Alföldi Jézusát gúzsba kötötte a Tankcsapda meg Péterfy Bori

Egy kedves vezető, jobb híján akár egy diktátor is, akit követni lehet, és aki lehetőség szerint elég pontosan meg is mondja, mit csináljunk. Ez a Virágvasárnap bemutatott, egyszeri alkalomra készült gigamusical, a Passió XXI és Alföldi Róbert rendezésének legfőbb tanulsága. A Bányavirágot, a Bányavakságot és a Bányavizet is jegyző Székely Csaba darabjában Jézus kudarcát az okozza, hogy a híveinek nem igazán tetszik egy része annak, amiket mond: hogy nem kéne az ellenségeinket sem gyűlölni, megpróbálni megsemmisíteni vagy bosszút állni rajtuk, meg mindig mindenkit a hovatartozása alapján (baloldali–jobboldali, keresztény–muszlim és így tovább) megítélni. Senkinek nem kell egy olyan világ, ahol minden rajtunk múlik, és a saját kudarcainkért nem lehet másokat okolni.

Ez a húsvéti szuperprodukció nemcsak annyit akar, hogy csuhákba öltözött színészek újra elmondják a jól ismert történet Jézusról, Júdásról meg a tizenkét tanítványról – persze egy Alföldi Róbert nevével fémjelzett előadástól ezt nyilván nem is várta senki. A Passió XXI megpróbálja úgy elmondani a Biblia fő tanításait, hogy azok ne patinás, bronzba öntött idézetek legyenek, hanem olyan gondolatok, amik ma is meg tudnak szólalni – és eközben megmaradjon az újszövetségi történet is.

Ilyen az előadás díszlete is, pontosabban annak egyik eleme: a Sportarénában felhúzott két oldalsó pódiumot egy hosszúkás színpad köti össze, a zenekari emelvénnyel szemközt pedig egy csomó, rég megfakult, félig-meddig már letépett, ismerős plakát csúfítja el a falat. Rajta a rendszerváltás kezdetétől a mai napig felragasztott és leszaggatott üzenetek, a híres Tovarisi konyec!-től az MDF régi jelképeitől a Kétfarkú Kutyáig, alig kivehetően. Alföldi ezzel érthetővé teszi, de a lehető legkevésbé rágja a szánkba, hogy az általános, nagy igazságok a mára is vonatkoznak, és ahelyett, hogy elengednénk őket a fülünk mellett – ami elég megszokott az ennyiszer hallott bölcsességek esetében –, kivételesen próbáljuk meg a saját, mai, magyarországi életünk felől is értelmezni őket.

Ezt egyébként az író Székely Csaba is hasonlóan finom eszközökkel szeretné nyomatékosítani: pár mondattal egyértelművé teszi, hogy az ő Jézusa ugyanolyan ember, mint mi, és nem is tud semmilyen természetfeletti csodát tenni, legfeljebb ad egy, az anyukája receptje alapján készült, elég hatásos krémet a betegeknek. És van pár jó gondolata, ami eleinte tetszett annyi embernek, hogy abból kijöjjön egy nagyobb rajongótábor.

A Passió XXI ezt, az emberszerűséget vagy emberközeliséget használja arra, hogy letisztázza, patinamentesítse és érthetővé tegye az eseményeket, azaz megmutassa, hogy ez a sztori valójában nemcsak isteni elrendeltetések és morális parabolák mentén értelmezhető, hanem csupa olyasmiről szól, amivel mindenféle vallási eszme nélkül is szembesülhet bárki. Itt az árulás sem az ördög kísértése, hanem a körülmények kényszerítő erejének hatása: Júdásnak egész egyszerűen azt kell eldöntenie, hogy

(„Mondhatjuk-e valamire, hogy »én azt soha nem tenném meg«? Nem, barátom. Legfeljebb azt mondhatod: remélem, soha nem kerülök olyan helyzetbe, hogy meg kelljen tennem”, tanítja Jézus a drámában.) 

És egyébként a történet kevésbé vérre menő részei is ilyen szellemiségűek: Mária igazi jiddise mámeként aggodalmaskodik folyton a kicsi fiáért, Péter féltékenykedik, hogy szerelme, Magdolna túl sokat lóg Jézussal, és így tovább. Mintha azt akarná üzenni az előadás: nem a csodák a fontosak meg az, hogy ki a kiválasztott, hanem maguk a gondolatok – ugyanakkor ez hiába fontosabb, érdekesebb állítás, mint sok minden más a darabban, azért csak nagyon halvány sugalmazásként jelenik meg, kifejtve egyáltalán nincs.

Egyébként is komoly gondja a Passió XXI-nek, hogy a „kötelező” elemek – a slágerek eléneklése, a passiótörténet minden elemének elmondása – mellett mindaz csak vázlatnak tűnik, ami pedig gondolatilag az egésznek a magját képviseli vagy kéne, hogy képviselje. A legfontosabb gondolatokra sokszor csak-egy két rövid mondat jut, így azok összetett és mély értelmű tanulságok helyett a szeretet erejéről szóló bögrefeliratokká válnak, amik szép betűtípussal párnahuzatra nyomtatva is jól mutatnának: „Lélektől lélekig, együtt fogjuk újjáépíteni az országot”, „Ha felismeritek magatokban a jót, akkor együtt ki tudunk építeni egy igazságos rendszert” és így tovább. Rövid aranyköpések maradnak a valódi hit és az egyházi intézményrendszer ellentétéről szóló részek is, meg azok is, amiket Alföldi Róbert is hosszan ecsetelt az interjúnkban: arról, hogy sokan bár keresztényi elveket prédikálnak, valójában csak a tanítások legkönnyebben betartható részeit tartják magukra nézve is kötelezőnek. És pár másodperc alatt lezajlik az a jelenet is, amikor a követői elfordulnak Jézustól, pedig azt hinné az ember, ez azért mégis elég jelentős része a sztorinak. 

A forma, a tízezernyi embert vonzó, sztárokkal villogó, hangsúlyosan húsvéti megaprodukció sajátos műfaja nagyon igyekszik, hogy keresztre feszítse az előadást, ami így ahelyett, hogy hagyná a fenébe a sok sallangot, és csak arról a tíz-tizenöt mondatról szólna mélyre menve, egy átélhető történet révén, ami igazán fontos és eredeti a drámában, minden elvárásnak meg kell, hogy feleljen. Bár a mai magyar pop- és rockzene dalainak nagyzenekari áthangszerelése egészen nagyszerű, de a dalok legnagyobb része tökéletesen felesleges – mármint persze nem üzleti szempontból –, és úgy kell nagyítóval keresni bennük azt a sort vagy félmondatot, ami miatt, ha nagyon erőltetjük, azt lehet mondani, kapcsolódnak a történethez a Kispál és a Borz, a Biorobot, az Ocho Macho, Péterfy Bori és a többiek dalszövegei. Amelyek egy részének mellesleg olyan borzasztó a prozódiája, hogy belefájdul az ember feje – de ez már csak annyiban a produkció hibája, hogy nem találtak ennél a néhánynál több, tényleg színvonalasan megírt mai magyar popszámot.

Alföldi Róbertet rendezőként is gúzsba köti valamelyest a megagiga. A szürreálisan hosszú színpadon annyit kell futniuk egyik oldalról a másikra a színészeknek és a százötven táncosnak, hogy a megtett útból összességében simán kijönne két és fél ultramaraton, és ez egy idő után már zavaróvá válik. Az előadás jó részét elviszi Gergye Krisztián egyszerű, látványos sablonokból építkező koreográfiája, a kötelező zenés körök és a többi, szintén látványos, de azért messze nem felejthetetlen tömegjelenet. Kevés idő jut az olyan jó ötletekre, mint amikor a színészek megidézik a Hair asztalon szaladgálós jelenetét, és a hatalmas méretek miatt pedig szinte semmi lehetőség nincs meghitt jelenetekre anya és fia, apa és fia vagy a tanítványok és Jézus között. Az egyetlen kivétel, amikor Stohl András hihetetlenül lendületes, ambiciózus, mégis minden önteltségtől mentes Júdása megtörve és reményvesztetten egyetlen csókba sűríti minden szeretetét Szabó Kimmel Tamás eleinte manírosan laza, végül magába fordult és magányos Jézusa iránt. Alföldi rendezőként mértéktartó, és mindig elkerüli a rossz értelemben vett bombasztikusságot; precízen teremti meg mindig a kellő hangulatot, legyen szó fenyegetettségről, könnyedségről vagy szomorúságról.

Alföldi Róbert és Székely Csaba passiója nem keveset állít: kétezer év tanulságait levonva fogalmazzák meg, hogy

részben azért, mert így kényelmesebb, részben pedig talán azért is, mert a mitikus máz miatt nem tudják, hogy ez a történet róluk is szól, nem csak a kiválasztottról. Az viszont nagy kérdés, hogy ebben a tálalásban, ahol fontosabb a közepesnél kicsit rosszabb dalok közepesnél kicsit jobb előadása, a hatalmas játéktér és a hatalmas, kommerciális alapú nézői igények betöltése, mindez meg tud-e szólalni érvényesen, vagy elvész, mint sóhaj a hangzavarban.