Hamis idegenvezetők vittek minket Észak-Koreába

Mit gondol, miért érzünk mi, ex-szocialista országok állampolgárai olyan magunk elől is eltitkolt, heveny nosztalgiát a legkeményebb kommunista diktatúra képeit nézve? Mit gondol a menekültválság egyik ikonikus fotóján látható jelenetről, amelyen az elit nyugodtan golfozik egy baromi nagy kerítés tövében, amin épp át próbálnak mászni a menekültek? És mit gondol, a művészek tényleg annyira jó fejek, amikor felkarolják az ilyen és ehhez hasonló témákat? Nem lehet, hogy köztük is sok a kétszínű, kettős mércét alkalmazó, álszent seggfej?

Nagyjából ilyenek egy tisztességes színházi fesztiválon felvetett kérdések: aktuálisak, húsba vágóak, bátrak, bevállalósak, elgondolkodtatóak és senkit nem hagynak hidegen. A Budapesttől mindössze három órányi autóútra lévő Temesváron egy ilyen, tisztességes színházi fesztivált rendeznek meg már tizedik éve, a TESZT-et, azaz a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozót, időben mindig valamivel a valaha a legfontosabbnak magyar színházi fesztiválnak nevezett POSZT előtt, minden másban viszont jóval lehagyva azt.

A TESZT-en nincsenek a programra eleve rosszul ható szabályok, nincs kétes ízlésű vagy a politikai erőviszonyok hátszelével előtérbe fújt válogatók, értelmetlen formai megkötések (hány nagyszínpadi, hány kisszínpadi, hány fő befogadására képes, hány határon túli), és legfőképp: nincs öncenzúra és a botránytól való rettegés, nincs a középszerbe vetett feltétlen bizalom, nincs megalkuvás. A TESZT azt keresi, mi a színház célja, mi a színház szerepe a mai társadalomban, és egyáltalán, mennyi minden fér bele abba a rég szétszakadt zsákba, aminek a szájára valaha azt hímezték, hogy színház.

A TESZT nem azt akarja megmutatni, hogy egy bizonyos jól körülhatárolt térségben melyik előadásokat tart valaki a legjobbnak, hanem azt, hogy hogyan reagál a színház egyrészt a legégetőbb mai problémákra, másrészt hogy hol tart egyáltalán a műfaj. Olyan fesztivál ez, amin persze egyáltalán

Erre jó példa volt az idei fesztivál nyitóelőadása, az itt bemutatott Exit, Schilling Árpád rendezése, amelyről korábbi kritikánkban is leírtuk, hogy vannak vele mindenféle gondjaink is, de attól még nagyon fontos kezdeményezésről van szó: romániai magyarok, romániai románok és vajdasági szerbek dolgoztak együtt a magyarországi magyar rendezővel, és mondtak el pár dolgot a nemzetek békés egymás mellett élésének lehetőségéről vagy lehetetlenségéről, meg a nyugatra vándorló, kelet-európai migránsokról.

A fesztivál első három napjának legemlékezetesebb migrációról szóló előadása mégis a Birdie című volt, egy spanyol bemutató, ami már puszta meghívásával is sokat elmond a TESZT-ről: spanyol alkotóknak elvileg semmi köze a régiónk színházához, de az előadást látva nyilván senkinek nem jutott eszébe arról érdeklődni, hogy hát ez meg hogy került ide. Agrupación Señor Serrano multimédiás, színházi-filmes-képzőművészi performansza a már említett fotó értelmezésére és jelentésének kitágítására jött létre.

A rendező szerint az Afrika északi csücskében elhelyezkedő, de Spanyolországhoz tartozó város, Melilla 12 kilométeres kerítésén átmászni próbáló menekültek épp úgy néznek ki, mint madarak a dróton. Ráadásul a golfban is van egy birdie nevű ütés, és akkor már csak egy lépés Hitchcock Madarak című filmje, amelyről a rendező maga mondta, a madarak benne valójában a saját félelmünk kivetülései. Erről meg nem is olyan nehéz a menekültválság kapcsán felhergelt, menekültet tán sosem látott állampolgárokra gondolni.

A Birdie egy elképesztően aprólékosan felépített színpadképben, különféle találékony technikák segítségével bontja ki ezeket az asszociációkat: az apró bábok vagy legofigurák kamerázásával és a kép kivetítésével, az eredeti fotó részleteinek némiképp szarkasztikus elemzésével, és a kép metaforikus kitágításával egy terepasztalon, amelyen a pár menekült helyett egy teljes Noé bárkája menetel elszántan a kerítés felé. Meg a fotó egyik szereplője, a piros pulóveres menekült megjelenésével, egy színésszel, aki végig mozdulatlanul ül a sarokban egy asztalon, és csak a végén mozdul meg, megmutatva, hogy ő is ugyanolyan ember, mint bárki a teremben.

A Birdie talán kevésbé képes hatni a néző érzelmeire, mint amennyire az agyát stimulálja a madaras kváziszóviccből kinövő, szinte lételméleti kérdésekké duzzasztott metaforákkal, de az egész annyira izgalmas formailag és tartalmilag is, hogy lehetetlen nem teljesen elmerülni az előadásban.

Ugyanez igaz két szerb drámaíró, Maja Pelević és Olga Dimitrijević minden tekintetben rendhagyó átverésére, a Szabadság: a legdrágább kapitalista szó című előadásra. A két író maga is adja elő az egészet: afféle idegenvezetőkként számolnak be észak-koreai tanulmányútjukról, ami valójában egy egyszerű turistaút volt, luxusszállodában, folyamatosan ellenőrzött, a propaganda céljainak megfelelő körülmények között. A két idegenvezető pedig – legalábbis színházban – elég unortodox eszközöket vet be: valódi pénzért adnak el phenjani szuveníreket, hogy állítólag helyi segélyszervezeteket támogassanak a bevételből, megtanítják, hogyan kell tisztelettel meghajolni Kim Ir Szen bebalzsamozott holttesténél, és mintegy mellesleg közlik, hogy mivel ma, piaci körülmények között már nagyon drága a balzsamozás,

pusztán gazdasági értelemben jobban megéri agyonlőni a diktátorainkat.

De az előadók néha amúgy is furcsán viselkednek, ráadásul aki vesz egy lejért valamilyen szuvenírt, azonnal látja, hogy hamisítványokról van szó. És valóban, a két alkotót végül saját maguk videós – és katonai zubbonyba öltözött – verziója leplezi le, és vallja be, az előadás egy része manipuláció volt. Épp olyan, amiről azt hinnénk, csak diktatúrák szerencsétlen lakói dőlnek be neki. És még pár kényelmetlen kérdést is feltesznek maguknak, meg persze nekünk, a kommunizmus és a pontosan behatárolt élet iránti esetleges nosztalgiával meg azzal kapcsolatban, hogy amúgy el tudnánk-e képzelni bármi olyan jövőt, amit nem a kapitalizmus határoz meg, de nem is olyan, mint egy borzasztó antiutópia?

A szerb kamutúra Észak-Koreába megint csak olyan előadás, ami nem azért emlékezetes, mert annyira tökéletes lenne: volna mit igazítani a hangsúlyokon, pontosabban jelezni a határokat (a mi volt valós és mi nem-kérdésben maradnak talán akaratlanul megválaszolatlan részletek). De a merőben újszerű forma és a szokatlanul erős személyesség letaglóz, ahogyan a játszók szó szerint is beleteszik magukat a játékba, és minden értelemben a maguk ügyévé teszik azt, elkerülve a rossz értelemben vett teatralitást, olyan meggyőződéssel képviselve az egészet, ahogyan arra csak kevés előadás képes.

Az ügy erőteljes képviselete az, ami pozitívumként elmondható a szabadkai Urbán András zombori bemutatójáról is, annak ellenére is, hogy a Gogoland amúgy kifejezetten rosszul sikerült előadás, amely a rendező már többször használt eszközeit (mikrofonba kiabálás, dühös songok) használja újra és üresíti is ki. Urbán gonosz bohócai hol a korrupt államról, hol a bürokráciától az őrületig felháborodott kisemberről beszélnek, hol pedig a színház és a színház nézőinek bűneiről, szembesítve a közönséget azzal, amit, ha igaz is, nyilván soha nem vallana be senki (milyen jó is, ha a színházban jó nőket lehet meztelenkedni látni, mert maximum ennyit várunk tőle, meg még némi üres szórakoztatást). De az érvényes kérdésfelvetések elvesznek az üres és unalmas provokációk között, olyannyira, hogy az már a témafelvetések örömteli bátorságát is elhomályosítja.

És akkor minderre felteszi a koronát Gianina Cărbunariu bukaresti fikciós dokumentumszínházi gyomron rúgása, az Artists Talk, amely nem tesz mást, mint 

Pontosabban persze nem róluk, hanem a kollégáikról; a jelenlévők, mint tudjuk, mindig mindenben kivételek. Cărbunariu, az egyik legmeghatározóbb román színházi alkotó, és mindenképp a legmeghatározóbb román dokuszínházi művész most is a valóságból indul ki, de egészen sokkoló erre rájönni. Mert eleinte úgy tűnik, egyfajta paródia ez az előadás néhány hihetetlenül seggfej, álszent művészről vagy a művészetet a maga szolgálatába állító potentátról.

Olyanokról, akik kijelentik, ők a szépséget akarták megmutatni a filmjükben azzal, ahogyan a lángoló menekülttábort mutattáák, és természetesen nem segíthettek eloltani a tüzet, hiszen ők kívülálló filmesek – igaz, hogy jobb legyen a felvétel, másnap azért gyújtottak egy másik tüzet, mert hiányzott pár képkocka. És akik azt mondják, a színészeknek természetesen fizettek, de nem értik, hogyan is díjazhatták volna a filmben „statisztáló” menekülteket, végül büszkén kibökik, a gyerekeknek adtak pár cukorkát. Vagy a polgármesterről, aki büszkén ecsetel egy művészeti projektet, a város diákjainak falfestményét, amit lebonthatatlan műalkotássá nyilvánított – és ami amúgy mellesleg egy, a cigányokat a jómódúaktól elválasztó kerítésen található. Meg további művészekről, akiknek sajnos ki kellett rúgniuk a nehéz sorsúakról szóló produkciójukból a nehéz sorsúakat, mert sehogy sem tudták betanulni a táncot.

Hogyan is lehetnének a műveikkel a nehéz helyzetben lévőkért kiálló alkotók ennyire bornírt képmutatók? Hogyan is lenne lehetséges, hogy ennyire ne vegye észre valaki az ellentmondást a között, amit a művével képvisel, és a között, amit valóban tesz? Teljesen lehetetlen.

Ezért annyira erős az arcul csapás, amikor az ember végül felismer egy-két mondatot, mondjuk a korábban az egyik legnagyobb humanista színházi rendezőnek tartott Alvis Hermanistól, aki nemrég kijelentette, ő ugyan soha többet a lábát be nem teszi a hamburgi színházba, mivel az menekülteknek nyújtott szállást. Mert akkor rájövünk, hogy amit látunk, nem szarkasztikus és kicsit túlzásba is vitt gúnyolódás, hanem a valóság, valós dokumentumok, beszédek, interjúk – egyébként rengeteg hatásos, átgondolt, remek színpadi ötlettel vérbeli nagybetűs színházzá tett – interpretálása.

Pedig a TESZT pont azt mutatja meg, mennyire jó, ha a színház a legkomolyabb társadalmi problémákkal foglalkozik, ha odaáll a fontos ügyek mellé, ha vállalja saját politikai véleményformáló mivoltát. Aztán jön Cărbunariu, és van szíve azt mondani: ez sem elég. Nem elég humanistának látszani, annak is kell lenni.