcsőn megjelenik egy fehér overallos, leginkább 

Ebben a pillanatban elveszett az összes illúzióm, hogy a Cirque Du Soleil előadásának bármelyik pontjára részletesen fogok emlékezni, jegyzettömb meg nincs nálam, úgyhogy amint egy jelenetnek vége, úgy kapaszkodom az összes történésbe, mint amikor felkelt reggel a kukás, és próbálom megmarkolni az álmomat.

De most eléggé előreszaladtam. A Quidam arról szól, hogy egy kislány megelégeli az unalmas életét és a még unalmasabb szüleit, és ezért egy fantáziavilágba menekül, ami – ha mindent jól értettem – úgy testesül meg, hogy megérkezik a színpadképbe egy nagykabátos, esernyős, fej nélküli figura, aki ledobja a kalapját a színpad közepére, és a szülei felrepülnek, és innentől kezdve megszűnt tér és idő, és nem igazán tudtam dekódolni, hogy mi történik. Sőt, valójában már az első öt percet is csak azért értettem meg, mert utólag elolvastam a sztorit.

Forever kilencvenes évek

A Quidam című előadást a Cirque Du Soleil 1996-ban mutatta be, és olyan is, mintha valaki visszarepített volna abba a korba, amikor még tök oké volt Phoebe Buffay-nek öltözni és Putomayo-válogatásokat venni a Bahiában,

A Quidam tehát ósdi és mai szemmel ízléstelen, éppen ezért egészen biztos, hogy Magyarországon rengeteg rajongója lesz, mert talán még nem volt még egy ilyen nemzet, ahol kéz a kézben járt volna a két ízlésterrorista Michael, Flatley és Oldfield imádata, a Cirque Du Soleil előadása pedig pont ezt a keresztmetszetet lövi be magának célközönségnek.

Persze a Cirque Du Soleil nem feltétlenül kell úgy felfogni, mint egy színházi előadást, akármennyire is próbálja annak tettetni magát. Inkább egy varietéműsor, amiben különböző magán- vagy csoportos mutatványokat prezentálnak az artisták a már említett karikában pörgéstől kezdve a kötélmászáson, a gumiemberségen, az erőművészeten át a kötélugrásig. A Quidamban ezek a néha tényleg egészen lenyűgöző jelenetek kaptak egy elvileg átívelő történetet, a színpadképet meg a magánszámok alatt telezsúfolták mindenféle egyéb figurával, hogy ha már van egy bazi nagy, saját készítésű szerkezet, akkor ne tűnjön folyton üresnek. Legalábbis én nem találok más érvet, hogy miért pörgött egy dervis a félhomályban több jelenetben is.

De ahogy bulizni sem azért jár a belvárosba az ember, hogy megnézze a régi épületeket, bizonyára Cirque Du Soleil-előadásokra sem azért járunk, hogy a sztorit beszéljük meg utána. Inkább azért, amiért a vidéki vándorcirkuszokba, hogy

Hozzátéve, hogy az Európában turnézó Quidamnak semmi köze nincs azokhoz a minden bizonnyal lehengerlő és nagyszabású előadásokhoz, amik a társulat hírnevét terjesztették Las Vegasból. A Milánóban, és nemsokára Budapesten is előadott Qudiam a gazdaságos Cirque Du Soleil, amit lehet turnéztatni szerte a világon, befér pár kamionba, és nem tart hetekig összeszerelni. Mindenféle impozáns statisztikát megtudtam arról, hogy pontosan mennyi eszközt használnak, ezt mennyi idő összerakni, hány ember dolgozik rajta, de nem az adatok érdeklik embert, hanem a szórakozás.

Magyarok a mindenhol

A Quidamban még két extra dolgon is szórakozhatunk, Bánhegyi Katán és Katona Viktoron, az előbbi ugyanis ugrókötelezik a darabban, az utóbbi pedig a ruganyos kötélen manőverezik.

Először Viktorral beszélgetek, de figyeltem az előttem sorra kerülő újságírókat, úgyhogy elmondom neki, hogy ha valami nem jut eszébe magyarul, akkor nyugodtan mondja angolul. Viktoron látszik, hogy már majdnem 9 éve a társulat tagja, vagyis inkább hallatszik, hogy magyarul nem sokat kell beszélnie. Sőt, szinte semmit. Az utóbbi kilenc évben egyetlen barátnője sem volt magyar.

Viktor Dunaújvárosban nőtt fel, gimnasztikázni járt, és azért költözött fel Budapestre, mert bezárt az újvárosi tornaterem, ahol az egész gyerekkorát töltötte. A fővárosban már nehezebb volt beilleszkednie, az új sportközeg is teljesen máshogy tekintett rá, úgyhogy otthagyta a versenysportot, viszont az artisták mindig is érdekelték. Kijárta az Állami Artistaképző Intézetet, dolgozott a Budapesti Operettszínházban a Dzsungel könyvében, aztán az egyik Cirkuszfesztivál után kapott egy hívást egy ismeretlen számról. Angolul szóltak bele, először nem értette, hogy mi történik, vagyis inkább azt, hogy mit hall, aztán szerencsére konferenciahívás volt egy tolmáccsal. A Cirque Du Soleil volt az, de azt hiszem, ez azért egyértelmű fordulat ebben a cikkben.

Viktor akkora, mint nagyanyám beépített szekrénye, és a próbák és a melegítés közben mindig ő az első, aki leveszi a pólóját. Nem volt mindig ilyen, pár éve volt egy nagyon csúnya balesete: a kötél elszakadt, és több méter magasból a fejére esett. Rögtön felpattant, és csak azt látta, hogy mindenki ordít vele, hogy azonnal feküdjön vissza a földre. Visszafeküdt. Agyrázkódással és repedt csigolyával feküdt a CDS montreáli központjában, a komolyabb sérülést szerző artistákat ugyanis rögtön odaszállítják. De Viktornak a felépülése közben három különböző barátnője volt.

Miután felgyógyult, elkezdett keményen edzeni. Egy ideig az volt a mantrája, hogy az edzésnek megterhelőbbnek kell lennie, mint az előadásnak, aztán arra is rájött, hogy ez tarthatatlan. Viszont ha nem tud edzeni, akkor csak unatkozik, vagyis nem ezt mondja, hanem látványosan malmozik a kezével. Elhiszem neki.

Az interjúkat a milánói sportaréna lefüggönyözött nézőterén csináljuk, amit a CDS berendezett ad hoc tornateremnek. Egy hatalmas szőnyeg van középen, körülöttük székek, kondigépek, csörlők a középen lógó kötél mozgatásához és ládák, rengeteg láda. Akárhányszor szétnézek, mindig másik artista melegít be a szőnyegen, néha erőművészek, néha egy lány tekeri ki a saját végtagjait, van olyan is, aki mozdulatlanul fekszik. Csend van, puffanások hallatszódnak néha, amikor valaki földet ér vagy valaki visszarak egy súlyt a helyére. Egy lány hozza a telefonját, és a betesz egy Kanye West-számot.

Bánhegyi Kata viszont Viktor teljes ellentéte, és nem azért, mert lány, hanem mert pici, mosolyog, és egyáltalán nem akcentussal beszél. Ugrókötelezik, ahogyan testvére, Adrienn is, ő szerepelt egy olyan ugróköteles, Budapesten forgatott videóban, amit eddig több mint hárommillióan néztek meg a Youtube-on. Mindketten a Cirque De Soleil tagjai, de kilenc év alatt még egyszer sem dolgoztak együtt. Kata a főiskolát hagyta ott, amikor jelentkezett a társulatba, őt nem célzottan keresték, hanem testvérével mindketten küldtek videót, hátha felveszik őket. Katát vették fel először.

Katán látszik, hogy sokkal rutinosabb az interjúadásban, mint Viktor, pontosan tudja, hogy melyik kérdésre milyen profi sztorit kell előkapni. Neki is volt egy sérülése, neki az Achilles-ínja szakadt el, de most már jól van. Keveset látja a családját, de szerencsére februárban jönnek Budapestre. És igen, az ugrókötelezés tényleg egy szokatlan sport, amit csak azért mond, mert én nagyon kíváncsi vagyok, hogy lesz valakiből professzionális ugróköteles. Egyébként úgy, hogy a testnevelő tanár édesapja látott erről videókat, és úgy gondolta, kipróbálja a lányaival.

Aztán arról kérdezek, hogy milyen érzés kilenc éven keresztül egy helyen dolgozni úgy, hogy folyamatos az edzés, folyamatosan úton vannak, és folyamatosan a családtól és barátoktól messze kell lenniük. Kata megint rutinosan válaszol: szeret utazni. Ez egyrészt egy szép, romantikus gondolat, másrészt pedig amikor a magyar szervező elmesélte, hogy pontosan milyen beosztással dolgoznak – heti egy szabadnap, amikor főleg kidőlve fekszenek –, akkor azért tisztába került, hogy az utazás mit is jelent. Buszokat, személytelen szállodákat, stadionok hátsó termeit és végtelen edzést. Felvetem neki, hogy szinte az egész húszas éveit, az egész fiatalkorát a társulattal töltötte, és megkérdezem tőle, hogy ez milyen érzés. Katán látszik, hogy ezt a kérdést azért annyira sokszor nem szokták neki feltenni, és bevallja, hogy igen, szokott arra gondolni már, hogy valami máshoz kezd az életben. A háttérben két szerelmes ukrán erőművész egyensúlyozik egymáson lehetetlenül, én pedig átadom a helyem a következő újságírónak.

A Cirque De Soleil három előadást tart a Budapest Sportarénában, február 13. és 15. között. Jegyeket a Live Nation oldalán lehet vásárolni. A legolcsóbb jegy 10 300 forintba, a legdrágább 24 900 forintba kerül.