Falta a férfiakat, mégis magányos maradt

Szegény Jászai Mari, már a születésekor sem volt vele kegyes az élet: az egyik legnagyobb magyar színésznő Krippel Mária néven jött világra, a vezetéknevének pedig nemcsak a hangzása csúnya, hanem a jelentése is, hiszen a szó a német nyelvben betegest, ügyefogyottat jelent. Mari az ötödik gyermek volt a családban, 1850 februárjában a mai Komárom-Esztergom megyéhez tartozó Ászáron született, ahol a szülei az Esterházy-birtokon dolgoztak. Német felmenőkkel rendelkező apja, József uradalmi ácsmester volt, anyját, a nemesi származású Keszey Juliannát pedig szépsége miatt az egész falu csodálta.

A kis Mari azonban nem sokat élt itt, a Krippel család ugyanis a gyerekek taníttatása miatt – és az anya unszolására – Győrbe költözött, a városi élet azonban nem váltotta be a hozzá fűzött a reményeket. Az apa előbb megyei hajdúvá, majd egyszerű házmesterré bukott vissza, az anya pedig váratlanul meghalt. Mari négyéves volt ekkor, élete pedig hirtelen egy rémregényre kezdett hasonlítani: sváb mostohája halálra dolgoztatta, miközben apja egyre erőszakosabb lett, gyakran verte szinte eszméletlenre gyerekeit, egyik legkedveltebb eszköze pedig a vizes kötél volt, amit a gyerekek, a férfi utasítása szerint, sokszor maguk áztattak be a fenyítéshez. “A színpadon az apám vagyok, az életben az anyám” – írta már felnőtt fejjel a gyerekkori megrázkódtatásokra utalva.

A későbbi ünnepelt tragika valószínűleg még a testvéreinél is többet kaphatott, hiszen nem csak felnőttként volt nehéz ember, hanem már gyerekként is dacosnak, nehezen kezelhetőnek ismerték. Mari mindössze négy elemit végzett az Orsolya-rendi apácáknál, majd dolgozni küldték. Tizenegy éves korában egy kocsmában lett cseléd, később pesztonkának állt Bécsben, majd egy magyar markotányoshoz került, aki mellett 16 éves korára ő maga is kitanulta a mesterséget. (A markotányosok olyan vándorkereskedők voltak, akik a hadsereg nyomában vonulva, a táborokban látták el élelemmel, itallal és egyéb portékákkal a katonákat.) 16 éves korában a porosz-osztrák háború legnagyobb csatájában, a königgrätzi ütközetben találta magát, ahol nemcsak élelemmel látta el a katonákat, hanem sebesülteket is ápolt, a helytállásáért és bátorságáért pedig oklevelet és 300 forint jutalmat kapott.

Königgrätznél azonban valami más is történt: egy osztrák őrmester megerőszakolta és elvette a szüzességét. Mari ezután a pénzből ruhákat vett, és visszatért Győrbe, ahol jelentkezett egy helyi társulathoz. Statisztaként kezdett, majd egyre feljebb kapaszkodott, Szilágyi Rita A színpad nagyasszonyai című könyvében pedig arról ír, hogy állítólag a színház több dolgozójával is összeszűrte a levet.

Minden embernek van egy nagy villanyos ütése, mikor egyszerre megvilágosodik előtte, miért az élet, miért született a világra: az enyém az volt, amikor a bátyám szerepet másolt ingyen színházjegyért, s nekem, a csitri kislánynak megmagyarázta, mi a színház. Átöltözni! Átváltozni! Másnak lenni, mint vagyunk! Más helyett sírni, kacagni, ordítani. E pillanattól kezdve vagyok színésznő

– írta a pályaválasztásról, és a tehetsége révén csakugyan egyre magasabbra tört: a győri évek után egyenesen a budai Népszínházba került. Itt ismerkedett meg első és egyetlen férjével, Kassai Vidorral, aki festőként és színészként is ismert volt, Jászait pedig műveltségével és gazdag könyvtárával nyerte meg magának.

Mivel a színésznő gyerekkorában nem sok időt tölthetett tanulással, felnőttként mindent megtett azért, hogy behozza a lemaradást. Megtanult németül, angolul és franciául, a színpadra vitt műveket sokszor eredeti nyelven olvasta, és még a fordítással is megpróbálkozott. (Ibsen Gabriel Borkmanja mellett Kipling műveit is magyarította sőt, utóbbiakat saját maga illusztrálta is.) Egyenesen imádta a könyveket, kislányként pedig azt hitte róluk, hogy csak egyetlen példány létezik mindegyikből.

A Kassaival kötött házassága nem tartott sokáig, mindössze két évet élt meg. A színésznő ezután már nem házasodott többé, viszont rengeteg férfit elfogyasztott. Ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a vére késztette arra minden alkalommal, hogy hímet hozzon haza. “Amit a testem követelt: megadtam neki, de a lelkem sohasem volt testem rabszolgája” – vallott egyszer magáról.

Mindig szárnyalni akart

Jászai még Kassai feleségeként szerződött le Kolozsvárra, ahol egy alkalommal a Nemzeti Színház igazgatója is látta a színpadon, aki azonnal leszerződtette őt. Jászai innentől kezdve (egyetlen vígszínházas évadot leszámítva) több mint ötven éven keresztül, egészen a haláláig hűséges maradt a Nemzetihez. Szilágyi Rita a könyvében arról ír, hogy Jászait félelemmel vegyes csodálattal tisztelték, alakításaira pedig akkor ültek be az emberek, amikor nem feltétlenül szórakozni, hanem inkább lenyűgöződni szerettek volna. Előkelő körökben ezalatt Jászait illett minél több szerepében megnézni, és úgy tartották, hogy amikor színpadra lép, megáll körülötte a levegő, illetve hogy akkor a legjobb, amikor nem is játszik, csak úgy van a színpadon.

Gertrudis szerepét a Bánk bánban például közvetlenül Laborfalvi Rózától örökölte meg, ez volt a bemutatkozó előadása, és majdnem ötven éven keresztül, 1920-ig játszotta, még némafilmen is. És ha már némafilm: a Casablancát rendező, Oscar-díjas Kertész Mihály 1914-es, A tolonc című filmjében is szerepelt, amit nemrég felújítottak, majd az első Magyar Filmhét nyitófilmje lett. Természetesen Kertész is imádta Jászait, azt írta róla: "A természet megadott neki mindent: hangja a legtökéletesebb, minden érzést kifejező zene volt. Aki egyszer hallotta, sohasem felejti. Örökre fülében cseng a zengése”. Kár, hogy ez mondjuk pont nem derülhet ki egy némafilmből.

De Jászai Mari alakította először Évát is Az ember tragédiájában, amelynek 1883. szeptember 21-i bemutatójára megnagyobbították a színpadot, és ez volt az első alkalom, hogy már villanyfénnyel, nem pedig gázlámpával világítottak a Nemzeti Színházban. Eljátszotta még többek közt Shakespeare nőalakjait, Elektrát, Antigonét, Kleopátrát, Lady Macbethet, valamint a dajkát és Capuletnét a Rómeó és Júliából.

“Sosem volt méltó társam a színpadon. Az életben sem. Én mindig szárnyalni akartam, és a hősöm mindig a föld felé húzott” – írta magáról a kissé grafomán színésznő, aki nemcsak fordított, hanem például újságírással is foglalkozott. Amellett, hogy naplót vezetett, cikkeket és tanulmányokat is írt különböző lapoknak, amelyek közül a legtöbb a Pesti Naplóban jelent meg, de szerzője volt még Az Ujságnak, a Budapesti Naplónak, jelentek meg írásai A Hétben, az Új Időkben, a Színészek Lapjában és a Színházi Életben is. Írt úti beszámolókat, divattanulmányokat, valamint cikkezett például a női emancipációról. A nőkről (legyenek színészek, írók, vagy bármik) nem volt nagy véleménnyel, és a feministákat sem kedvelte különösebben, néhány konkrét ügyben azonban támogatta őket és fel is lépett náluk.

“Emlékirataiban állandóan panaszkodik, és úgy ontja magából a gyűlöletet, hogy az olvasó lúdbőrözve összerázkódik. Mindenkit gyűlöl, de legjobban a szép, hervadt, parfümös nőket, mert ő mosószappannal tisztálkodik, és nem volt mitől elhervadnia. Soha nem adta magát oda a szerelemnek, csak fogyasztotta a férfiakat, mint az ételt” – írta róla Hevesi András, aki a 8 Órai Újság párizsi tudósítója volt, a Nyugatban is publikált, a második világháború idején pedig beállt önkéntesnek a francia hadseregbe, hogy a nácik ellen harcoljon, majd a háború második évében a harcmezőn vesztette életét.

És hogy mi minden bökte még a csőrét Jászainak? Például az ivás, ezért amikor falusi parasztok előtt lépett fel, gyakran felhívta a figyelmüket az alkoholizmus veszélyeire, de az ital mellett a dohányzást sem szívlelte, így amikor otthonában vendégeket fogadott, a bagósok kizárólag a lakásán kívül, a folyosón pöfékelhettek. Jászai egyébként kifejezetten házias volt, és szívesen látta vendégül kora más kiválóságait. Bródy Sándor szerint

a konyhája egy majolikás templom, a sparherdje ünnepies, mint egy áldozati tűzhely. Még a sótartója is nagyszabású és klasszikus.

Csak azt szerette, akitől tanulhatott

Számos afférja ellenére a Kassaival való válása után örökké magányos volt. “Én nem vagyok boldogságra alkotva, csak egyedüllétre és önmagammal való küszködésre” – írta magáról. Szexuális éhsége miatt azért sok ismert férfit kipipálhatott, Herman Ottó, az utolsó polihisztor és a madarak atyja még feleségül is akarta venni, levélben kérte meg a kezét, és Jászai igent mondott ugyan, az induló nemzetis karrier miatt azonban végül visszaküldte a gyűrűt.

Hosszú éveken keresztül volt viszonya Feszty Árpáddal, A magyarok bejövetele festőjével, valamint Reviczky Gyulával, a szerencsétlen sorsú költővel is, akinek Balek Gyula volt az eredeti neve, és akit a halálos ágyán, egy másik férfi miatt hagyott ott a színésznő . És hogy ki volt az a másik férfi? Egy másik költő, a nála mintegy húsz évvel fiatalabb Szomory Dezső, aki annyira rettegett a besorozástól, hogy inkább Párizsba menekült, és ezzel a kapcsolatuk is megszakadt – bár azt pletykálták, hogy a reménytelenül szerelmes színésznő elől legalább annyira menekült, mint a katonai szolgálat elől.

“Csak azt szerettem, akitől tanulhattam valamit. A lelkem mindig éppen olyan éhes volt, mint a testem” – írta Jászai, aki majdnem hatvan éves volt, amikor szerelembe esett egy nála közel harminc évvel fiatalabb orvossal a mai Szlovákia területén, egy rajeci gyógyfürdő-szanatóriumban. “A lelkem egyedül volt. Az nem ismerte a boldogságot, csak az egyedüllét rémeit, az önkínzást, a saját szemrehányásait, és azt a véghetetlen szomorúságot, mely a keresés csömöréből és csalódásából marad hátra a kényes, válogatós lélekben. (...) Sohasem találtam előtted, olyan emberre, akinek a lelkemet föl kívántam tárni. Sohasem beszéltem bizalmasan senkivel, csak a papírosommal, az pedig még ember szeme elé nem került” – írta a fiatalembernek, aki számára egyre terhesebbé vált a nagyszerű tragika rajongása, ezért mintegy öt év után szakítottak.

Plesch azért sok mindent köszönhetett Jászainak, a színésznőn keresztül már fiatalon bekerülhetett a legjobb körökbe, amiért Jászai a kapcsolat végeztével ötezer koronát kért fájdalmai enyhítésére. A Plesch család ezt ki is fizette, a törtető János pedig a szakítás után négy évvel feleségül vette egy tehetős német család lányát, és Berlinben telepedett le, ahol menő belgyógyász lett. Klinikáját rengeteg előkelő személyiség látogatta, Albert Einsteint pedig 25 éven keresztül kezelte, közeli barátok is voltak.

Közben az Astoria Szállóval szemben álló Nemzeti Színházat tűz- és életveszélyesnek nyilvánították, bezárták, majd hamarosan a bontását is megkezdték. Jászai annyira ragaszkodott az épülethez, hogy bevásárolt a maradványaiból, és síremléket építtetett belőle magának a Kerepesi temetőben, ám mivel még jó egészségnek örvendett, a sír még jóideg üresen állt. Azért gyakran felkereste a sírkertet, ahol előszeretettel sétálgatott, illetve pihent meg a saját síremléke előtt.

Jászai élete utolsó évében, 1926 januárjában Erzsébet királynőt alakította Schiller Stuart Máriájában, egészsége megromlásával azonban életrajzírót választott, hogy megalapozza halála utáni kultuszát. Mikor a halálos ágyán felkereste az egyik kollégája, aki a hogyléte felől érdeklődött, csak annyit mondott: “Úgy vagyok, mint az egyszeri zsidó a hangversenyen: várom a végét.”

Jászai Mari végül hosszú szenvedés után, 1926. október ötödikén halt meg a Városmajor utcában, 76 évet élt. "Nagyon erősen éltem ahhoz, hogy könnyen haljak meg. Nekem többet adott az élet, mint más ezer embernek. Fáj, hogy itt hagy" – írta a halálára készülődve. Ugyanabban az évben született, és ugyanabban az évben halt meg, mint kora másik nagy női kiválósága, Blaha Lujza, akiről már életében teret neveztek el. A Margit híd pesti hídfőjénél található, szintén a négyeshatos vonalán található tér ehhez képest csak 1950-ben vette fel a tragika nevét, korábban Rudolf trónörökös nevét viselte, három évvel később pedig megalapították a Jászai Mari-díjat.

Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! Ez az élet értelme. Szeretni valakit, fölolvadni benne, érte élni, vele élni, vágyódni utána: ez az élet értelme.

Halála után Lehel István a Nyugatban a legműveltebb magyar asszonyként és valóságos természeti csodaként búcsúztatta, aki dühöngve gyűlölt és tombolva szeretett, és akinek a saját halála volt a legnehezebb szerepe. Utálta, hogy mások segítségére szorul, hasznavehetetlen dögnek nevezte magát ("köpjetek le" – buzdított), mégis a színpadról ismert fenségességgel várta, hogy élete véget érjen. Lehel szavaival: "Jászai Mari nem a legnagyobb színésze volt a magyar színészetnek, hanem a legnagyobb egyénisége. Senki sem követte, mert utánozhatatlan volt".