Vaszary Piri, egy migráns magyar színésznő a nagyvilágban

Vaszary Piroska épp a századforduló után, 1901. májusában született. Édesapja Vaszary Gábor budapesti főjegyző volt, édesanyját pedig Csipka Augusztának hívták. Két idősebb testvére volt, mindketten fiúk. Az egyikőjük az ifjabb Vaszary Gábor, aki festészetet tanult, majd újságíróként dolgozott, és párizsi lapoknál lett illusztrátor, de a Szabad Európa Rádiónál is megfordult. Ő forgatókönyvíróként és íróként is ismert volt, Monpti című regényét például közel harminc nyelvre fordították le, és háromszor is megfilmesítették. Fiatalabb bátyja, Vaszary János színész, színigazgató, rendező, színműíró is volt, illetve a sokat bálványozott és a Doktor Zsivágóban is feltűnő Muráti Lili férje. Az idős színésznő utolsó budapesti látogatásakor el is ismerte, hogy karrierje kilencven százalékát “Janinak köszönheti”.

Piriék igazi művészcsalád voltak, nagybátyja például – apja testvére – egy másik Vaszary János volt, aki festőként, illetve grafikusként lett ismert, mindjárt Székely Bertalannál és Greguss Jánosnál kezdte tanulmányait. Piri egyébként sikeresen megörökölte a család írói vénáját is, különböző társasági lapokban publikált, és olyan szerzők műveit olvasta, mint Thomas Mann, Stefan Zweig és Axel Munthe. Alig húszéves volt, amikor elvégezte Rákosi Szidi (született: Kremsner Szidónia) színitanodáját, akinek a kezei alatt több hazai színészgeneráció is nevelkedett. 1935-ös halála után azt írták róla a Színházi Életben:

Elment a Nagymama a magyar színészet virágoskertjéből, ahol olyan sokáig nevelt, palántázott, kertészkedett. Nem lehet annyi rózsát, violát, muskátlit, árvácskát hordani a sírjára, amennyit megérdemel…

Piri ezután pályáját Újpesten kezdte el, egy év sem telt azonban, amikor Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház alapító-igazgatója leszerződtette. A későbbiekben egyszerre több színházban is játszott, amelyek közt voltak magánszínházak és állami nagyszínházak is. “1922–1924 között a Magyar, az Andrássy úti és a Belvárosi Színház, 1924–25-ben a Vígszínház, 1925–26- ban a Renaissance, a Belvárosi és a Vígszínház, 1926-től a Nemzeti Színház szerződtette, de párhuzamosan játszott az Andrássy úti Színházban és a Teréz-körúti Színpadon is” – összegezte a zsúfolt időszakot Géger Melinda az Egy művészcsalád hányattatásai a XX. században című publikációjában.

Később visszatért a Magyar Színházhoz, ahol aztán a bátyja rendezőként dolgozott, majd mikor János a második világháború alatt az az Andrássy úti Színházat vezette, akkor oda is szerződött.

Színházi szerepei mellett feltűnt néhány hazai gyártású némafilmben is, mint az 1926-os Csodadoktor vagy az 1932-es Csókolj meg, édes!, de látható volt a Kacagó asszony című hangosfilm-kezdeményben is. A harmincas és negyvenes években csaknem száz filmben szerepelt, de népszerű volt kabarékupléival is. Az egyik oldalon például azt írták róla:

A 30-as, 40-es évek filmjeinek ügyeletes vénkisasszonya volt. Ha házsártos nagynénit, anyóst, vénkisasszonyt vagy feleséget kellett játszani, akkor Vaszary Piri mindig ott volt.

Az Afrikai vőlegényben Latabár Kálmán például az ő oldalán énekli, hogy "Mámorba, táncba szédülünk, hisz úgyse szép most az életünk". A sorokat aztán néhány évtizeddel később Beck Zoli is kölcsönvette a 30y-nal.

A színésznőt 1943-ban az Orient Express forgatási szünetében a Magyar Film is elcsípte, és arról kérdezte, mennyi időt vesznek el az idejéből a színházi és a filmszereplések, és hogy tudja a karriert összeegyeztetni a családanyasággal.

Pirike felelet helyett csak bólogat. Arcára kiül a szomorúság, s amikor látja megdöbbenésünket, feleli: A családomat kellene megkérdezni. (...) A gyerekek előtt semmi respektem nincs. Még a legkisebb előtt sem. Senki nem vesz komolyan…

– írta a lap.

Vaszary azonban nemcsak női szerepekben volt erős, hanem fiúkat is remekül alakított, ő játszotta például Nyilas Misit a Légy jó mindhaláligban. Móricz Zsigmond 1930 szeptemberében például azt írta a Nyugatban:

Ma különben azért jöttem Szegedre, mert véletlenül, az utolsó percben, értesültem, hogy ma este itt előadják a Légy jó mindhalálig c. darabomat. Az a külön érdekessége van, hogy tudtommal ez az első vidéki előadása s fiú játssza a főszerepet. Budapesten lány játszotta, a csodálatos Vaszary Piri. Nyolcvanszor játszotta el s mindig telt ház előtt, vagy ötvenszer kint volt a tábla, hogy minden jegy elkelt. Ilyen eset csak egyszer történhetik egy író életében, hogy a közönség ilyen őszintén érdeklődik egy írónak egy élménye iránt... Milyen furcsa, ma fogom először végignézni e darabot. Pesten sohasem bírtam egy negyedóránál tovább bent lenni az előadáson, mert rögtön elfogódott a szívem és könny facsarodott s menekülnöm kellett a mult víziói elől. Oly tökéletes volt az előadás, hogy visszaéreztem magamat a multba s nem bírtam a fájdalmat. Mert sok fájdalom vérsara tapad minden szóhoz.

Szakítani nehéz dolog

A nyilas hatalomátvétel után az Andrássy úti Színház társulatának egy jelentős része választotta az emigrációt, köztük a színházat igazgató Vaszary János és húga, Piroska is. Piri ekkor már kétszeresen elvált nő, és kétszeres anyuka volt: első férje Feld Andor nagy­iparos, akit Horváth Árpád, a Nemzeti Színház rendezője követett. Egyik házasság sem volt hosszabb egy évnél. Végül egy színházi orvos, Bodócsy Endre mellett állapodott meg, akivel 1932. nyarán esküdtek meg a hetedik kerületben. A férfitól két gyermeke született: egy újabb Piroska és egy újabb Endre. Velük hagyták hátra Magyarországot, előbb csak Ausztriáért, majd Németországban, Franciaországban, Spanyolországban is éltek. Később átkeltek az óceánon, és Argentínát, Venezuelát, valamint Kanadát választották otthonuknak.

Piri az emigráció első évét Bajorországban, a pockingi menekülttáborban töltötte el, ahol az első nyugati magyar színház is működött. Voltak darabok, amelyek akár 50-60 előadást is megéltek, és ezek legnagyobb sztárja természetesen Vaszary Piri volt. Ám a tábor 1946 őszén feloszlott, amivel a színháznak is vége lett. “A felszerelést ott kellett hagyni a tábor új lakóinak. A társulat tagjainak nagy része visszatért Magyarországra, egy része szétszóródott Németországban” – írta Borbándi Gyula A magyar emigráció életrajza 1945–1985 című művében.

1948-ban Páger Antal és felesége, Komár Juliska a Buenos Aires-i lakásukon megalapította a dél-amerikai Magyar Színjátszó Társaságot, akikhez később Vaszary Piroska is csatlakozott. Ezzel megvalósult az, ami Magyarországon sosem jött össze: olyan színészlegendák álltak egy színpadon, mint az alapító Páger és neje, továbbá Eszenyi Olga, Komár Júlia, Hajmássy Miklós, Cselle Lajos és Szilassy László, de közéjük tartozott az éppen száz éve született Szeleczky Zita is.

A társaság eljutott Sao Paulo színpadaira is, majd a nyolcéves fennállás után kisebb társulatok születtek a romjain, amelyek felléptek Uruguayban, Venezuelában és Chilében is. Vaszary ennek köszönhetően telepedett le néhány évre Caracasban, ahová az ‘56-os forradalom után újabb adag magyar érkezett, így megalakulhatott a  Vaszary Piroska Színésztársulat is.

Képzeljék, amióta emigráns vagyok, először van pénzem. Tudják, úgy érzem magam, mintha turnékra járnék a régi magyar területekre. Csak nem Kolozsvárott és nem Kassán lépek fel, hanem Caracasban, meg Santiagóban…

– mondta a színésznő a Dél-amerikai Magyar Hírlapnak.

A család ezután észak felé indult, és Torontóban talált magának otthont, ám innen már egyre kevesebb hír érkezett a külföldre szakadt művésznőről, aki időközben meg is betegedett.  64 éves korában Palma de Mallorcán halt meg (ami a Baleár-szigetek legnagyobb városa), a családjától távol, édesanyja házában, 1965. október másodikán. Az egyik fórum szerint cselédje ápolta utolsó napjaiig, amiért cserébe kapott egy házat. Idősebb testvére, Gábor a svájci Luganóban, János pedig Madridban halt meg.

Vaszary Piroska dél-amerikai évei alatt azt mondta a Magyarok Útjának:

Nem volna semmi baj, csak Magyarország ne volna olyan messze. Hogy legalább a szél elhozhatná a föld üzenetét. Mert a lélek velünk van. Sosem éreztem ezt jobban, mint Chilében, amikor előadásomra összezsúfolódott minden magyar – még az ország legtávolabbi részeiből is jöttek jelképesen – és levélben váltottak jegyet és együtt sírtunk, együtt nevettünk. Vagyis boldogok voltunk. Kívánhat ma ennél többet egy szegény vándorkomédiás, aki echós repülőgéppel szeli át az országhatárokat?