Teréz
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Eredmények

Karácsony Gergely

Ellenzéki Összefogás
50.86% (353593 szavazat)

Tarlós István

FIDESZ-KDNP
44.1% (306608 szavazat)

Berúgtam a Mammut ajtaját, és okom volt rá

20150729 AlkaMate trupp Domotor Andras 16
2015.08.03. 14:50 Módosítva: 2015.08.03. 16:09
Meg akarta ugyanis nézni az Avatart. Dömötör András még egy kávéreklámban is szerepelt volna, hogy találkozzon Jean-Pierre Jeunet-vel, de csak a casting direktorral tudott összeveszni a szereplőválogatáson. A Máté Gábor egykori osztályából álló Alkalmáté Trupp idén is feldolgozott egy életet.

A Jurányi Ház színpada tele van kisebb-nagyobb legókkal, amelyek hol ágyként vagy székként, hol falként vagy telefonként, hol ételként vagy tálcaként működnek. Volt a nyolcvanas években a mostani harmincas generáció számára néhány boldog év, amikor úgy tűnt, hogy a világ sokkal jobb lehet, ha legóból építjük fel. A legózásban világokat hozhattunk létre, minden szigorú szabállyal szemben összevissza keverhettük az elemeket, csak az számított, hogy az univerzumunkban funkcionális legyen. Ennek persze vége szakadt, mert jöttek a felnőttek, akik megmondták, hogy úgy építsünk házat, ahogy azt az összeszerelési útmutatóban látjuk. A Dömötör András színész-rendező életéről készült darabnak ez a biztonságos Legó-világ lett a környezete, amiben a sok kockaelemből mindig új és új dolog hozható létre.

Korábbi évek, korábbi életek

2007: Járó Zsuzsa
2008: Szandtner Anna (itt írtunk róla)
2009: Kovács Patrícia (itt írtunk róla)
2010: Baróthy (Máthé Zsolt)
2011: Mészáros Máté
2012: Péter Kata
2013: Száraz Dénes – Vele, de nélküle
2014: Gál Kristóf
2015: Dömötör András
2016: Mészáros Béla

Máté Gábor egykori osztálya, az Alkalmáté Trupp idén is összeállt, hogy feldolgozzák az egyik osztálytársuk életét. Idén Dömötört állították színpadra színesen, szórakoztatóan, mégis erős állításokkal: az ELTE bölcsészkaráról ment színészhallgatónak, majd onnan színházrendezőire, később pedig egykori osztályfőnöke mellett vált tanárrá az egyetemen, jelenleg Berlinben dolgozik. 

A résztvevők sokszor megfogalmazták már, milyen lelki tortúrával jár egy ilyen színdarab összeállítása: ennek megfelelően a Dömötör-előadás egy Hellinger-féle családállítással kezdődik. Az ember nem képes hitelesen elmesélni a saját életét, óhatatlanul lódít, ferdít, kihagy, vagyis mi magunk találjuk ki, milyennek állítjuk be magunkat. Az Alkalmáté Truppban nem így működik, mert az előadás résztvevői két hét alatt együtt hozzák létre a produkciót, ezért például Dömötör András korábbi csajait is megkeresték:

"Szia ….! A segítségedre lenne szükségünk. Csinálnánk egy olyan jelenetet, amikor Andris kínoz féltékenységgel nőket… Kérlek, írj bármit, ami szörnyű élményed volt, vagy hívj fel viberen, az lenne a legjobb! Köszi!"

A válaszokból jelenetek születtek: a közönség dőlt is a röhögéstől, amikor egymás után figurázták ki a szinte kényszerbetegséggel küzdő főhőst, aki evés után csak emésztőszervként tud gondolni a saját szájára, ezért nem csókolózik egy órán át, és ugyanígy, amikor ő maga parodizálta mestereit, apafiguráit: Máté Gábort és Mácsai Pált. De az előadás nemcsak a szórakoztató elemeket emelte ki: a nagymama figurája és az ő halála ugyanolyan fontos szerepet kapott, mint a korán elvesztett apa által hátrahagyott űr, amiben Luke Skywalkerként kardozva kereste azt, aki pótolhatja őt. De tényleg így volt minden, ahogy az előadásban láttuk? Tényleg szerepelt volna egy kávéreklámban Jean-Pierre Jeunet kedvéért? Tényleg berúgta a Mammut 2 ajtaját, hogy megnézhesse az Avatart? Az előadás után leültünk beszélgetni Dömötör Andrással. 

Akiről szól az előadás, az nagyon sok mindenen keresztülmegy, mert alapvetően senki nem foglalkozik ennyit a saját személyiségével, élettörténetével. Milyen érzés egy előadás témájaként önmagadat boncolgatni?

Mindenki azt hiszi, hogy én nagyon tudatosan kézben akartam tartani az előadást, mert rendező vagyok. Talán még az osztálytársaimon is éreztem, hogy erre számítottak, pedig alapvetően át akartam adni magam ennek a folyamatnak. Nem akartam kitalálni, megtervezni, érdekelt, hogy mi lesz belőle, ha elengedem. Egy ilyen előadás 10 nap alatt készül el, első nap kétszer 4 órában beszéltem magamról. Ahogy a számítógépen egyre több programot nyitsz meg, úgy merül egyre jobban az akkumulátor, így éreztem magam én is. A felmerülő élettörténetek mind elkezdtek bennem dolgozni, tehát nem csak azok, amik bekerültek végül az előadásba.

Ültünk picit tanácstalanul, én arról beszéltem: szeretnék sok zenét, hogy behozzuk azt a klasszikus zenét, amit én alapvetően hallgatok. Beleakadtunk egy élethelyzetbe, és onnan asszociatívan alakult a beszélgetés. A kezdet ilyen értelemben sokkolt, egyből iszonyatosan lefáradt az agyam, pedig csak ezután jöttek a próbák. Mint egy szakértő rohangáltam körbe és próbáltam elmondani, mi hogy történt pontosan.

Hogy lehet kezelni azt a határhelyzetet, hogy az élettörténeted leválik rólad, és mások mesélik el a kiemelt jeleneteket?

Egy ponton elkezdett dolgozni bennem a színész, aki érzékeli, hogy ebben a darabban bizony nem lesznek jelenetei. Felmerült kérdésként az is, játszhatom-e én saját magamat. Mit jelent az, ha én magamat játszom? Volt egy pillanat, amikor arra is rá kellett jönnöm, hogy nem kerülhet be minden, ráadásul variálni sincsen lehetőség a szűkös idő miatt, így ami bármilyen értelemben működik, annak meg kell maradnia. Belekerültek olyan dolgok az előadásba, és ez nem feltétlenül jó, amiket én nem így látok magammal vagy másokkal kapcsolatban. Például az egyik jelenetben az egyik volt barátnőmet nem úgy mutatjuk meg, amilyen volt, az ő ábrázolása gonoszabb, túlzó lett, nem beszélve az én karakteremről mellette. Egy másik fontos nő az életemből látva ezt, odament Máté Gáborhoz az előadás után, hogy az Andris ennél sokkal jobb fej. Nem akartam beleszólni, mert a jelenet hatása tetszett.

Kovács Patrícia arra kérte az osztályt a saját előadása előtt, hogy csináljunk bátran jeleneteket róla, ő nem szól bele, ő kiáll oldalra vasalni, és majd kommentálja őket. Ez az egyetlen járható út önmentésileg. Ez egy bárgyú hasonlat lesz, de az egész folyamat olyan, mint egy örvény, ami elkapja az embert. Hogy mit okoz, milyen lenyomata lesz bennem, az csak később fog kiderülni, ha lesz majd rálátásom, mert az most nincs.

Családállítással kezdődik az előadás, rögtön a sűrűjébe ugrunk, amikor kiderül, hogy négyéves korodban meghalt az édesapád. Megpróbálsz sírni, de mindig megakasztanak, amikor zsebkendőt nyújtanak. Ezzel is jelzed, hogy távolság van a színpadi karakter és a valódi személyed között.

Ez az önreflexió a személyiségemnek és a színészetemnek is a része, ami bizonyos értelemben probléma, de szerintem a beleveszős színészet a gondolkodás megúszását takargató színházi mítosz. Abban a jelenetben egyszerűen ez működött, ez egy információs jelenet is egyben, így lehetett megmutatni engem, a leplezett érzelmességemet. Színészileg egyébként az volt új tapasztalat, ahogy rám rakódtak újabb jelentésrétegek, amikor beléptem a színpadi térbe. Van két jelenet egymás után rólam, majd belépek a térbe a háttérben, csak a díszletet átalakítani, és érzékelem, hogy rakódik rám mindaz, amit előtte rólam állítottak. Ez nagyon érdekes, ma azon gondolkoztam, hogy milyen fontos lenne, hogy a színészek végigüljék azokat a próbákat is, amikor az ő szerepükről beszélnek az adott darabban. Hogy ez hogy alakítja át a jeleket, amiken dolgoznak, bizonyos értelemben előfordulhat az is, hogy valamit már el sem kell játszaniuk. A színész mindig azt a jelenetet próbálja, amiben benne van, csak a főpróbahéten áll össze az előadás. Pedig a kimondott mondatok ott vannak a levegőben, és amikor belépek, rámtapadnak, mint egy pókháló szálai.

„Nem leszek jól lakott, nem leszek kurva, ez a szar ország el nem tántorít” – Leonard Cohen Hallelujára énekli Mészáros Máté a darab vége felé.

Máthé Zsolt írta a szöveget, de ez stimmel, ilyen vagyok. Én még soha semmit nem csináltam pénzért, nem motivál, abból meg tudok élni, amennyi munkám van. Hihetetlenül indulatos leszek a megélhetési színházi emberektől, a színészektől is, de tőlük kevésbé, inkább az igazi gazemberektől, azoktól a rendezőktől, akik ugyanazt a darabot kétszázszor megcsinálják ugyanúgy, letudják a munkájukat. Vagy azoktól az igazgatóktól, akiket a hatalom és pénz izgat fel. A kommersztől pedig menekülök. Egyszerűen hiszek abban, hogy mindig kell egy valódi gondolat vagy kérdés.

Az apa-kérdés többször visszatér az előadásban a Star Wars-jelenetek formájában és variánsaiban. Kerested az apákat?

Tudatos döntés volt ez a motívum, mert azt éreztem tavaly, amikor a Gál Kristóf című előadás készült, hogy jó, ha egy ilyen előadásnak van egy központi kérdése, ami jól megfogalmazható. Az én karakteremből talán ezt lehet a legjobban kiemelni. Kristófnál a szabad világ és a katolicizmus, a színház és a rendőrség világának ellentmondásai lettek kiemelve. Én nem is kardoztam gyerekkoromban Darth Vaderrel, Luke Skywalkerként csak egy bokrot csépeltem. Tehát ez egy egyfajta trükk, pszichológiai értelemben ez le van rendezve az életemben, ezen túl vagyok. Az apakeresés egy olyan téma, amivel korábban is tudatosan foglalkoztam már, ez egy olyan motívum, amivel úgy érzékelem, hitelesen meg tudok fogalmazni egy megkerülhetetlen generációs és társadalmi problémát. Ezt hoztam valamilyen értelemben.

Írtunk Berlinben egy darabot, ami leegyszerűsítve arról szól, hogy van három fiatal egy albérletben, és minden konvenciótól távol akarnak kerülni, de öntudatlanul elkezdenek családként viselkedni. Nem tudnak máshogy viselkedni, csak úgy, ha eljátsszák az apát, az anyát és a fiút, kint az utcán meg forradalom van, éppen a tekintélyelvű, apaközpontú világ dől össze. A létező darabba beleírtunk egy magyar rendezőt, aki az apját keresi, miközben otthon egy nagyon erős apafigura megjelent, akit gyűlöl, aki elől menekül. Ebben nyilván a mai magyar politikai helyzetről van szó. A tekintélyelvűséget, a rendet, szerintem nagyon helyesen, megkérdőjelező, de agonizáló európai kultúra pont a hagyományos apakép hiányával küzd, keresi, mivel pótolhatná, viszont megjelennek ostoba, agresszor apukák, és sokan még örülnek is annak, ha kapnak egy tockost tőle.

Máté Gábor egyfajta apafigura lett számodra: ő vett fel a színművészetire, majd társosztályvezető lettél mellette. A darabban Dömötör András karaktere azt mondja, bárcsak többet beszélnének nem szakmai dolgokról, és legvégén Máté Gábor mondja erre Darth Vaderként, hogy „nem is vagyok az apád.”

Én őt nagyon bírom, de mondjuk nem zokogok utána, nem jelenik meg álmomban a gyerekszobámban egy doboz legóval. Tehát ez a jelenet összeköt motívumokat, a történetmesélés, a hatáskeltés része. Eredetileg úgy épült volna fel a darab, hogy indul a gyerekkori Star Wars jelenettel, aztán jött volna egy edző, mert én vívtam kilenc évig, volt egy edzőm, aki azt szerette volna, hogy olimpikon legyek, nagyon belemászott az életembe. A vívásban van az iskolázás, amikor az edző teljes védőfelszerelésben áll előtted, te mintegy meztelenül egy tőrrel állsz előtte, ő mondja, mit csinálj. Ez tulajdonképpen egy riasztó helyzet, harcolsz, ő kiabál. Akartam ezekből egy hülyeapák-sorozatot, Mácsaihoz (Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója, színész) is ezért megyek el a darabban: akarok lázadni egy apafigura ellen, de nem lehet, mert mindenben igazat ad nekem. Lett volna egy minijelenet Nádas Péterrel is, de ez is kimaradt, mert nem volt érdekes, hogy értelmezi a Szirénének rendezésemet, ahol ő tényleg azt mondta, hogy „a színpadon sikerült megölni az apukáját“.

A zárójelenet Máté Gáborral tehát egy ív vége lett volna, talán így is az. Az egyetemen a második órán elvittük az osztályt az állatkertbe egy megfigyelési gyakorlat miatt, és ott maradtunk kettesben, miután szétszéledtek a tanítványok. Tényleg volt egy olyan hülye helyzet, hogy egy gorilla kiszúrt minket magának. Most bele tudnék csúszni egy érdekes értelmezésbe, hogy állnak a hímek, méregetik egymást, de hagyjuk inkább. Kiszúrt engem, Gábor pedig hátrébb lépett, hogy menjünk innen, mert ő fél. Ennyi történt, nem tudtunk igazán beszélni egymással.

Este 10-kor végszavaztál a főszereplőknek a színpadon, másnap délelőtt meg instruáltad őket. Elvégezted a színész szakot, majd a rendezőit is, most színészeket tanítasz az egyetemen. Milyen volt az átmenet?

Én az első pillanattól kezdve rendezőnek is készültem, nem akartam csak színész lenni, ez nem csak úgy előbújt belőlem. Párhuzamosan volt a kettő. Nem volt szerencsés, ami az Örkényben kialakult, de abban senki nem volt hibás, ez nem minősít senkit, az egy nagyszerű színház, és mindenkit nagyon szeretek ott, csak hát egy kölcsönös csapdahelyzetben voltunk. Az Örkény indulásakor a középgeneráció színháza volt, Gálffi Lászlóé, Mácsai Pálé vagy Kerekes Éváé, akik mellett voltunk mi, fiatalok. Tehát nem egy fiatalos színháznak indult. Rendezőként nem voltak meg ott a társaim, az embereim. Ezzel párhuzamosan Egerben nagyon jól tudtam dolgozni. Az Örkényben meg este én voltam a legkisebb királyfi, viszont másnap reggel, királykodni kellett volna rendezőként. Feloldhatatlan ellentmondás volt. Ha van olyan szakmai döntés, amit utólag megbántam, akkor ez az: ha időben leszerződöm Egerbe, akkor lehet, hogy kicsit másképp alakulnak a dolgok, és tudtam volna ott még érvényes előadásokat rendezni.

“Szívesen élnék Budapesten, ha nem Magyarországon lenne” - mondja Czukor Balázs a darabban. Berlinben dolgozol, a menjek vagy maradjak kérdése téged is foglalkoztat, hogy állsz most a döntéssel?

Eldöntetlen. Ezt egy folyamatnak látom, amit nem akarok, és nem is tudok sürgetni. Ez egy mérleg, aminek mindkét fele nagyon meg van pakolva, én meg figyelem, hogy hova mi kerül és merre billen. A valódi kérdés az, hogy hol van egy olyan színházi műhely, amivel azonosulni tudok, ahol szükség van rám. Most indult Berlinben a Gorki új intendánsokkal, az első pillanattól számítanak rám, az év színháza lettek német nyelvterületen, ez nagyon vonzó. Egyébként ez a színház, ahol dolgozom, konkrétan kipakolta a próbatermét, hogy a menekülteket befogadják, akik a díszletágyakon aludtak. A másik nagy kérdés a saját családom története. Hogy hol leszünk. És ott van a tanítás, ami szintén ideköt. És az is nagy kérdés, hogy az ellenállás hol hatékonyabb.

A színdarab főszereplője egy értelmes, olvasott, szimpatikus srác, aki pár centivel a föld fölött lebegve él, de egyes pillanatokban dühöngeni kezd. Nem bírja az igazságtalanságot és az értelmetlenséget. Ez is te vagy?

Voltak ilyen helyzetek az életemben, ezek itt nagyobb hangsúlyt kaptak. A második kerületi fogdában eltöltöttem egy fél éjszakát. Egy castingon kiosztottam a casting directort, mert felidegesített, és a nagymamám temetésén is kiakadtam, mert nem tartották be a temetés szervezői, amit vállaltak. Azt nem bírom, amikor valaki nem végzi felelősséggel a dolgát. Amikor a Mammut ajtaját szétrúgtam, annak is az volt az oka, hogy 22:00-kor blokkol a Mammut oldalsó bejárata, amiről persze senkit nem tájékoztatnak, mi meg beragadtunk a két fotocellás ajtó közé a barátnőmmel. Attól lettem iszonyatosan ideges, hogy kopogtattam az ott álló két biztonsági embernek, akik nem csináltak semmit. Értelmezhetetlen helyzet volt. Kirúgtam az ajtót, kimentünk, és a főbejáraton át bementünk megnézni az Avatart. A háromórás film végére oda hívtak egy csapatot, 8-9 biztonsági őr várt ránk. Azt hitték, hogy be voltam drogozva, mert nem normális, hogy valaki szétrúgja a Mammut bejáratát, majd beül egy filmre tök nyugodtan. Én azt éreztem, hogy a szolgáltatói oldal hibázott. Megértették a problémámat, máskor is fordult már elő, hogy beszorultak a Mammutba, mégsincs kiírva egy telefonszám, semmi. Attól lettem ideges, hogy a két biztonsági őr nem segített, csak röhögve hátat fordítottak. Az az ajtó nem tartozott hozzájuk, de persze nem szóltak, hogy nyugi, majd jön egy ellenőrzés, kikerültök onnan, öt perc. A káröröm és ellenségeskedés kultúrája nagyon felidegesít. Abban a helyzetben azt éreztem, hogy igazam van, és dühös lettem a bevásárlóközpontra. Átadtak a rendőröknek, és a fogdában, miután ismertették a jogaimat, addig bosszantottam őket a jogi kereteken belül, hogy végül hamar elengedtek.

Az Alkalmáté Trupp tagjai sorsolással döntik el, hogy kinek az életéről készítenek darabot: idén az utolsó előadás után Czukor Balázs, Fenyő Iván, Jordán Adél, Mészáros Béla és Vajda Milán neve volt a kalapban, és Mészáros Béla nyerte meg a lehetőséget, 2016-ban az ő életét dolgozzák fel.