Móric
14 °C
15 °C

Mi a rosszabb, tizenkét félrelépés vagy egy megcsalás?

Kritika a Rózsavölgyi Szalon Mesterhármas című előadásáról

2017.02.10. 14:27
Milyen házasság az, amelyikben a feleség egy arcrezdülés nélkül megkérdezi a férjét, ugyan árulja el, hányszor csalta meg eddig? A Rózsavölgyi Szalon előadása szerint eléggé hétköznapi.

Vannak azok a színdarabok, amelyeket egy igazán, javíthatatlanul romantikus alkat egyszerűen megérteni is képtelen lehet. Hát hogy állhat oda egy negyvenes házaspár egyik tagja a másik elé, hogy különösebb hangszínváltás nélkül egyszerűen csak rákérdezzen:

Figyelj, te hányszor csaltál meg engem az elmúlt években?

És aztán hogy fogadhatja a nagy nehezen kibökött számot egész higgadtan? Hogyan terelődhet át a szó arra, hogy az eléggé sok, de mit sem jelentő egyéjszakás kaland nem jobb-e mégis, mint egy hosszú ideig tartó, de egyedülálló hűtlenség? Hogy a mennyiség számít, vagy a minőség, kérdezhetné, aki még ennél is cinikusabb. Hogy csak az a lényeg, hogy a testek összegabalyodnak, ami tulajdonképpen nem is olyan nagy dolog, ritmikus mozgássor és kész, vagy az az igazán fontos, hogy a fejek is részt vesznek-e a dologban, vagyis az, ami a fejben van?

Mennyi kiábrándultság kell ahhoz a romantikus világképpel szemben, hogy egy ilyen beszélgetés hitelesnek tűnjön?

Ez a kérdés Eric Assous Mesterhármas című darabjával kapcsolatban is, amit a Rózsavölgyi Szalon mutatott most be: olyanokkal van-e tele a nézőtér, akik hajlamosak éretten vagy cinikusan vagy kiábrándultan vagy realistán nézni a párkapcsolatokra a rózsaszín hozzáállás helyett. Mert ha igen, akkor a Mesterhármas sikerre van ítélve.

Olyan bulvárdarab ez a Magyarországon most először játszott szöveg, ami nem a szexen való poénkodásra, a sikamlós humorra vagy a gatyaletolásra épül fel, hanem a kommersz kereteken belül egészen a végsőkig elmegy az elgondolkodtatásban. Főleg a darab egészen remek vége miatt: a végkifejlet nem olyan leegyszerűsítően egypoénos, mint amilyen nemrég ugyanitt a Valami csaj(ok) című, eléggé hasonló témájú drámáé volt, hanem nyitott, így pedig az emberrel marad még egy ideig.

A Mesterhármas nem akar választ adni, csak azt akarja, hogy tegyünk fel magunknak egy-két nehéz kérdést arról, hogy mi mennyire lehet fájdalmas egy kapcsolatban, egy házasságban. Hogy hol vannak a határok valójában, vagy hogy a sok elvileg egyformán kis hazugság között lehet-e mégis egy, ami felülmúlja az összes többit? És egyáltalán, kiábrándultság ide, realizmus oda, tényleg el lehet-e lavírozni a határok túloldalán komolyabb sérülések nélkül?

Ráadásul az író Eric Assous nem esik abba a hibába, amibe a hasonló, részben-egészben a szexről szóló bulvárdarabok férfi írói nemegyszer belesétálnak: nem úgy jelennek meg benne a viszonyok, a férfi- és nőkép, ahogyan azt Móricka elképzelni. A szöveg folyamatosan váltakozik férfi és női nézőpont között, és épp ez adja a feszültségét: a szereplők érvelésével percenként változik, hogy melyik félnek lehet inkább igazat adni. A jó drámának mindig az az alapfeltétele, hogy mindenkinek igaza legyen, semmi sem unalmasabb, mint egy hülye és egy okos vagy egy bunkó és egy Jó Ember összecsapása. És a szerző még a magas labdákat sem üti le azonnal egy-egy szexről szóló poénnal, ami miatt kétségkívül kevésbé lehet végignevetni az előadást, de ez elég jó ár az értelmes gondolatokért cserébe.

Egy ilyen, egyetlen szobában, három színésszel – a házaspár, meg egy harmadik, akiről nem tudni, vajon úgy is ő-e a harmadik – játszódó előadás látszólag nem is nagyon ad komoly feladatot annak, aki színre viszi. De valójában pont az ilyenekkel a legkönnyebb lebuknia egy nem eléggé hozzáértő rendezőnek, mert olyankor igazán könnyű csak dögunalmas, statikus vagy épp ellenkezőleg, kényszeresen túlmozgásos előadást rendezni, amikor a beszélgetésen kívül nem történik semmilyen más cselekmény a darabban.

És itt nem történik, de Csizmadia Tibor rendezőnél ez mégsem tűnik se laposnak, se túlcifrázottnak. A Rózsavölgyi Szalon előadásában minden egyes félrenézésnek és visszafordulásnak, legyintésnek és apró mozdulatnak, minden behúzott nyaknak és idegesen vagy ráérősen felhajtott pohár bornak jelentősége van: a három színész így teremti meg mindazt, ami nem szerepel primer szinten a szövegben. Egyedül az előadás eleje bicegett még a sajtóbemutatón, csak akkor nem érződött, a hideg szembesítés milyen viszonyról árulkodik a házaspár tagjai között: a hidegség inkább semlegességnek tűnt, ami viszont nem igazán létező fogalom egy párkapcsolatban, mert már a puszta jelenléte is valamilyen érzelemről árulkodna. Itt viszont eleinte mintha nem lenne eldöntve, milyen is pontosan az a házasság, amelyben ezek a kérdések arcrezdülés nélkül elhangozhatnak.

Csizmadia és a három színész később viszont pont ugyanolyan jól teremtenek feszült, érzelmekkel hűtött-fűtött szituációkat, ahogy a szöveg „mindenkinek igaza van”-jellege is ugyanezt teszi. Bozó Andrea nagyon lassan fedi fel karakterének valós lelkiállapotát: a hidegség előbb cinizmussá válik benne, és a színésznő csak a legvégén enged egy gyors és épp ezért hatásos bepillantást mindabba a kétségbeesett, mély megbántottságba, amit mindez valójában elfedett.

Kocsis Gergely úgy tud egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit nevetséges paprikajancsiként dühöngeni, hogy közben figyel arra is, a szavaiból a felháborodottság mögött érződjön a tényleges egzisztenciális félelem is attól, hogy amit olyan jól felépítettnek hitt – az egész újgazdag élete –, nehogy véletlenül mégis összedőljön. László Zsolt pedig – akit Füzér Anni jelmeze is finom jelzésekkel különböztet meg gazdagéktól – mintha folytatná azt a szórakozott, szélesen gesztikuláló figurát, aki előző bemutatójában, a Radnóti Színház Futótűz-ében játszott. Benne is szép lassan árad szét a szétszórtság helyén valami annál sokkal mélyebbre temetett rossz érzés, de úgy, hogy végül ő, a kispénzű, munkahelyéről kirúgott lúzer tűnjön a leginkább nagyvonalúnak az egész előadásban.

Miatta derül ki, hogy ez az egész előadás tulajdonképpen erről, a nagyvonalúságról szól. Hogy

lehet-e tényleg nagyvonalúnak lenni szerelmi, vagy legalábbis házassági ügyekben?

És ha lehet, akkor mit is jelent pontosan ez, és mit a kisstílűség? Hol a határ a kettő között, és biztos-e, hogy olyan könnyű megtalálni? Vagyis hát nem, nem is erről szól az előadás. Hanem arról, hogy igenis nagyon, nagyon nehéz megtalálni azt személyre szabott, rejtőszínekbe bújt határt, sokkal nehezebb, mint amilyennek akkor tűnik, amikor valaki nagy lendülettel nekiindul, hogy elég kellemes körülmények között átlépje azt.

Ne maradjon le semmiről!