A lány, akinek hét neve van, és hétévesen látott először nyilvános kivégzést

Született a nyolcvanas évek elején egy kommunista országban egy kislány. A Monte Cristo grófját csak cenzúrázva olvashatta, és még a matekóra szöveges feladatai is a Nagy Honfelszabadító Háború hőseiről és piszkafa, horgasorrú amerikai imperialistákról szóltak, de őt ez nem zavarta, felsősként már úgyis a fiúkon meg a ruhákon járt az esze.

A legfontosabb tárgyakkal, a Nagy Vezér és a Kedves Vezető forradalmi tetteinek bemagolásával sosem volt gondja. Azt, hogy nincs meleg víz, penészednek a falak, és olyan rossz a ház szigetelése, hogy a fűtött padlóra háttal fekve fázik az ember arca, ugyanúgy természetesnek vette, mint azt, hogy

A barátnők nyilván összebeszéltek, és piszlicsáré bűnökkel vádolták egymást. De az iskolaigazgató szorgalmasan jelentette például, amikor valaki felhozta, hogy egy osztálytársa családja hirtelen pénzhez jutott. Így derült ki, hogy a család egyik fia a főellenség Dél-Koreába szökött – hazaárulóként a család három generációját letartóztatták.

Tábornokunk ölelő karjai közt van a mi boldogságunk

Valószínűleg ott kötöttek ki, ami Észak-Koreáról a legtöbb olvasónak eszébe jut: a kényszermunkatáborokban, melyekről nagyon kevés közvetlen információja van a külvilágnak. A kilencvenes évek ugyanis a remetekirályságként ismert diktatúrában nem rendszerváltásról szóltak, hanem egy pusztító éhínségről, ami addig sosem látott szenvedést hozott az ott lakókra.

Pedig amikor a nő szülei a hetvenes években találkoztak, a családi legendárium szerint az ország legszebb éveit élte, hiába tombolt a hidegháború. A termés több egymást követő évben jó volt, éhínségtől nem kellett tartani, és megnyugtató tényként vették tudomásul, hogy a kommunista átlaghoz képest iparuk is fejlett. Dél-Koreában, az amerikai imperializmus igáját nyögő sivár, aszály-sújtotta vidéken, mely a történelemkönyv szerint egyben a koreai háború alantas kirobbantója is volt, úgy hírlett, politikai káosz uralkodik, a majdnem ugyanannyira gyűlölt amerikaiak bicskája pedig épp beletört Vietnamba.

Nagyon úgy tűnt, hogy a kapitalista világ hanyatlásnak indult. Az egész ország hitte, hogy a történelem a mi oldalunkon áll.

Hyeonseo hétéves korában látott először nyilvános kivégzést, mielőtt még diákként kötelező lett részt vennie rajtuk. De gyerekfejjel ezt is adottnak vette, ahogy sok mást. Mégsem mindent: a hideg kirázta például az olyan popszámoktól, mint az „Előre, ifjúság!”, vagy a „Tábornokunk ölelő karjai közt van a mi boldogságunk”.

A diktatúrában utazni csak engedéllyel volt szabad, így a legtöbben azt sem tudták, mi történik a szomszéd tartományokban, de az osztálytársaival Kínából becsempészett dél-koreai popkazettákat szereztek. Nagy kedvencét, a Sziklás szigetet harmonikán is megtanulta („Még ha nem is tetszem neked, nagyon szeretlek, / Még ha nem is ébredek fel, nagyon szeretlek”), de még ő sem sejtette, hogy egész életét meg fogja határozni, hogy egy Kínával határos városban nőtt fel, ahova a határfolyón átívelő csempészet viszonylagos prosperitást, és rengeteg kínai, japán, sőt, dél-koreai terméket lopott.

Csak a halált várjuk

A család, ami a szülők jó szongbun-minősítése (lásd keretes magyarázatunkat) és a légierőnél szolgáló apa kiváltságai miatt egyébként is kivételezett helyzetűnek számított, épp akkoriban költözött a Jalu folyó partjára, szó szerint egy kőhajításnyira Kínától, mikor a rezsim elindította az

Együnk kétszer egy nap!

kampányt. Bár Hyeonseo anyja is üzletelt csempészáruval hivatali munkája mellett, mindig óvatos volt: hűtőszekrényt például nem vett, nehogy magára vonja a hatóságok figyelmét, de a színes tévének nem tudott ellenállni. Ugyan nem értette a mandarin nyelvet, a lány a tiltott kínai csatornákon adott reklámokból tudta meg, milyen világ ragyog a Jalu túloldalán.

Azzal egy barátnője lakásán szembesült, milyen szegénységben élnek családok a közvetlen környezetében: amikor felvetette, hogy uzsonnázzanak, a lány szégyellve vallotta be neki, hogy nincs mit enniük. A tűzhelyen négy fazék kukoricaszár állt letakarva.

Hetek óta nem ettünk. Csontsoványra fogytunk, bár az utóbbi időben elkezdett felfúvódni a testünk. Már csak a halált várjuk.

– állt egy levélben, amit Hyeonseo anyja egy kollégájától kapott. Elsőre érthetetlennek tűnt az egész. Miért nem ettek hetek óta? A miénk a világ egyik legvirágzóbb országa. A híradóban minden este gyárakat és gazdaságokat mutatnak, a tudósításokban jól táplált emberek élvezik a szabadidejüket, a phenjani áruházakban roskadoznak a polcok.

Aztán egyre több koldus, csavargó árva tűnt fel a város utcáin is. A hivatalos magyarázat ENSZ-szankciókról és váratlan árvizekről szólt, még véletlenül sem a Szovjetunió felbomlása után elmaradozó orosz támogatásról.

Nem nélkülöztek, kalandvágyból sétált át

Hiába csalódott a rendszerben az éhínség láttán, Hyeonseo családja sosem nélkülözött. „Észak-Koreában a kívülállók azt hiszik, csak elnyomott rabszolgák élnek. Ennél sokkal rétegzettebb a társadalom, az állam által megtűrt megvesztegetéssel, csempészéssel például sok mindenhez hozzá lehet jutni” – magyarázta. Ő maga kalandvágyból, kíváncsiságból sétált 17 évesen anyja tiltása dacára a folyón Kínába, a gazdag szomszéd országba, ahol minden sorozatfőhős cselédet tartott, és még a vizet is reklámozták. A határőr, aki udvarolt neki, még meg is kért egy csempészt, hogy kísérje át, nehogy baja essen.

Pár napra készült, eszébe nem jutott volna, hogy előfordulhat, hogy sohasem térhet vissza. Csakhogy épp elkezdték az összeírást a következő választásra, így az eltűnése, ami amúgy nem sok vizet zavart volna, feltűnt.

Mindenki azt hiszi, hogy a határon átkelni a legnehezebb. A könyvemben épp azt írom le, hogy a megpróbáltatások csak akkor kezdődnek.

– oszlatott el egy másik tévhitet. „Kínában minden egyes percben azon járt az eszem, hogy éljem túl, hogy ne küldjenek vissza, hogy védjem meg a családomat, és hogy találkozhatok még velük az életben. A legnagyobb erőt ők adták, tudtam, hogy ha feladom, elveszik az esély, hogy újra lássam őket” – mondta az illegális bevándorlóként töltött évekről, melyek alatt olyan természetességgel akadtak az útjába embercsempészek, strómanok, jósnők, drogkereskedők és rendőrök-határőrök-katonák, mint egy olcsó ponyvaregényben.

Amikor akár csak legközelebbi barátainak elárulta, hogy papírok nélküli észak-koreai szökevény, pillanatokon belül a rendőrségen találta magát. Szerencsére már elég jól tudott mandarinul írni-olvasni ahhoz, hogy elhiggyék, kínai. Egy ismerősét, akit szintén besúgott valaki, deportáltak, majd drótkötéllel verték otthon a börtönben, mégis megtalálta a módját, hogy visszaszökjön az illegalitásba.

„A Kínában töltött évek tapasztalatát keserűen, nehezen szereztem meg, tragikusnak tartottam az életemet. De visszanézve ma már azt gondolom, erőt és bölcsességet meríthetek a nehézségeimből” – tekintett vissza Hyeonseo, aki végig megpróbált a családjával kapcsolatba lépni. Amikor először összegyűjtött elég pénzt, hogy „közvetítőt” fogadjon, ő kötött ki embercsempészek fogságában. Volt, hogy az öccsét kapták el és kínozták meg, amikor csomagot küldött haza.

Utazás az ismeretlenbe

Egy idő után mobiltelefonon rendszeresen tudott beszélni a szeretteivel – a kínai hálózatra csatlakozva a határ mentén csempészett telefonnal lehetett már beszélni. „Kaptam egy kiló jeget, nem tudnád eladni Kínában?” – kérdezte egyszer a legnagyobb természetességgel az anyja. A metamfetamin máig bevett exportcikk és megvesztegetési eszköz Észak-Koreában, de Hyeonseo lebeszélte anyját arról, hogy elkezdjen seftelni.

Azzal, hogy emberek ezrei próbálnak Dél-Korea pekingi követségén menedékjogot kérni, sok év után a tévéből szembesült. Dél-Korea vigyázott, hogy a Kínával ápolt jó viszony fenntartása érdekében ne tudjanak bejutni a menedékkérők, de mint az online fórumokból megtudta, léteznek járható kerülőutak, még ha nem is veszélytelenek. Eredetileg félt, hogy vásári mutatvány lesz belőle, ha megpróbálja, de rájött, ha ennyien próbálkoznak, nincs mit tartania a rivaldafénytől, ami akár családja életébe is kerülhetett volna. Ironikus, hogy pont a Dél-Koreába indulásról szóló fejezet viseli az „Utazás az ismeretlenbe” címet.

Délen először elzárják és alaposan kihallgatják a menekültként bejelentkezőket, de aki bebizonyítja, hogy tényleg disszidens, állampolgárságot, átszoktató tábort, segélyeket kap. Az átmenet nem volt egyszerű, Hyeonseo szó szerint kétségbe esett, amikor saját anyanyelvén nem értette az angol jövevényszavak tömkelegét. Nevét épp hatodszorra változtatta meg, a hjon napfényt, a szo jó szerencsét jelent. Majd amikor sikerült megvetnie a lábát, elhatározta, hogy családját is maga után hozza.

Az első nyugati emberek, akikkel találkozott, azok a hátizsákos turisták voltak, akikkel együtt állt sorba a laoszi határon. Ők a fejlett világ útleveleivel a zsebükben utazgattak, ő a papírok nélkül letartóztatott anyját és testvérét ment megmenteni a kitoloncolástól. „Kínában rengeteget változtam, ahogy felnőtté váltam. Fogalmam sem volt, hogy ilyen erős vagyok, de bárki bármit mond, nem tartom hősnek magam. Biztos vagyok benne, hogy ilyen nehéz helyzetben minden ember megtenne mindent, hogy megküzdjön” – mondta a majdnem egyéves harcról, melynek végén Szöulban újra egyesült a család.

Az ausztrál utazóra pedig, aki megszánta, és segített neki, amikor már majdnem minden reményt feladott, máig apafiguraként tekint: „Amikor újra találkoztunk Ausztráliában, ahova meghívtak egy tévéműsorba, azt mondta, érezte, hogy ennek a lánynak nemcsak pénzre, hanem egy segítő kézre is szüksége van.” Hyeonseo apja még akkor meghalt, amikor Észak-Koreában együtt élt a család.

Egyszer még hálás lesz, hogy megszöktettem

Miután szeretteit biztonságban tudta, nemcsak tévéműsorokban, demonstrációkon szólalt fel az észak-koreai helyzetről, hanem az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt is. Új könyvét női disszidensekről írja: „Az én történetem olyan, mint egy film, vannak benne buktatók, de pozitív szálak is. Rengeteg nő, főleg a szegényebb családból származók sorsa a szexrabszolgaság, kényszerházasság. Van olyan történet, amit nem tudok sírás nélkül meghallgatni, nem értem, hogy szakadhat ennyi szenvedés bárkire” – mondta. Közben újra továbbtanulni készül, öccsét nemrég vették fel a világ egyik legnevesebb egyetemére Amerikában, ő is szeretne mesterképzésen nemzetközi kapcsolatokat és emberi jogi kurzusokat hallgatni.

Egyedül az anyja miatt van benne bűntudat: neki nemcsak az otthon maradt testvérei hiányoznak, hanem a folyóparti városban felépített tekintélye, kényelmes élete. Sohasem szenvedett és sokan tisztelték, emlékszik vissza Hyeonseo. Dél-Koreában sokan lenézik az északi disszidenseket, így kompatibilis végzettség híján gyakran az alantas munkák maradnak nekik, a már ötvenes asszony takarítóként tudott elhelyezni, amíg gyerekei egyetemre jártak, ő támogatta őket. De a Hyeonseo bízik benne, hogy öccse és ő is sikeresek lesznek, és anyja egy nap hálás lesz azért, hogy kiszöktette őket.

„Koreai szeretnék lenni, az egyesített országban, nem déli vagy északi″ – mondta, amikor az identitásáról kérdeztem. Arról kétsége sincs, hogy Kim Dzsongun elmebeteg diktátor, de azt reméli, maga alatt vágja a fát, amikor például a saját rokonait kivégezteti. Erre utalhat szerinte, hogy jóval több magasrangú vezető szökik külföldre most, mint korábban. A külvilág egyik legfontosabb feladata, hogy informálja az észak-koreaiakat, hogy országuk talán mégsem a lehető világok legjobbika, Dél-Korea pedig nem koldusszegény páriaállam. Ezért csempésznek disszidensek és emberi jogi szervezetek amerikai, dél-koreai sorozatokat, filmeket, K-popot Észak-Koreába.

Az országba, ami annak, akit minden gyerekkori emléke odaköt, mindig is többet fog jelenteni, mint egy anakronisztikus, őrült diktatúra. Ahogy Hyeonseo fogalmaz: „Én még mindig szeretem a hazámat. Hiányzik a téli, hóborította hegyek látványa, a petróleum és az égő szén szaga. Hiányzik az ottani gyerekkorom, apám biztonságot adó ölelése, az alvás a meleg padlón. Elégedettnek kellene lennem az új életemmel, de én még mindig az a hjeszani lány vagyok, aki tésztát szeretne enni a szüleivel a kedvenc éttermünkben. Hiányzik a biciklim és a folyón túl elterülő kínai táj.”

Hyeonseo Lee és David John: A lány hét névvel – Szökésem Észak-Koreából. Fordította: Todero Anna. Libri, 2015. 404 oldal, 3990 forint.