Együtt futni Usain Bolttal

Amikor annak idején osztálykirándulásokra jártam, a kiállítás még azt jelentette, hogy egy félhomályos teremben körülálltunk egy poros vitrint, amiben valami érthetetlen okból kiállítottak négy csorba kancsót, és két tucat nagyon megkopott érmét. Hogy még jobban fájjon, gombostűvel mindegyik mellé tűztek egy apró papírcetlin egy számot, hogy aztán a falon felkasírozott tablóról ki kelljen keresni, hogy azt mondja: 9-es, késő római köcsögformák, égetett agyag. Mindehhez az osztályfőnök kedvéért muszáj volt nagyon komoly fejet is vágni, nézd, kedves cimbora, az ott a leírás szerint egy Niello-berakással díszített ezüst hagymafejes fibula, hát nem sokkal izgalmasabb ez, mintha kint a kertben kicsapnám a mindent vivő Ferrarit a szánalmas Skodádra autós kártyában, és közben gépi fagyit falnánk önfeledten?

Nem kiállítás, látvány

Ezt azt érdeklődő arcot egyébként most is bármikor megfigyelhetjük egy-egy bestseller kiállításon a Műcsarnokban: állnak az emberek Picasso egyik korai skicce előtt, négy lendületes grafitvonás, de közben pont olyan fejet vágnak, mintha a kvantumfizika lételméleti problémáiról olvasnának és közben szimultán egy jól fényelt pornót néznének Madison Ivyvel.

Na, a The Champion című kiállításon ilyen fejet biztos nem fogunk vágni, de kicsit leizzadhatunk, meg elbambulhatunk, sőt még kurvára halálra is ijedhetünk, már ha megkérjük az operátort, hogy a sporttematikájú virtuális játék helyett rakja már be a zombiinváziósat, amiben agyhalottak zabálják le élethűen az arcunk, ha nem vigyázunk.

De ne szaladjunk ennyire előre, meg amúgy is, ez egy gyerekbarát, sőt családbarát interaktív kiállítás, de nem úgy, hogy a kölyök elragadtatva csavar, teker, meg püfföl valamit, miközben a szülők harmadszorra csekkolnak be Swarmon, csak hogy legalább történjen valamit.

Az első ilyen nagyszabású utazó élménykiállítás talán a Bodies volt 2008-ban Magyarországon, a tárlat, amiben kibelezett hullákat mutogattak, persze kizárólag a természettudományos kíváncsiság kielégítésére. És hogy mi pontosan az utazó élménykiállítás? Hát egy olyan tárlat, amit pont úgy raknak össze, mint egy hollywoodi filmet, vagy mondjuk a U2 világkörüli turnéját.

Nem a Mona Lisa köré pakolnak pár magyarázó tablót, meg néhány érdektelen reneszánsz festményt, és persze egy hatalmas Vakuzni tilos táblát japán és kínai felirattal, hanem pontos piackutatás után felmérik, hogy Leonardo DaVinci neve nagyon jól cseng a középosztálynak Európában és Amerikában, és erre az ötletre felhúznak egy tárlatot látványos repülő szerkezetekkel, interaktív videóinstallációkkal, meg a korabeli Milánó térhatású, bejárható hologramjával. Ja, hogy hiába a látvány, itt semmi sem valódi, egyetlen eredeti DaVinci kép vagy vázlat sincs kiállítva? Kit érdekel, ha a terem közepén ott egy gigantikus poliuretán Mona Lisa, amit meg lehet mászni, és lefényképeznek minket, amint a mosolyán csimpaszkodunk önfeledten? Sőt az egészet bögrére is felnyálazzák nekünk némi plusz pénzért a kijáratnál.

Interaktív izzadtság

Nos, a The Champion is pont ilyen látványos kiállítás, az egyetlen különbség az az, hogy ezt nem Hollywood Alsón fejlesztették, hogy aztán végigmasírozzon Európán: ez a kiállítás magyar innováció. A tematika, már csak a nevéből adódóan is, a sport, a prospektus pedig azt ígéri, hogy ha minden játékot kipróbálunk, a végén kiderül, hogy melyik sportág fekszik nekünk. Én a kiállítást Szily László egykori bloggerrel és anonim energiaitalfüggővel izzadtam végig, az ő oklevelén a menet végén minden bizonnyal az állt, hogy sporthorgásznak és nevelési tanácsadónak lenne a legjobb. Nekem viszont a teszteredmények szerint vívónak kéne lennem, ami enyhén szólva is megkérdőjelezi a felmérést hitelességét, mivel életemben egyszer volt a kezemben párbajtőr, akkor is rövid úton combon szúrtam saját magam.

A tesztjátékok első hallásra nem tűnnek túl látványosnak: ha azt mondják nekem, hogy a gyorsaságot úgy mérik, hogy két fém pöcköt kell felváltva megérinteni minél gyorsabban, akkor nekem elsőre valami hetvenes évekből itt marad munkaalkalmassági felmérő szerkezet jutna eszembe, amit csipketerítővel védenek a por ellen a csepeli SZTK-ban. De a kiállításon ezt a pofonegyszerű játékot a Tron neonszínű pixelvilágára hasonlító toronyba építették, kapott két látványos érintőkijelzőt, meg egy lelkesítő audiokommentárt, és máris izzadva csapkodtam a pöcköket, hogy nehogy már lenyomjon a Szily, csak azért, mert az elmúlt húsz évben minden reggel taurinba áztatta az ízületeit.

A leglátványosabb feladatban egymás, meg egy hatalmas LCD-panelen velünk sprintelő futó ellen kell küzdenünk, utóbbi egyébként Usain Bolt világrekordját futja le éppen, hála a digitális trükknek, amit a szakemberek csak úgy emlegetnek, hogy gyorsítás. Én például még mindig nem tudom, hogy mi értelme a rajtgépnek, már azon kívül, hogy beakad az ember lába, és orral előe zuhanja le tulajdonképpen a teljes távot.

Azért látszik, hogy azt a kiállítás készítői is érezték, hogy a fémgombok csapkodása, vagy a súlypontemelkedést mérő helyben ugrálás nem lesz elegendő, ezért kicsit felpimpelték a látványt: ott van például a teljesen értelmetlen, mégis lenyűgöző száraz medence, ami tulajdonképpen egy szoba amit úgy pakoltak tele projektorokkal, hogy olyan érzésünk legyen, mintha egy medence alján fekve néznénk, hogy odafent hogyan edz a magyar vízilabda válogatott. Mínusz persze, hogy vizesek leszünk, meg hogy a nagy bámulás közben megfulladunk. Van még virtuális valóság, amivel kimehetünk egy stadionba a magyar válogatottal együtt, sőt egy virtuális arénában akár még cowboyokra is lövöldözhetünk, ami ugyan lassan 200 éve nem hivatalos sport, mégis nagyon izgalmas arra az öt percre.

Az igazi szájtátós, nyakmerevségig felelé bámulós attrakció azonban a Champiteátrumnak csúfolt hatalmas tér, amiben különböző méretű és formájú felületekre vetítenek egy látványos kisfilmet, amin a magyar olimpiai csapat tagjai mutatják be a sportágakat. A több mint negyedórás filmet 100 millió forintból készítették egy Phantom kamerával, ami ugye nem úgy slow motion, mint az iPhone, ami 240 képkockát készít másodpercenként, hiszen képes 5000 képet is felvenni ennyi idő alatt. Mi meg csak állunk ott és bámulunk, ahogy Benedek Tibor felkészül egy dobásra és az alkarjáról lassan peregnek a vízcseppek.

Persze a The Champion szeretne valódi, komoly kiállításnak tűnni, ezért mindenhova tablókat akasztottak, amikről megtudhatjuk például, hogy a párbajtőr a második leggyorsabban mozgó olimpiai sporteszköz, mert az első a puskagolyó, vagy hogy Michael Phelps úszó naponta 12 ezer kalóriát termel be, és ebédre 1 kiló spagettire még ráküld egy XL-es pepperóni pizzát is. Ezek a feliratok azonban tényleg csak arra jók, hogy az ember elbambulhasson, amíg Szily kolléga azért sem adja fel, és még egyszer kiáll Usain Bolt és pár felpörgött óvódás ellen rövidtávfutásban.

A The Champion nem olcsó, hétvégén például 3600 forint egy felnőtt, és 2400 egy gyerekjegy, és ebben még nincs is benne a virtuális cowboyvadászat, amiért újból 1200 forintot gombolnak le minden egyes játékosról. De ennek ellenére megéri, mert olyan mint egy jól sikerül egész estés, szélesvásznú Disney-mese: a gyerekek teljesen belepörögnek, de közben azért a felnőttek sem unják halálra maguk.

A kiállítás egyébként április 11-ig látható, azután állítólag világkörüli turnéra megy, ami a magyar kiállításipar egyik nagy dobása lehet, ha összejön.

Ja és szoros küzdelemben, 2985:2923-ra megvertem Szily kollégát, vagyis módosítom az álláspontomat: mégsem mondhatjuk, hogy a szintfelmérő játékok csalnának, vagy nem a valós teljesítményt mérnék.