Lenke
17 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

Provokátorok foglalták el a Műcsarnokot

2015.03.21. 11:51
  • Elmentünk Fekete György helyettesének kiállítására.
  • A művész, Csáji Attila az MMA alelnöke, aki volt olyan szerencsés, hogy az MMA vezette Műcsarnokban kapott kiállítási lehetőséget.
  • Látott már lézer show-t? És matyó mintát? 

Két okból is zavarban voltam, ahogy beléptem a Műcsarnokba. Egyrészt olyan hangulat lett úrrá rajtam, mintha egy régen divatos szórakozóhelyre tartanék, ahol időközben már lecserélték a stábot, zene gyanánt a rádió szól, és tudható, hogy egyetlen barátom sem lesz jelen.

A Műcsarnok néhány éve ugyanis még a város kulturális pezsgésének egyik központja volt. A megnyitók társasági eseményként is funkcionáltak. Akkor is érdemes volt elmenni, ha valaki a műalkotások mellett látni akarta művészetkedvelő ismerőseit is, esetleg érdekelte, hol lesz este buli, vagy léha módon csajozni/pasizni akart. Az ultrakonzervatív értelemben kifogásolható könnyedség valójában azt jelentette, hogy a Műcsarnok Budapest tágan vett kulturális életének részeként működött. A helyzet az utóbbi években gyökeresebben változott meg, mint a bulinegyed.

Az addig nemzetközi kitekintésű Műcsarnok látóköre először a magyar művészetre szűkült, de még mindig releváns témák köré szervezték a kiállításokat. Majd jött Fekete György, aki látta, hogy a Műcsarnokban tombol a fertő, a kiállítások nem keresztény szellemiségűek, nem a magyarságot éltetik, sőt, kritikusak! A NER művészeti ideológusa panaszt tett, és hálából megkapta a párttól az egész intézményt, a kultúraszerető közönség nagy része pedig eltűnt még a környékről is.

Csak hiszti?

De lehet, hogy csak a hisztéria lett úrrá az embereken, és ha átlépnének az előítéleteken, folytatódhatna a korábbi pezsgés? – gondoltam, miközben egy katasztrófaturista kíváncsiságával közeledtem. Ha valahol, az intézmény vezérkiállításán ki kell derülnie, hogy hol áll most a Művészeti Akadémia vezette Műcsarnok: az intézményben ugyanis a Művészeti Akadémia alelnöke rendezhetett magának életmű kiállítást.

És itt jön zavarom másik oka. Mi van, ha Csáji Attila kiállítása fergeteges? Szó sincs arról, hogy ciki lenne dicsérni a Művészeti Akadémia alvezérének művészetét. De vajon lehet-e lelkesedni úgy, hogy közben nem vesszük számításba: a produkció megvalósulásához előbb sárba kellett taposni a demokráciát, a jó ízlést, sőt, a kortárs művészet lényegét is? Mintha egy olyan épületet kellene magasztalni, aminek felhúzása előtt egy egész falut kellett kényszerrel kitelepíteni.

Morális aggodalmam azonban alaptalan volt. Megfeledkeztem arról, hogy a neokádárizmus lényege, hogy nincsenek bonyolult kérdések. Sematizált problémákra pofonegyszerű válaszokat kell adni. Fekete Gyuri bácsi nyilatkozataiban már rég világossá tette, mit akar látni a Műcsarnokban:

  • Nemzeti elkötelezettséget
  • Kereszténységet
  • Szimpla mondanivalót

Csáji Attila kiállítása pedig olyan mélyen hajolt meg főnöke elvei előtt, hogy nyilvánvaló volt:

Provokátorok szivárogtak be a Műcsarnokba, és ők rakták össze az MMA-kiállítások paródiáját. Mert ki állítana ki önszántából monumentális fényjátékot, amelyben matyóminták, kopjafák, és csodaszarvasok ugrálnak hangos népzenére?

És nem is csak az elvonatkoztatás minimumát is nélkülöző művekről van szó, hanem a megvalósítás: mindez a vidéki borfesztiválok esti programjait idéző technikával jelent meg.

Valakik aljas indokból olyan műveket csempésztek a termekbe, amelyekről még a képzőművészetben járatlanok is arra jutnak: Fekete György tényleg giccses, magyarkodó népszórakoztatássá silányítja a kortárs kultúrát.

Joggal gondolhatja, hogy túlzok, úgyhogy mielőtt tovább olvasna, nézze meg ezt a rövid videót.

Fénykiállítás

Két csapat provokátor az MMA ellen

A Műcsarnokot elborító műtárgyak elemzésével arra jutottam, hogy két provokátorcsapat dolgozott össze. Az A-team csempészte be a vidéki falunapok programjába illeszkedő ősmagyar-ezoterikus lézer show-kat. Közben a B-team tagjai a hetvenes-nyolcvanas évek fénytechnikai, fizikai fejlődésére rácsodálkozó, mára teljesen irrelevánssá vált műtárgyakkal a hátukon másztak be az ablakon.

A végeredmény: a Műcsarnokban hologramok keveredtek light boxokkal, lézer show-val, és hosszadalmas magyarázó szövegekkel. A kiállítás Csáji hatvanas évekbeli, absztrakt képeibe torkollott, amelyekből több százat hordtak be a szebb napokat látott intézménybe.

Egy idő után úgy éreztem, mégis művészettel állok szemben, hiszen egy ilyen szintű kamukiállítás Banksy portfoliójában sem mutatna rosszul.

Majd váratlanul kizökkentem magabiztosságomból: az egyik lézer mögül maga az idős művész bukkant elő. Csáji Attila arcán nyoma sem volt a feldúltságnak. Kenetteljes stílusban arról magyarázott egy középkorú hölgynek, hogy hány könyvben foglalkoztak már a művészetével.

Rádöbbentem, hogy a kopjafák, a rovásírás, a matyó hímzés nem vicc. Az alkotó valóban kortárs képzőművészetként tekint a vizuális esztrádműsorra. Mielőtt a nemzeti érzelmű olvasó háborogni kezdene, gyorsan leszögezem: semmi gond nincs sem a népi motívumokkal, sem a kopjafával, sem a pentaton zenével. Az amúgy teljesen idejétmúlt, jelenleg már csak kereskedelmi felhasználású light show is oké. A baj azzal van, hogy ezen motívumok és technikák együttes használata nem művészet, csak látványosság.

Mindez akkor lenne kortárs képzőművészet, ha Csáji Attila valamilyen releváns kérdés szempontjából vizsgálná a fenti elemeket. Ha olyan kontextusba helyezné a lézer show-t, hogy az gondolatokat indítson a nézőben.

De hát éppen a kritika, a gondolkodás volt Fekete György problémája, éppen arra kapta meg az állami milliárdokat, és a teljes művészeti élet vezetését, hogy ezt az undok kritikus gondolkodást kiiktassa.

Ami lenn van, az van fenn is. Belső fény köti össze a mindenséget

– foglalta össze a művész a műanyagcsőben, a padlótól a mennyezetig futó lila lézer mondanivalóját. Térdig álltunk a Pataky Attilai értelemben vett ezotériában, és arra gondoltam, ha kulturális fórumként már nem is működik a Műcsarnok, egy jó ufókonferenciát lehetne ide szervezni.