Van valami, amit nagyon utálunk a színházban

Tény, hogy a kétmilliós növekedés az elmúlt öt évből csupa szépet és jót jelent, viszont az is igaz, hogy a KSH adatai csak az eladott színházjegyeket számolják. Azok alapján pedig elméletileg az is elképzelhető lenne, hogy mondjuk egymilliónál alig több ember volt színházban tavaly, ők viszont mind fejenként hatszor. Ami persze elég hülyeség, de a statisztikákban nem kérdezik meg, ki hány jegyet vett, ahogy azt sem, amúgy tetszett-e, amit látott. Mi viszont megkérdeztük. És az eredménynek lehet örülni is, meg lehet miatta siránkozni is. 

Egyáltalán kit érdekel?

Minden színház arra törekszik, hogy amit létrehoz, azzal meggyőzze a nézőit arról, érdemes visszamenni hozzájuk. Budapesten annyi színházi előadást tartanak, hogy egy megszállott néző akár minden nap beülhetne valamire, és akkor se kéne dupláznia egy évig. Ahol pedig csak egy színház van a környéken, ott is minimum kéthavonta egy, de inkább kéthavonta két bemutatót tartanak. Ennek ellenére mindössze a magyarok 5,8 százaléka jár kéthavonta minimum egyszer színházba, azaz ennyien követnek legalább egy színházat annyira, hogy legalább az újdonságok többségét megnézik ott. Ez a szám már így is olyan apró, hogy kiszúrni is nehéz azt a pár embert egy tömegben, aki így tesz, és súlyosbítja a helyzetet, hogy Budapesten az átlagosnál valamivel több gyakori színháznéző van, azaz vidéken még ennél is kevesebben vannak, akik lankadatlan érdeklődéssel követik kedvenc színházuk repertoárját.

De ha ragaszkodunk a mosolyhoz a szánk szélén, azt is nézhetjük, hogy az egész ország felénél mindössze épp csak egy picivel többen mondták azt, hogy egyáltalán nem járnak színházba (52,2%), ami persze elsőre nem hangzik olyan frenetikusan, de várjanak csak: ez azt jelenti, hogy mindenkit, de tényleg mindenkit ideszámítva majdnem minden második ember évente legalább egyszer benéz egy színházba. Mondjuk minden második pár, vagy minden házaspár egyik tagja, vagy legalább az egyik, meg a szerető, akinek így pár évnyi viszony után már több kell a titkos találkáknál, legalább néha egy színházi este, ami persze sosem úgy sül el, mert végig megy a rettegés, hogy összetalálkoznak valami ismerőssel, hiszen ugye minden második ember. Máris milyen jól hangzik!

A színház szó eleve sokak szótárában az elefántcsonttorony mellett szerepel, és azok a társulatok, amelyek sikerrel próbálják lerombolni ezt a sztereotípiát, és megmutatni, hogy a színház lehet mindenki számára izgalmas dolog, eleve sokkal kisebb réteget érnek el. Így az sem meglepő, hogy az iskolázottság összefügg a színházba járás gyakoriságával. Az 52,2 százalékos átlaggal szemben a legfeljebb nyolc általánost végzett válaszolók 73,8 százaléka mondta, hogy soha nem jár, míg a diplomásoknak csak 32,8 százaléka kerüli el a színházaknak még a látványát is.

De mi baj van a szerencsétlen színházakkal?

A meglepő az, hogy úgy tűnik, ha egy nap huszonhét órából állna, Magyarország azonnal a tízmillió színháznéző országává válna. (Vagy esetleg nem volt minden válaszadó teljesen őszinte a kérdezőbiztossal vagy éppen saját magával szemben.) Ugyanis messze a leggyakoribb indok az volt arra, miért nem járnak színházba sűrűbben, hogy nincs rá elég idő. Még azoknak is mindössze egy apró kisebbsége, 12,7 százaléka válaszolta, hogy nem érdekli őket a színház, akik amúgy egyáltalán nem is járnak oda. Akik ritkán járnak, azoknak meg kevesebb mint tíz százaléka mondta, hogy elég neki ennyi is.

A többieknél a fő tényező az idő (50,8 százalék azok között, akik évi 1-5 alkalommal járnak, 40,7 azok között, akik egyáltalán nem), ez után jön a pénz: 16,9 és 20,1 százalék járna gyakrabban színházba, ha nem lennének ennyire drágák a színházjegyek. Tény, hogy akármennyire is drágulnak a mozijegyek, még egy 3D-s film is olcsóbb, mint a legolcsóbb előadás, néhány ritka kivételtől eltekintve, amiért ráadásul még nehéz is lenne a pénzéhes színházakat okolni.

A mai, nagy általánosítással 3 ezer forintért vagy drágábban elérhető jegyek is nevetségesen olcsók ahhoz képest, hogy mennyibe kerül létrehozni és fenntartani egy előadást; szakmabeliek szerint ahhoz, hogy egy előadást csak a jegybevételek tartsanak el, legalább 10 ezer forintos jegyárakra lenne szükség, amennyit viszont senki nem fizetne ki. Legfeljebb a nagyszabású, zenés produkciókért, amivel viszont az a gond, hogy ezeket a kórus, a tánckar, a zenekar és a rongyrázós díszlet miatt még többe kerül létrehozni, úgyhogy itt még a tízezres belépők is olyanok, mint az elszórt aprópénz az olajfoltos betonon.

A budapestieknek talán érthetetlen probléma, miért mondták annyian, hogy azért nem járnak többet színházba, mert hiába szeretnének, ahol élnek, ott erre nincs több lehetőség (12,5% és 19%). Valóban, a budapestiek közül alig valaki (5%) mondta ezt, de még a megyeszékhelyeken élők is megelégszenek azzal, hogy van egy darab, jó esetben több játszóhellyel rendelkező színházuk (az ott élők 6,6%-a hivatkozott a kevés lehetőségre). Más a helyzet a városokban (16,7%) és községekben (18,3%).

Kétségkívül sokakon tudna segíteni a mai magyar rendszernél sokkal inkább mobil berendezkedés, ahol nem lenne olyan ritka a színházak közötti együttműködés, mint ma, és ahol újragondolnák a művelődési házak, a helyi önkormányzatok kultúrára és falunapokra szánt költségvetését. Vagy, hogy még messzebb rugaszkodjunk a magyar valóságtól, ahol nem lenne ennyire kőbe vésett a kőszínházi működési forma egyeduralma.

Már csak azért is, mert ezekben a relatíve azért kis számokban nemcsak az van benne, hogy mennyi lehetőség van a környéken színházat nézni, de az is, hogy az évek során mennyire ébredt fel az igény a helyiekben a színház iránt; ha eleve több lehetőség lenne találkozni utazó vagy helyspecifikusan létrehozott előadásokkal, pár jó élmény után nyilván többen hiányolnák a színházba járást.

Azt viszont szinte senki sem állítja, hogy azért nem jár gyakrabban színházba, mert nehéz biztosan jó előadást találni (a ritkán járók 4,7%-a, a színházszüzek 2,3%-a), pedig sokan gondolják, hogy a nézők úgyis csak olyasmire váltanak jegyet, amiben biztosan nem kell majd csalódniuk. De úgy tűnik, ez valójában nem olyan fontos faktor, ami azt is jelenti, a színházigazgatók lehetnének akár kicsit bátrabbak is a repertoár összeállításakor, mert egyáltalán nem olyan biztos, hogy azon a tizenöt-húsz jól bevált klasszikuson kívül minden más elriasztja a nézőket.

Csak a röhögés meglegyen

A színházak felelőssége valójában sokkal nagyobb annál, mint hogy jó előadásokat mutatnak-e a közönségnek vagy sem. Egy színház feladata nem vagy nem csak a reprodukció, az ismert történetek újra és újra megmutatása, és ennek körülményeinek (díszlet, jelmez) megteremtése, hanem a valóság formálása is. Ami persze idealista gondolat, de ennek kísérlete akkor is kötelesség: egyrészt hozzájárulni a művészet fejlődéséhez azzal, hogy egy-egy új előadás létrehozásakor a színház figyelembe veszi a kortárs folyamatokat, azaz törekszik a fejlődésre. 

Másrészt pedig, és ez talán még fontosabb, megpróbálni – a lehető legegyszerűbben fogalmazva – egy kicsit jobb hellyé tenni a világot. Lehetőséget biztosítani a nézőknek arra, hogy a színpadon eljátszottak átélésével megéljenek olyan döntési helyzeteket vagy egyszerűen élethelyzeteket, amelyek révén szélesedhet a látókörük, érzékenyebbé válhatnak. Elgondolkodtatni mindazokról a fontos társadalmi vagy emberi kérdésekről, amelyekkel az adott helyen és időben élő ember előbb-utóbb úgyis szembesülne.

Épp ezért művészetellenes azoknak a színházi embereknek a gondolkodása, akik csak a vélt vagy valós közönségigényeket veszik figyelembe, és úgy gondolják, a színház csak egy elitistább kiadású tévé, ami elég, ha annyit elér, hogy Szabóék és Tóthék legalább nem otthon ülnek a kanapén a képernyő előtt, hanem a nézőtéri párnás székben szórakoztatják magukat. Vagy, ahogy mondani szokták: az ember nyolc óra munka után, a híradó szörnyűségei után nem is vágyik másra, csak szórakozásra.

És ami a legszomorúbb, hogy a válaszok alapján még igazuk is van. De ez nem azt jelenti, hogy bele kéne törődniük a helyzetbe, inkább azt, hogy még komolyabb felelősségük lenne a közönségnevelésben.

Ugyanis elkeserítően kevesen, csak a válaszadók 13,2 százaléka mondta azt, elsősorban azt várja a színháztól, hogy elgondolkodtassa. Több, mint az emberek fele, 56 százalék vágyik arra, hogy a színház révén „néhány órára kikapcsolódjon, elfelejtse a problémákat”, 23,3 százalék pedig leginkább a biztosan értékes műalkotások, a klasszikus darabok megtekintésére vágyik.

És bár vannak komoly, mélyre ható, elgondolkodtató zenés előadások is, a nácizmus terjedéséről szóló Cabaret-t például nehéz a habos-babos limonádék közé sorolni, azért az a kérdés is összefügg a gondolkodni vagy nem gondolkodni kérdésével, hogy hányan vágynak inkább zenés, és hányan inkább prózai előadásokra. Itt az arány már kétharmados: 66,3 százalék bukik a zenére, és csak 26,5 a prózára.

Az mindenesetre egyértelműnek tűnik, hogy a közönség nagy része sajnos tényleg olyan szelepként tekint a színházra, amelyen keresztül kieresztheti a problémák gőzét, és nem pedig olyan, könnyen és szabadon elérhető terápiának, amely segítene megbirkózni a gondokkal. Ugyanis feltűnő az összefüggés a gyerekszülés vagy a munkanélküliség, azaz két, alapvetően rengeteg energiát felemésztő, nehezen megszokható helyzet és a gondolkodni akarás totális elutasítása között. A GYES-en, GYED-en lévőknek mindössze 7,7, a munkanélkülieknek csak 5,6 százaléka várja a színháztól, hogy elgondolkodtassa (az átlag 13,3% volt), viszont előbbiek 74,4, utóbbiak 66,7 százaléka szeretné elfelejteni a problémáit az átlagos 56-tal szemben.

Le a politikusokkal!

A politika Magyarországon régóta igyekszik minél inkább beavatkozni a színházak működésébe. Valószínűleg nem konkrét kampányokok miatt, mivel a színpadon a legritkább esetben politizálnak nyíltan – akármit is állítanak látatlanban a parlamentben –, de egy-egy ilyen akciónak sincs érezhető hatása, legfeljebb megerősíti a már amúgy is az elhangzottak szellemében nyilatkozókat és felháborítja az ellenzéket. Inkább a kritikus hangok elhallgattatása lehet a cél.

A beavatkozás eszköze a mindig kritikusabb függetlenekkel szemben az évek óta tartó kivéreztetés a pénzmegvonás révén, a kőszínházakban pedig az igazgatók kijelölése: a jelenlegi, de általában inkább a mindenkori hatalomnak lojális igazgató jó eséllyel külön felügyelet nélkül is tudni fogja, milyen az a veszélytelen, puha téma, amiről biztosan lehet beszélni a színpadon – ami hasznos, mert a hatalom nem szeret színházba járni. (Emlékeznek még arra, amikor Alföldi Róbert Az ember tragédiája-rendezését próbálták megfejteni A4-es lapra kinyomtatott fényképek alapján a Tisztelt Házban?)

És néha úgy tűnhet, ez a folyamat érdekli is a közönséget. Például amikor több órás sorok álltak a Nemzeti Színház előtt, amikor a szakmailag őrülten sikeres igazgató, Alföldi Róbert pályázatát a folytatásra a politika nem találta támogatásra méltónak. Vagy amikor tüntetések követték az Újszínház vezetőjének kinevezését, aki a szélsőjobboldali Csurka István segítségével és antiszemita drámáinak bemutatásával képzelte el a jövőbeli működést.

De úgy tűnik, a látszat csal. Megkérdeztük a közönséget arról, befolyásolja-e őket a színházjegyvásárlásban, hogy milyen politikai hátszél fújta az igazgatót a színház élére. A válasz pedig szinte egyöntetű „magasról teszek rá” volt: 87,2 százalék válaszolt nemmel. Bőven a statisztikai hibahatár alatti azoknak az aránya, akiknek ez fontos a döntésben, mindössze 1,2% nyilatkozott így. Olyanokból is csak 2,5% volt, akik ugyan foglalkoznak ezzel a kérdéssel, de nem tekintik különösebben fontosnak. És ezt az arányt lényegében semmilyen változó nem befolyásolja, sem életkor, sem iskolázottság, legfeljebb annyi, hogy a budapestiek egy egészen ici-picit, statisztikailag gyakorlatilag elhanyagolható mértékben fontosabbnak tartják a politikát a vidékieknél.

Még a pártpreferenciák sem igazán számítanak, igazán kiugróan harcos bázisa csak a Demokratikus Koalíciónak és az „egyéb pártok”-nak, azaz vélhetően lényegében az Együtt-PM-nek és a Magyar Kétfarkú Kutya Pártnak van. A DK szavazóinak negyedét érdekli vagy egy kicsit, vagy nagyon, ki ültette a bársonyszékbe az igazgatót, ami kifejezetten sok az átlagos 3,8 százalékhoz képest. Az egyéb pártok szavazóinak 11,6 százaléka ilyen. Érdekes, hogy – bár a különbség minimális, de – a Fidesz szavazói mondták a legnagyobb arányban, hogy őket ugyan nem érdeklik ilyen marhaságok – holott, mivel hat éve a Fidesz van kormányon, mostanra mindenkit, aki nem szakmai teljesítménye, hanem politikai lojalitása miatt vezet színházat, már a Fidesz nevezett ki.

Persze ha a politikusok járnának színházba, rögtön megnyugodhatnának. Semmi szükség nincs ugyanis arra, hogy politikai eszközökkel próbálják lebeszélni a színházakat a társadalmi problémák kritikus tálalásáról, vagy arról, hogy a politika számára is fontos, napi problémákról beszéljenek. A „csak pár órára elfelejteni a gondjaimat” szellemében fogant előadások pont jók arra maguktól is, hogy apátiába ringassák a közönséget a felrázás helyett.