Auguszta
-3 °C
2 °C

Én lettem a meztelen költőnő

Alföldi Róbert interjúja Ladik Katalinnal

IMG 20160310 0003
2016.10.08. 21:46

Ladik Katalin költő, performanszművész, színésznő évtizedek óta a magyar és jugoszláv képzőművészet egyik prominens alakja, de idén a szélesebb közönség is felfigyelt rá, amikor megérkezett a bejelentés, hogy megkapja 2016-ban a LennonOno Grant For Peace-t. A díjat Yoko Ono alapította John Lennon emlékére. Erről, és a radikális, nemi szerepeket újraértékelő perfomanszairól, korai rádiós munkáiról, botrányos előadásairól beszélgetett vele Alföldi Róbert.

Alföldi Róbert: Katalin, mi az ön foglalkozása?

Ladik Katalin: Költő. Elsősorban költőnek érzem magam. Mindazt, amivel foglalkozom, azt a többrétűséget, azt mindig költészetként fogalmazom meg, és ennek a költészetnek a kitágításaként – dimenzióban, térben, műfajban.

Ez mit jelent?

Számomra a saját verseim adták az alapot ahhoz, hogy a költészetet úgymond dramatizáljam, mozgásba hozzam, és más dimenzióba kerüljenek a verseim.

Mióta ír verset?

Gyerekkorom óta. 

Ilyen szépen, klasszikusan?

Persze. Rémesen. Olyan kislányosan írtam.

Az milyen?

Olyan, ahogy egy kislánynak illik.

Hogy illik a kislányoknak?

A lepkékről, évszakokról, virágról. Tizenöt éves lehettem, és akkor kaptam ajándékba egy József Attila-könyvet. Akkor találtam rá, hogy szabad másról is írni. A szomorúságot is ki lehet fejezni, de nem úgy, mint Petőfi, rímbe szedve, hanem úgy, ahogy érzem. Őszintén, ahogy jön, nem rímekbe meg ritmusokba erőszakolva. 

Az Ön költészete, ami ugye meg is jelenik hangban, fényben, térben, mondjuk úgy, roncsolja vagy transzformálja a nyelvet. Ez már akkor megjelent?

Ekkor még nem mertem azt hinni, hogy a költészettel egyenrangú lenne más műfaj, hiszen a hagyomány, az iskola, az olvasmányok, és az, amit akkor tudtam a költészetről, az valami különös, szent dolog volt. Nem úgy, mint a színház. 

A színház is fontos volt?

Az mindig. Gyerekkorom óta a rádióban műveltem, úgymond, a színjátszást. Tizenegy éves korom óta a rádióban voltam, gyerekszínészként kezdtem. Nekem egy skizofrén állapot volt. A rádióban csak hang volt. Képzeljen el egy nőt, aki már fiatalon színésznő szeretett volna lenni, és hát egyetlen lehetősége az volt, hogy a rádióban, testetlenül.  

Tehát előbb a hangja jelent meg, és utána a teste?

Úgy van, és ez nagyon fura állapot. Mit csináljak magammal, ha nem foglalkoztatnak színházban? Kitaláltam magamnak a performanszt.

Mi a performansz? 

Az én saját műfajom. Írtam már a legelejétől olyan szövegeket, amelyeket már térben képzeltem el, és hangban, csak nem volt merszem, hogy kiálljak velük. A hatvanas évek közepétől kezdtem el adagolni ezeket a műveket a hagyományos költői esteken. Azt gondoltam, úgy hívhatom fel a figyelmet a saját verseim könyvben való olvasására, ha érdekesen adom elő őket. Ott ültünk a saját folyóiratunk estjén, ahol aztán lehetett csinálni, amit akartam, és én néha énekbeszédszerűen adtam elő a verseimet.

Tudta, hogy mit csinál? Ismerte a műfajt? Tudatos volt ez?

Ismertem a műfajt. Amikor írtam, akkor inkább szükségletből és belső kényszerből írtam, de tudtam, hogy ezt meg lehet csinálni, csak kell hozzá…

Bátorság?

Igen. És akkor megjött a bátorságom.

Meddig nem volt bátorsága?

'69-ig. A válásomig.

El volt nyomva mint nő?

Mint nő? Mint ember.

A férje zenével foglalkozott. Férfiként lett féltékeny, vagy művészként?

Szerintem ez zsarnokság volt. Ez a karrierféltékenység mételyezte meg a későbbi házasságomat is. 

Szóval bátor lett.

Úgy van. Megvalósítottam azt, amit addig nem mertem. '69-ben már 27-28 éves voltam. Ha más nem fedez fel, akkor én kell hogy felfedezzem, hogy felfedjem magamat. A fenébe, ha színésznő akarok lenni, miért vagyok ennyire betegesen szemérmes?

Szemérmes volt?

Nagyon. Annyira szemérmes voltam, hogy emiatt elestem egy magyarországi filmszereptől, amelyben nekem kellett volna elcsábítanom egy nagyon híres színészt. De nem mertem.

Nőként létezni.

Igen. Mert nem olyan volt a szereposztásom az életben. A hagyományos női szerep megvolt, a rabszolgaság, meg a szülés, meg a házasság, de el volt nyomva bennem a nő. Már a családon belül is, meg a társadalomban is. Itt Magyarországon is: objektum, szexuális objektum, másodrendű a munkahelyén is. Később, 1968-tól elvált asszony, egy gyerekkel, az zsákmány, az préda. És ez iszonyúan megalázó volt. Elvált asszony gyerekkel, és még színésznő is. 

A legalja.

A legalja. De akkor jött a dackorszakom, hogy igenis vállalom. Meg akarom mutatni, hogy ezeknek az eszközöknek a használatával igenis fel tudom majd mutatni, nemcsak a költészetemet, hanem a műfajt is, ami én vagyok. 1969-ben felkértek, hogy Belgrádban adjam elő a korábban a rádióban sugárzott költői estemet.

Na, Kati, ha most nem csinálod meg azt, amit szeretnél, akkor nem is érdemled meg a lehetőséget.

Kitaláltam, hogy akkor, azt a bizonyos költői estet megcsinálom, jelmezben, és levetkőzöm. És meg is csináltam.

Nehéz volt?

Azt hittem, hogy meghalok. 

És mi történt?

Hát, túléltem. 

Megtalált valamit saját magában?

Hát, ezt még nem kérdezték. Mit találtam meg? Megkönnyebbülést, és persze a valós magamat. A költészetemet, a műfajomat, a közegemet. De a tapasztalatlanságom miatt a médiával nem tudtam bánni, és ott sajnos hagytam magam manipuláltatni vagy manipulálni. 

Ön lett az érdekes színésznő, aki pucéran rohangál?

Igen, érdekes, de ebből nekem Jugoszláviában nem lett bajom. Nagyon népszerű lettem, a szerbek imádták. Nem úgy Magyarországon, vagy a magyarok között a Vajdaságban.

"Az őrült asszony a Vajdaságból", emlékszem erre a gyerekkoromból. Televíziós Mesék Felnőtteknek, amiben kopaszon, meztelenül rohangál.

Én kértem, hogy legyek kopasz. Hagyták, csak az volt a lényeg, hogy a mellem látszódjék.

Mit szóltak ehhez a magyarok? 

A hivatalos irodalmi kánonban én voltam az elrettentő példa. Tanítottak az egyetemen, hogy lám, az izmusok követése, lám, egy tehetségesnek indult költő mivé válik. Nem elég, hogy miket ír, de még meztelenkedik is. 1970-ben a XIII. kerületi József Attila Művelődési Házban volt aztán az a nagyon hírhedt költői est, amit Balaskó Jenővel csináltuk. Amikor először vagyok egy helyen, akkor én hagyományos versek olvasásával kezdem, és lassan áttérek az énekbeszédszerűre, és utána pedig elhagyom az érthető szavakat, és onnan már megyek a hangköltészetbe.

Sámánöltözékben, dobbal, és bőrdudával adtam elő elég erotikusan, egy szál gyertyával.

Pesten is így volt, ahogy Zágrábban és Belgrádban is. Egy ilyen est után én mindig rohantam, és az éjszakai vonattal már mentem is vissza. Ebben az esetben is így volt, hogy én megcsináltam a műsort, úgy, ahogy az előbb elmeséltem, és utaztam is vissza. És akkor Balaskó hamarosan írt nekem, hogy nagy visszhangja volt az estnek, a szerkesztőt megbüntették, a sajtó egész nyáron erről írt, amíg végül Nagy László költő pontot nem tett az egészre az Élet és Irodalomban azzal, hogy megvédett bennünket. De mint kiderült, isten tudja milyen jelentések mentek föl, mindenfelé, megvan az egész dokumentum. Mert ugyan leadtam az anyagot, amit mondani fogok, de azt nem mondtam, hogy meztelenül fogom előadni. Szerintük kijátszottam őket. Azóta én vagyok a meztelen költőnő.

Hányban volt ez?

Hetvenben.

Tehát negyvenhat éve?

Igen. Azóta vagyok megbélyegezve.

Mi lehet vajon az oka annak, és nyugodtan beszélhetünk a máról is, hogy a magyar közeg ennyire elutasítóan, félelemmel, agresszióval reagál egy ilyen eseményre? Hogy 46 év után még mindig azt mondja, hogy ön a meztelen költőnő.

Nem tudom pontosan. De valami oknak lennie kell, mert ha nem lenne, akkor a magyar nők nem írnának annyira agresszíven, dacból. Amikor engem megbélyegeztek, már a hatvanas években Magyarországon, hogy ugye

így nem lehet írni!

Akkor is ugyanaz a szemlélet uralkodott azokban a hatalmi körökben, amelyek irányítanak, mint most. Ahol férfiak ülnek, ugyanúgy, mint negyven éve. Ha nem így lenne, akkor az egész fiatal korosztály nem írna dacból. Mert szerintem náluk is a dac váltotta ki azt, hogy végre, csak azért is megnevezem azokat a testrészeket, és csak azért is leírom. És ez ugyanaz, ami nálam volt. 

Miért nem vagyunk kíváncsiak? Mert lehet azt mondani, hogy ez nem az én ízlésem. De mért nem lehet megérezni az erőt, az energiát, a közlésvágyat, a szabadságot? A szerbek miért érzik meg jobban?

Én azt hiszem, hogy most tudnám megfogalmazni először:

a kisebbrendűségi érzés.

A balkáni férfi nem érzi magát kisebbségben, vagy a férfiasságában sérültnek, ha egy nő feltárulkozik. Ő élvezi a női szépséget, és nem érzi kevésbé férfinak magát ettől. A magyar férfiaknál meg... abban az időben alacsonyabbak is voltak a magyar férfiak. A nők meg híresek voltak arról, hogy talpraesettek, tüzesek. Úgyhogy mi Szerbiából, Jugoszláviából jött nők nem nagyon találtunk megfelelőt.

Nem buktak a magyar pasikra?

Nem. Sőt, még szerintem a magyar nők sem buktak a magyar pasikra, azért akart mindenki olasz, meg jugoszláv pasit magának abban az időben. Egyszerűen kisebbrendűségi érzésük lehetett a nőkkel szemben. A magyar nők kapósak voltak, a magyar férfiak viszont nem. Úgyhogy az a vajdasági magyar fiú – hát most ez csúnya lesz, amit mondok – az én korosztályomból, aki nem kelt el, az csak magyarországi menyecskét hozhatott, Magyarországról nősülhetett.

Eyes, Lazukic Ana fotója Ladik Katalinról, 80-as évek
Fotó: Ladik Katalin/acb Galéria

Mi lehet az oka annak, hogy a hetvenes évek művészete vagy nevezzük most nagyon felszínesen performanszművészetnek, az ilyen figyelmet kap az elmúlt években?

Érdekes, hogy talán 10 évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy vége a performansz-műfajnak, és sokan mások is ezt gondolták. De azt tapasztaltuk, hogy a fiatalok újrakezdik. Nem tudom igazán a visszatérés okát. Ott a média, az internet, olyan lehetőségeik vannak, amik nekem nem voltak. Megjelent például a slam poetry is. Visszamegyünk a szavakhoz, de nemcsak a szavakhoz, hanem a testi jelenléthez. A szerző adja elő. Ez igazolja azt, hogy a személyes jelenlét, az aura pótolhatatlan. Hogy nincs annál létezőbb költészet, mint hogy én igazán hitelesen, önmagamat képviselve mondom el, úgy, ahogy tudom, és ahogy akarom.

Ön szabad?

Igen, most már nagyon.

Mióta?

Azt hiszem, hogy úgy negyven éves korom óta, általában addigra érik meg az ember.

A körülmények adódtak így, vagy ezért dolgozott nagyon?

Dolgoztam nagyon sokat azért, hogy szabad legyek. Nagyon sok embert ismerek, aki hatvan éves korában is gátlásos és valami miatt nem szabad. Persze, mert ezek belső gátlások.

És boldog?

A szabadság boldoggá tesz. Ilyen értelemben ez boldogság. Persze, sok gondom van. De azt hiszem, hogy nem találok semmi olyat, amit megbánnék, vagy ami boldogtalanná tesz most. Csupán az eltékozolt, felesleges időt, időpazarlást bizonyos dolgok magyarázására. Meg az, hogy sokáig tűrtem bizonyos helyzeteket. Korábban is szabaddá tehettem volna magamat. Nagyon sok kompromisszumot kötöttem az életben, és talán ezek azok az időszakok, amikor nagyon boldogtalan voltam. És hogyha bánok valamit, akkor talán azt, hogy nagyon sokat engedtem, és sokáig tűrtem. De nem jelenti azt, hogy isten tudja, hogy pattogok most… Most is tűrök.

Ön olyan nevek mellett kapta meg ezt a díjat, mint mondjuk az Aj Vejvej,  Anish Kapoor, Olafur Eliasson, akik ma a kortárs képzőművészet a number one-jai. És negyedikként ott van, hogy Ladik Katalin.

Ezzel a díjjal is úgy vagyok, mint amikor olyan iszonyú csapások értek az életben, amiket nem akartam elhinni. Akkor az a kis piros lámpa azzal védett meg, hogy össze ne omoljak, hogy észnél maradjak, és tudjak dönteni. Felülről látom magamat, mintha nem is velem történne meg.

Most légy észnél, Kati!

A díjjal legyen észnél?

A díjjal. Írtak egy emailt, hivatalosan, Yoko Ono intézményétől. Nem hívtak fel, hivatalos levelet írtak, emailben. Én azt hittem, valaki szórakozik a nevükben, nem reagáltam rá. Elmúlt több, mint egy hét, jött egy hatalmas paksaméta borítékban, pecsétekkel, aláírásokkal. Akkor már elhittem. És gondba estem. Megijedtem a 25 000 dollártól, hirtelen azt sem tudtam, hogy el merjem-e fogadni a díjat, vagy sem. 

Miért?

Elkezdtem szorongani, hogy az adótörvények ilyenkor mit írnak elő.

Gyönyörű történet!

Hát hogyne! Akkor szaladgáltam körbe, hogy most nekem 25 000 dolláros díjért mennyi adót kell fizetnem! És nem válaszoltam egy jó ideig nekik, akkor aztán egy félénk levelet írtam, hogy bocsánat, nekem még tájékozódnom kell adóügyben, mert itt a törvények, meg miegymás.

Azóta már tudott neki örülni? Vagy volt olyan pillanat, hogy örült neki?

Gondban vagyok a mai napig is, hogy kinek adjam. Hiszen a pénzt nem én kapom, a díjazás értelmében egy alapítványnak, vagy közhasznú egyesületnek kell adni, a díj alapítójának szándéka szerint. Egyfolytában ezen dolgozom május óta.

Örült neki, Katalin?

Tudja, minek örülök? Amikor a Facebookon látom, hogy az emberek örülnek neki. Ha mások örülnek, akkor bizonyára nekem is örülnöm kell. 

Mikor veszi át?

Október 9-én.

Jó, addig örüljön majd.

Jó.

Ladik Katalin művei legközelebb a 2017-ben Kasselban és Athénban megrendezett documenta 14 keretében láthatók majd.