Rendszeresen női mosdókban gratulálnak nekem

Szeptember 22-én mutatják be a Kút című filmet, amit Gigor Attila rendez. Vele a Terápia című sorozatban is együtt dolgoztál – emiatt kerültél be A kút szereplői közé is?

A közös munka elég jó indítás, az biztos, de én is részt vettem egy kétkörös castingon, két hónapon keresztül, nem volt automatikus az én belépőm sem.

A Terápia elég nagy sikerrel futott az HBO-n. Érezted a sikert a karriereden is? Kaptál emiatt fontos telefonokat?

A Facebook úgy működik, hogy ha olyan valaki ír neked, akit nem ismersz, arról az üzenetről nem kapsz értesítést – én ezt nem tudtam, csak egy hónappal ezelőtt jöttem rá. És kitárult a szűrt üzenetek kincsesládája: vagy hetven ember gratulált vagy akart beülni velem valahová egy kávéra. Ezen kívül valamiért rendszeresen női mosdókban gratulálnak nekem. Mosom a kezem, és látom a tükörben, ahogy észrevesznek. Én valamiért ezt vonzom be. Szerepet tudtommal nem kaptam miatta.

Azok akarnak leülni kávézni veled, akik azonosítják a színészt az esetedben enyhén nimfomán szerepével?

Abszolút, bár a nimfomániáról már az első részben kiderült, hogy valójában csak fedőtörténet. Persze, sokszor megkaptam, hogy „Te nem is vagy olyan, mint Virág”. De amikor még friss egy munka, az ember jobban tud azonosulni a szereppel; jó darabig én is úgy gondoltam, nyolcvan százalékos átfedésben vagyok azzal a lánnyal, aztán amikor egy év múlva visszanéztem, rájöttem, hogy azért egyáltalán nem. De az életstratégiája tényleg eléggé ismerős nekem is: nem akar senkinek terhet jelenteni, és nem akar sem akárkit lenyomni a saját problémájával, sem pedig kiszolgáltatottá válni bárkinek is. Rókaként lopakodva közlekedik, és dupla kerülőket tesz azért, hogy ne legyen se sok, se kevés, és ne kelljen valójában senkihez sem kötődnie a világban.

Egy színész számára nem hátrányos az ilyen életstratégia? Nem kell egy színésznek inkább nyomulósnak lennie, és keményen képviselni a saját érdekeit?

Nem tudom, mit kell csinálnia a színészeknek. Tudom, hogy az is működőképes, amit mondasz, de a legfontosabb mégis az, hogy önazonos tudjak lenni, és ha az én természetemnek ez nem fekszik,

hiába játszanám a nyomulós, határozott színésznőt, nagyon hamar kilógna a lóláb.

Mindenesetre egy éve szabadúszó vagyok, és nem is szerződtettek le sehová, szóval lehet, hogy tényleg nem az enyém a jó taktika.

Szeretted volna, ha leszerződtetnek?

Na most mi a jó taktika, mit kell ilyenkor mondani? Tehát: el tudtam volna képzelni, igen. De amikor egy komoly kapcsolatnak vége, nem tudsz rögtön újra beleugrani egy másik életre szóló szerelembe; én is gyászoltam egy ideig, és most, hogy újra itt vagyok a POSZT-on, és előtörnek A heilbronni Katicá-s élmények, van bennem egy „fuck you” érzés. (A Szputnyik Hajózási Társaság, Bodó Viktor társulata röviddel azután döntött úgy, hogy a folyamatos létbizonytalanság miatt feloszlanak, miután Kurta Niké főszereplésével bemutatták A heilbronni Katica című előadást – K. B.) Dolgoztam olyan helyeken, ahol jól éreztem magam, még ha láttam is, mik lehetnek a társulati működés óriási csapdái. De kipróbáltam volna, mert kíváncsi vagyok mindenre, amit még nem próbáltam – és kőszínházban még sosem voltam.

Egyébként most, az interjú fotózásán is azt vettem észre magamon, hogy ha csak engem fényképeznek, mindig be akarok olvadni a háttérbe, amiből nagyon fura pózok lesznek, de ha csoportképen szerepelek, halál laza vagyok. És ez érvényes a szabadúszásra is: ha csak saját magamat, Kurta Nikét kell promotálnom, az érdektelen számomra, de ha képviselhetek egy ügyet, mint most a Menekülj okosan! című előadással a menekültkérdést, akkor már nem jövök zavarba.

Erre gondolsz, amikor a társulati lét csapdáiról beszélsz? Hogy ott óhatatlanul olyasmikben is szerepelned kéne, amit nem érzel fontos ügynek?

Igen. Volt olyan pillanatom, amikor egy előadás előtt álltam a színpadon, és bár nem vagyok vallásos, imádkoztam, hogy

találjak magamban valami alázatot, valami szolgalelkűséget, mert máskülönben nem fogom tudni ezt képviselni.

Személyiségromboló úgy állni a színpadon, hogy nem hiszel a darab minőségében. Az kevés, ha te sziporkázol a színpadon, amikor az egész előadás érdektelen. Miközben az a mindenem, ha csak egy pici része is lehetek egy tényleg működő dolognak.

Egy Menekülj okosan!-szerű, fontos társadalmi kérdésről szóló előadásban nem zavarna, ha mondjuk két óráig a jobb hátsó sarokban kéne állnod, és csak a végén lenne két mondatod?

Nem, mert ez nem torzítana el. Az egyetlen dolog, amire tényleg érdemes vigyázni, hogy ne kamuzz magadnak. Az állandó alkalmazkodás és megfelelési kényszer, úgy látom, felőrli a színészek személyiségét, még ha amúgy hasznos és termékeny része is a szakmának. De nagyon erősen kell a lábadon állnod, hogy ne billenj ki. Ez a tantermi színházi projekt számomra most életmentő volt.

Látsz olyan helyeket, ahol társulati tag tudnál lenni, és nem őrölne fel, mert folyamatosan fontos ügyeket tudnál képviselni?

Igen, vannak ilyenek. Szinte minden színházban van évente egy előadás, amiért az egész megéri, ami kiegyenlíti az egészet. De azt furcsa látni, amikor a kőszínházi struktúrában kialakulnak, aztán megkövülnek a szerepkörök. Ehhez biztos hozzájárul, ha mindig ugyanazokat a rendezőket hívják, ha mindig ugyanaz a koncepció. Nem akarok a német színházi rendszerrel példálózni, ahol ötévente átrendeződnek a színházak, de a megkövültség nem szimpatikus: sokszor látom, hogy iszonyúan képességes embereket tíz éve csak ugyanarra használnak. Ez vajon nekik elég?

Szerencsés, aki a színészetből tud megélni úgy, hogy nem kell hozzá túl nagy alkukat kötnie. Talán szerencsésebb, ha ez megmarad inkább hobbinak, és nem muszáj mindent elvállalnod, hogy legyen pénzed kenyérre, hanem van olyan biztonságod és önbizalmad, hogy csak amögé állj oda, amiben hiszel. Én most kezdem a pályát, és nem tudom, hogyan lehet ezt kivitelezni, de jó lenne nem rutinszerűen bejárni a színházba, mint bármilyen munkahelyre.

Viszont ehhez muszáj szabadúszónak maradni, ami anyagilag bizonytalanságot jelent.

Én adtam magamnak egy-két évet, amíg megpróbálok ezen nem görcsölni. Addig úgyis lesz valahogy, és nem fogok éhen halni. Annyi példa van arra, hogy többgyerekes színésznők is túlélik a szabadúszást, nekem pedig csak saját magamról kell gondoskodnom. Kötelességem, hogy bátor legyek.

És ha majd pár év múlva azt fogod érezni, te is szeretnél gyereket, saját lakást, saját törlesztőrészletet, azt hogyan fogod menedzselni?

Kéne valami civil, pénzkereső munka, amihez képest iszonyú boldogság lenne évente egyszer-kétszer részt venni valami tényleg működő előadásban. Nem tudom, ez működő modell-e. Úgy képzelem,

ha az embernek gyereke van, még inkább hűnek kell lennie önmagához,

nem pedig mindent bevállalni, ami jön. Eddig tudtam tartani ehhez magamat, tudtam visszautasítani munkát. Ez erősíti az embert. De még nagy a szám, mert még nem törték le a szárnyamat, pedig már farigcsálják rendesen.

Valahol azt írták rólad, milyen bátor, punk dolog volt tőled, hogy az egyetemről nem egy nagy kőszínházhoz mentél gyakorlatra és aztán állásba, hanem a független Szputnyik Hajózási Társasághoz.

Punk? Ez tetszik, de nem éreztem magamat annak, csak iszonyatosan örültem. Az egyetem alatt a Szputnyik volt az a színház, ami maradéktalanul lenyűgözött, és nem is foglalkoztam azzal, ha odamegyek, vajon elkönyvelnek-e underground, punk csajként. Pedig egyébként van ebben valami: kőszínházban tényleg úgy néznek rám, mint „a független csajra”, miközben nem is tudom, mit jelent ez valójában. És ez vissza is hat az emberre, most már én is kicsit így érzem magam, pedig az év nagyobb részében kőszínházban dolgoztam.

Két évet sem töltöttél még a Szputnyiknál, amikor a társulat megszűnt. Ez nem vágta haza teljesen a lelkesedésedet?

Van bennem harag, de kezd átalakulni, hogy inkább termékeny legyen, mert haraggal nem lehet megmaradni ebben a közegben. Van bennem kiábrándultság, de ez azért jó, mert a szita, amin átszűröm a világot, sokkal sűrűbb lett: szinte minden fennakad rajta, viszont ami átcsúszik, abba azonnal szerelmes is leszek, és úgy érzem, annak mindenemet oda tudom adni.

Korábban azt mondtad, szoktál tüntetésekre járni.

Úgy érzem, nincs jogom rinyálni, ha nem teszek a rossz dolgokkal szemben legalább minimálisan.

Márpedig én szeretek rinyálni.

Kint voltam a Városligetben is. Ha egy-egy apró gesztus miatt egy picit legalább te elhiszed, hogy jobb lett a világ, amiben élünk, már megérte.

Színészként is úgy érzed, az előadásokkal teszel azért, hogy jobb legyen a világ?

Nem hiszem, hogy a színház meg tudja változtatni a világot. De a fikció csodálatos dolgokra képes; az emberiség gyönyörű tulajdonsága, hogy nemcsak abban a valóságban tud élni, ami körülveszi, hanem bele tud helyezkedni a kitalált történekbe is. A színház és a film inkább ennek a képességnek az ünnepe.

Kurta Niké elszavalt nekünk egy Örkény-egypercest is, nézze meg: 

A színház nem képes megváltoztatni a világot, vagy nem is kell erre törekednie?

A színháznak szerintem minden lehet feladata, épp ez a szép benne. Minden egyes elkészült előadásnak megvan a maga helye az egészben. Persze van, ami nagyobb helyet foglal el, mint amekkorát kéne neki, de a maga nemében a legrosszabb előadás is egy kedves esztétikai élmény, amivel emberek foglalkoztak. De iszonyatosan szép, ha valaki azt gondolja, a színház meg tudja változtatni a világot. Ha nem hinnék olyan emberekben, akik hisznek ebben, nem is csinálnám.

Ez a filmre is igaz?

A filmben az a csodálatos, hogy akár évtizedekkel később is képesek átstruktúrálni mindazt, amit a néző gondol a világról. Gondolj csak az olyan sorozatokra, mint mondjuk a Drót.

A Kút meg fogja váltani a világot?

Benne van, hogy valaki számára világmegváltást jelentsen. De sokkal kevésbé fog a társadalmi kérdésekről szólni, mint a nők és férfiak kapcsolatáról, és arról a sztereotípia halomról, amivel mindkét nem el van látva. Nem egy újabb „kurvákról szóló film” lesz, erre legfeljebb az első három percben gondolsz majd. Minden spoiler nélkül: nem erre épül a film.

A Forte Társulat A te országod című előadása, amivel a POSZT-on szerepelsz, a rendszerváltásról szól. Számodra, aki a rendszerváltás évében születtél, meg tud lenni az előadásban a világmegváltó erő?

Fontos év volt, az biztos! Nyilván a 89-es rendszerváltásról egészen más emlékeim vannak, mint amiről az előadás beszél. Azonban egy lényegi dolgot, a „rendszer változását” nagyon is meg tudom élni. Annak a tragikumát, amikor az ember felépít egy életet, és egyik napról a másikra kimondják rá, hogy nincs. Az az értékrendszer, amiben megtanultál túlélni, nem érvényes többé.

Tényleg a csigáktól félsz a legjobban a világon?

Nem, a legjobban a világon nem a csigáktól félek.

Hanem?

Rettegek a stagnálástól és a közönytől; attól,

ha azt érzem, nincs lehetőség az előrelépésre. Ennél nem tudok nyomasztóbbat elképzelni,

mert ez szép lassan és észrevehetetlenül leépüléshez vezet. Persze ott van a gyűlölet is, de az már annyira szélsőséges, hogy azzal szemben becsukok ajtót-ablakot. És ha egyedül vagyok, félek éjjel a sötétben.

És a csigák?

Egész gyerekkoromban nagyon féltem tőlük, de már csak az értetlen undor maradt bennem, és most már a sajnálat: korábban azt éreztem, hogy megérdemlik. De ez elég szerencsés választás, mert elég ritkán fordulhat elő, hogy egy csiga váratlanul rám ugorjon.