Mihez kezdjünk a vén Alzheimeressel?

Florian Zeller a mai francia irodalom legfelkapottabb drámaírója, rengeteg díjat zsebelt be, és azért is különösen nagy a felhajtás körülötte, mert mindössze 35 éves. A regényei és a színdarabjai rendkívül népszerűek, az Independent a francia irodalom legfrissebb és legmenőbb alakjának nevezte. Magyarul kevés műve olvasható, az Apa is csak most látható először az Orlai Produkció előadásában, a Belvárosi Színházban. Ez egyébként a legújabb műve, tavaly kapott érte Molière-díjat.

Zeller sztársága és az impozáns szereposztás miatt nagy várakozás előzte meg az Apát, amit Gáspár Ildikó vitt színre, és csupa olyan színészt hozott össze egy színpadra, akik miatt érdemes beülni az előadásra. A főszereplő apa Lukáts Andor, lánya, Hámori Gabriella, annak férjét pedig Makranczi Zalán játsza. 

A történet egy Alzheimer-kórban szenvedő apáról szól, az újítás az benne, hogy mindezt az apa szemszögéből láthatjuk. Úgy ugrál a darab a szereplők és az időbeli síkok között, ahogyan az apa kezdi egyre inkább elveszíteni kapcsolatát a valósággal, egyre több képzelgés, abszurditás jelenik meg, miközben lánya kétségbeesetten próbál róla gondoskodni.

Fontos a téma, de azért nehéz bármit is mondani az Orlai produkció előadásáról, mert lehet bármennyire jó a színészek játéka, ha maga a darab engem nem fogott meg. Döcögős, és a témafelvetés sem új: lehet-e méltósággal viselni az öregedést, meg tudjuk-e állni a helyünket abban a harcban, amit az öreg szülőkről való gondoskodás jelent, vagy elbukunk mi is, mint szinte mindenki előttünk? Izgalmat az abszurditást hoz a történetbe, de ehhez meg mintha nem tudott volna hogyan hozzányúlni a rendező. Vagy elnagyolta, vagy eltúlozta a dolgokat. Mintha nem találta volna meg azt a vonalat, ami a humor és a fájdalom között húzódik, és amit kétségkívül nehéz megtalálni, de pont ettől lehet érdekes ez a téma.

Bár tény, hogy a főszereplő karakter sem az a fajta öregember, aki képes magán nevetni, hanem az, aki nem fogadja ez a helyzetét, és egyre agresszívebbé válik, rátelepszik az egész családra és terrorizálja őket. De azért az öregeken mégiscsak gyakran nevetünk: jaj, papa, már megint nem tudod hova tetted az órádat! A színpadon azonban most minden véresen komoly, mintha nem tudták volna megoldani, hogy nevessünk magunkon. Zeller tabukat akart döntögetni, őszintén és nyíltan beszélni az Alzheimer-kóról, de a közlendő végül nem lett átütő. Ehhez persze hozzájárul Gáspár Ildikó rendezése is, aki az apa képzelgéseit, időbeli ugrásait, abszurd álmait jól megjelenítette, de a többi szereplővel mintha nem tudott volna mit kezdeni.

Lukács Andor hitelesen hozza André, az Alzheimer-kóros, kissé gyengülő, de mégis agresszív öreg embert - az agresszió az Alzheimer egyik fő velejárója, és valóban fontos felvetés, hogy el lehet-e ezt fogadni annak fényében, hogy tudjuk, ez egy betegség tünete. Bármennyire jó is Lukáts, nem tudtam élvezni az alakítását, mert hangja a hátsó sorokba már nem ér el, teljesen elnyomja a légkondicionáló zaja, nem is értem, hogy nem lehet egy színházban ezt megoldani. Pedig örültem volna, ha teljes mértékben rá tudok figyelni. Anne-t, a lányát játszó Hámori Gabriellát jó volt látni a színpadon, de mintha nem lett volna teljesen eldöntve, hogy ő mint önálló entitás létezik-e a darabban, vagy csak az apja szemén keresztül? Pedig meg lehet járni nagy mélységeket egy ilyen darabban, erre nagyon jó példa az ápolónőt játszó Bohoczki Sára, az egyetlen, akinek a dinamikája betöltötte a színpadot. Én nem láttam még őt színházban, de most nagyon szívesen néztem, és nézném máskor is. Tény, hogy az általa előadott abszurd betétek meglehetősen harsányak voltak, de ez engem nem zavart, legalább megszakította egy kicsit a darab monotonitását. Csakúgy mint a díszlet, jó ötlet például a függöny mögötti árnyjáték, ami az apa képzelgéseit is szimbolizálja. 

Sajnos senki más nem gyakorolt rám nagy hatás, talán még az ápolónő másik alteregója, Lázár Kati, akinek minden mozdulata tökéletes, de keveset volt színpadon ebben a darabban, és nem jutott nagy szerep Makranczi Zalánnak sem, így nem meglepő, hogy nem alkotott maradandót. Azt nem mondanám, hogy nem érdemes megnézni az Apát, hiszen az egyik legdivatosabb kortárs drámaíró írta, és nagyon jó színészeket láthatunk együtt. De drámai hatást és nagy színházi élményt most ne várjunk.