Sean Penn, a száguldó riporter

Sean Penn színészként és rendezőként évek óta nem csinált semmi értékelhetőt, 2016 elején viszont mégis körbejárta a neve a sajtót. Igaz, nem az évtizedes, hanem a hobbiként űzött foglalkozása repítette a címlapokra, ugyanis a Rolling Stone-ban megjelent riportja szerint sikerült interjút készítenie El Chapóval, azaz a Köpcössel, Mexikó egyik legfélelmetesebb drogbárójával, aki éppen pár hónapja szökött meg egy börtönből, és a hatóságok által ismeretlen területen tartózkodott. 

A cikk szerint Penn és Kate Del Castillo mexikói színésznő (aki egyszer már nyilvánosan istenítette a Köpcöst) több kapcsolat, eldobható mobiltelefon, informátor, és valószínűleg nem nevén nevezett egyéb tényező segítségével pár órát el tudott beszélgetni a körözött bűnözővel a dzsungel közepén, igaz, Penn nem jegyzetelhetett, így nem is kérdezett bonyolultakat, a komolyabb kérdéseit utólag küldte el, amikre a Köpcös egy 17 perces videóüzenetben válaszolt, tömören, és egyébként nem túl érdekesen.

Penn nem igazán tud magyarázatot adni arra, hogy miért akarta ezt az interjút elkészíteni. A cikkben megpróbálja azzal elintézni, hogy mindig is érdekelte az, hogy mekkora valójában a különbség az Egyesült Államok ellenségei, és a róluk a médiában alkotott kép között. Ennek még lenne is értelme, ha a Köpcös nem lenne egy erőszakra hajlamos, kábítószerből meggazdagodott milliárdos, akinek az emberei a legkomolyabb brutalitásra képesek. Az, hogy tequilával kínálja Pennt, és egyszer elnézi, hogy a színész szellent egyet a társaságában (esküszöm, hogy ezt nem én találom ki), a portré nem fest egy annyira különböző képet a tárgyáról, főleg úgy, hogy az író bevallottan, sorozatosan retteg attól, hogy valami rosszul sül el. 

Az a feltételezés sem igaz, hogy a Köpcös maga szerette volna Pennt vendégül látni. Itt nem arról van szó, hogy egy dél-amerikai kartellfőnök rengeteg pénzt fizet azért, hogy egy híres személy, lehetőleg egyik gyerekkori kedvence meglátogassa (lásd Depardieu és Seagal a keleti blokkban), ugyanis az azóta kiszivárgott információk szerint a Köpcösnek lövése sem volt arról, hogy Penn kicsoda. Del Castillo hívta őt magával a találkozóra, hogy kiszolgálják az ürügyet, hogy valóban a Köpcös életéről kívánnak filmet készíteni. Penn pedig ráugrott a lehetőségre. Azért, mert megteheti.

Nagyjából a második Bush-korszak óta Sean Penn megtestesíti azt a fajta lehetetlen, és kicsit idegesítő Hollywood-i mentalitást, hogy a befolyását, pénzét, és erejét valami jóra használja, de úgy, hogy ragaszkodik hozzá, hogy személy szerint ő tegye ezt. Nem a Köpcös volt az első necces interjúalanya, és az első rizikós kalandja, amit újságíróként végigcsinált. Még a második Öböl-háború előtt Bagdadba repült, majd miután az amerikai politikai vezetés Iránt kezdte démonizálni, Teheránba is repült. Családjával együtt meglátogatta Raul Castrót és Hugó Chavezt, az utóbbi miatt fogadhatta a Köpcös is annyira kedélyesen. A Katrina-hurrikán utáni pokolban személyesen csónakázott New Orleans utcáin és mentette ki a túlélőket a vízből.

Sean Justin Penn 1960-ban született Kaliforniában, egy tévés rendező és egy tévés színésznő gyerekeként. Két testvérrel nőtt fel, Michael ma zeneszerző (többek között a Csajok és a Boogie Nights zenéjét szerezte), Chris pedig színész volt, amíg 2006-ban, negyven éves korában véletlenül túl nem adagolta magát gyógyszerekkel. A fiatal Sean először a Változó világ (Fast Times At Ridgemont High) című iskolai dráma/vígjátékban lett ismert, a legenda szerint csak egy pici szerepet kapott volna, de Spiccoliként annyira megtetszett a producereknek, hogy szinte egyenrangú főszereplő lett. Ez volt az ugródeszkája egy nagyobb karrier felé, durván összefoglalva két Oscar-díjat kapott (Titokzatos folyó, Milk), ő inspirálta a modern idők egyik legviccesebb vígjátéki monológját a Trópusi viharban („Sose nyomd fullba a kretént!”). Ugyanolyan vehemenciával vetette bele magát egy kőkemény szerepbe, mint például a Ments meg, uram! halálraítéltje, mint amikor Phoebe folyton kellemetlenül izzadó szerelmét játszotta a Jóbarátokban. Eddig négy játékfilmet rendezett, a leghíresebb a Jon Krakauer könyvéből készült Út a vadonba, amiben egy fiatal srác úgy dönt, maga mögött hagyja az anyagi világot és az alaszkai vadonban fog élni.

Penn a kreatív sikerek mellett a bulvársajtó visszatérő vendége is volt: összebalhézott lesifotósokkal, leütött egy rajongót, aki túl közel akart menni egykori feleségéhez, Madonnához. Hozzá kapcsolódik életének egyik legmeghatározóbb pletykája is, a nyolcvanas évek végén elterjedt, hogy szörnyen megverte, megkínozta, és megalázta az énekesnőt az angliai házukban. A Gawker nemrég egy hosszú oknyomozó riportban cáfolta az igazságtartalmát ennek a híresztelésnek, de a a brit bulvársajtó kitartása, és a szájról szájra terjedő pletyka megtette a hatását. Lee Daniels rendező nemrég nyilvánosság előtt, szőrmentén megemlítette, hogy Sean Penn verte a feleségét, a színész azonnal 10 millió dollárra perelte becsületsértésért. Az eljárás most is folyik.

Penn politikai indulatai 2002-ben, második Bush-korszakban indultak be igazán. Megtudva, hogy az Egyesült Államok egy megelőző csapást tervez Irakban a lehetséges tömegpusztító fegyverek miatt, először egy nyílt levelet közölt le a Washington Postban (a hirdetés 54 ezer dollárba került), amiben kritizálta a rendszert, majd el is látogatott Bagdadba. Először három napig tartózkodott ott, akkor azt nyilatkozta, hogy azért érkezett az országba, hogy „személyesen rögzítse magában az iraki emberek arcát, hogy a vérük – akárcsak az amerikai katonák vére – ne legyen láthatatlan a saját kezemen”. Penn évekkel később is példálózott a nyílt levelének Huffington Poston megjelent, bővített változatában, hogy ő volt Irakban és Iránban is, mindkettő remek ország. Amikor az Amerika kommandó című szatirikus bábfilmben Penn egy együgyű idealistaként jelent meg, a színész nemes egyszerűséggel elküldte a készítőket a picsába. 

A szerepeit ismerve nem kellene ezen meglepődni, de azért könnyen meg lehet azon, hogy Pennből szinte teljesen hiányzik a humorérzék. A 2006-os, róla készült New Yorker-portré egyik legviccesebb része az, amikor a színész felolvas az újságírónak öt oldalnyi, véresen komoly, minden önkritika nélküli oldalt az akkor készülő, Teheránról szóló cikkéből. Az újságíró megjegyzi az olvasóknak, hogy Penn még öt oldal elteltével sem landolt az iráni fővárosban. Habár kép nem készült az esetről, én úgy próbálom elképzelni ezt a jelenetet, mint amikor a Ricky Gervais és Stephen Merchant Life's Too Short című sorozatában megérkezik Liam Neeson egy londoni színészügynökséghez, kijelenti, hogy mostantól vicces szeretne lenni, és elkezd a kemény hangján vicceket felolvasni egy cetliről.

Az elkészült Penn-cikk egyébként a San Francisco Chronicle legolvasottabb írása lett abban az évben. Hozzá kell tenni, hogy a New Yorker újságírója szerint tisztességesen meg lett szerkesztve.

És ez a legnagyobb probléma Penn újságírói karrierjével. Annyira terjengősen, komolyan, és megfeszülve ír, hogy ember legyen a talpán, aki képes türelmesen végigolvani a kétrészes, Mountain Of Snakes (Kígyóhegy) című cikkét, amiben részletesen leírja, hogy milyen volt a családjával meglátogatni Hugó Chavezt és Raul Castrót. Hosszú bekezdéseken át ír jelentéktelen részletekről, végeláthatatlan mondatokban számol be minden egyes történésről. Én kifejezettem csodálkozom, hogy Köpcösről készült cikkében azzal viccelődik, hogy nem tudja, hogyan kell használni egy laptopot, mert én képtelen vagyok elképzelni, hogy ezeket a szövegeket írógépen írta. Bár ismerve Penn elhivatottságát (a Színek című filmhez, ami egy Los Angeles-i rendőrről szól, egy rendőrökkel járta az utcákat, stb), lehet, hogy mégsem olyan hihetetlen.

Egy ismert, sőt, Oscar-díjas hollywoodi színész komoly gondban lehet akkor, amikor hajtja a tettvágy, és mindenképpen szeretne valami humanitáriánus ügyért tenni, de közben önkéntelenül is beleviszi ebbe az ügybe a saját arcát – a leghíresebb jellemzőjét. Penn ennek a hátulütőjét akkor tapasztalta meg, amikor a Katrina-hurrikán után New Orleans utcáin saját kezűleg vezetett egy mentőalakulatot. A munkájáról bőséges mennyiségű kép készült, többen is megvádolták azzal, hogy valójában csak bevett a sleppjébe egy fotóst, akit arra kért, hogy fotózza le a legtöbb adandó alkalommal. Penn ezt később tagadta, és próbálta viccekkel elütni, ami az ő és a viccek viszonyát ismerve nem eredményezett akkora hahotázást.

Az angol sajtó különösen kikezdte akkor, amikor 2012-ben a Falkland-szigetekről kapcsolatban azt mondta, hogy szerinte a mai világ nem tolerálja a gyarmatosítást. Penn ekkor az argentín elnökkel találkozott, az angol sajtó jelentős része pedig úgy gondolta, hogy ez célzott támadás az Egyesült Királyság ellen. Később a színész a Guardiannak írt cikkében elmagyarázta, hogy a gyarmatosítás tulajdonképpen utalgatás volt a szigetek körüli olajfúrásra. Az sem volt okosabb húzás, amikor egyszer azt nyilatkozta, hogy jó lenne letartóztatni, akik diktátorként hivatkoznak haverjára, Hugó Chavezre.

És itt vagyunk most, a világ egyik legkeresettebb szökevényét annyi lehetséges más ember helyett Sean Penn kapta el néhány kérdés-válaszra, nyilván azért, mert ő Sean Penn, aki erőforrást és energiát nem kímélve belevetheti magát ilyen felelőtlen kalandba. És mint ahogy Penn többi cikkénél is, sokkal érdekesebb az elő- vagy utóélete, mint a cikk maga. A Köpcöst feltehetőleg az interjú segített rendőrkézre keríteni, bár hogy egészen pontosan hogyan, arról még nincsenek konkrét információk.