Miért is ne öltözhetnénk be menstruációs vérnek?

Nagy Fruzsina színházi látványtervező és Halas Dóra, a Soharóza nevű alternatív kórus vezetője úgy használják a színpadot, ahogyan azt Magyarországon szinte soha nem szokás: a lélektani realizmus egyistenhitét valló hazai színházban eleve kevés az eretnek, de még ők is inkább a színjáték, a színészvezetés módjaival mondanak újat. A vizualitás jellemzően háttérbe szorul, minden színházi évadban nehéz akár csak pár olyan előadást találni, amiben a rendezői koncepción, a színészi játékon, a leírt és elmondott szövegen kívül a látványvilág is igazán sokat mondó, koncepcióformáló erejű, vagy egyáltalán, minden mással egyenrangúan fontos eleme lenne a nagy egésznek. 

De most Nagy Fruzsina és a Soharóza Tabu kollekció című énekes, zenés revüjével a Trafóban

jó pár tucat olyan színházi estéért, amikor százhetvenötödször is a díszletként használt kopár, rozsdás vastraverzek voltak hivatottak igen eredeti módon kifejezni az ábrázolt világ sivárságát, vagy amikor a háztartási naturalizmus eleve bukásra ítélt, mert műviségét leplezni nem tudó bútorai és falai adtak keretet a drámának. Itt most a színház szorul háttérbe az amennyire csak lehet, annyira szó szerint értett látványorgia mögött.

És még ha a szó klasszikus értelmében színházilag kevésbé erős is a performansz, mivel dramaturgiai (vagy bármilyen) íve nemigen van, szó sincs arról, hogy önmagáért való divatbemutatóról lenne szó – pedig ilyen extrém és hihetetlenül ötletes jelmezekkel egyébként az is teljesen rendben lenne: az elmúlt jó néhány évben biztosan nem született olyan előadás, amelyben ennyire sokrétegű, ennyire jelentéses jelmezek szerepeltek volna. Persze ez már az a szintje a kidolgozottságnak, ami bármilyen szövegről képes lenne elterelni a figyelmet, erre meg nemigen bólintana rá egyetlen rendező sem.

A kreativitás ezer vadhajtása vonul fel a valóban a divatbemutatók kifutóját idéző színpadon. Hol egyértelműen beazonosítható tárgyakat adnak ki a ruhák és bennük az emberek, például kávéscsészét cukorral, alátéttel és egy fiola méreggel, vagy egy csoport tagjaiból a megfelelő sorrendben összeálló repülőgépet, hol pedig absztraktabb formákat, vagy inkább eseményeket idéznek fel a már említett vécébe hányástól kezdve a menstruációs vér tragédiáját megéneklő jelenetig.

A koncepció mindvégig a tabu, ez köti össze a jeleneteket vagy a bemutatott kollekció darabjait – és ez az, ami mégiscsak színházzá emeli ezt az egyórás performanszt. A Tabu kollekció a „minden művészet” posztmodern alaptézise szellemében röhögve rugdossa szét a színház (vagy bármilyen műnem) szentélyének falait, két kézzel bemutatva a finomkodásnak meg annak az innen nézve mindenképpen blőd gondolatnak, hogy létezne olyan dolog a világon, amit nem bír el a színpad. A tabu szó pedig épp olyan sokat enged meg, mint amilyen sokszínű az előadás: belefér olyan geg is, mint az ember, akinek szelfizés közben belecsap a villám a szelfibotjába, belefér az öngyilkosság, a betegségek, meg az is, hogy gyerekrajzokból készült jelmezbe bújt felnőttek bizonyítsák be, milyen brutálisak és kegyetlenek is a játszadozó kisgyerekek a szívük mélyén, már ha a rajzaikból és a mondókáikból indulunk ki.

Amit akkor lehet igazán átélni, ha nem az értelmet, a megmagyarázható motívumokat keressük benne, ahogy azt megszoktuk a színházban: az nem minden jelenetnél áll meg a lábán. Hanem ha engedjük, hogy magával vigyen a zsigeri hatáskeltés, ami sokkal jobban működik, mint az itt-ott döccenő színházi show. És aminek a látványvilággal egyenrangú eleme a folyamatosan jelen lévő, a jelenetek sokféleségét tovább erősítő zene és az ének is. A hang szinte mindig az ellenpontozásból facsar ki hatást: a poén mellé gregorián ének vagy halál komolyan vett kórusmű társul, a komolyabb jelenetekhez meg újraértelmezett könnyűzene. És persze mindez reagál is egymásra, a többszólamú ének vagy az egymásba folyatott, de egymásból távoli stílusú dalok csak tovább borzolják az idegeket.

Aminél, mármint az összekuszált idegeknél egy ilyen előadás nem is kívánhatna magának jobb hatást, és amit gond nélkül el is ér ez a minden felesleges időhúzástól mentes, szimpatikusan feszesre szabott bizarr varieté.