Aladár, Álmos
-1 °C
3 °C

A meztelenséggel nehéz versenyezni

Interjú a POSZT-on fődíjas előadás, a Mesél a bécsi erdő főszereplőjével, Zsigmond Emőkével

07
2017.07.06. 19:57

Élete első filmszerepét egy Oscar-díjas filmessel forgatta: alig volt húszéves, de már a legnagyobb reménységnek kiáltották ki, azóta pedig folyamatosan főszerepeket játszik, de imádja a terhelést, ha pedig két napig nem dolgozik, máris úgy érzi, senkinek nem kell. Legelső forgatási napján rögtön egy ágyjelenetet kellett felvennie, és azóta is megtalálja a meztelenség, de nem érzi úgy, hogy a férfiak máshogy bánnának vele munka közben, mint kéne, bár azt elismeri, a kinézete befolyásolja azt is, mennyire kap szerencsés szerepeket. Zsigmond Emőkével, az Örkény Színház színésznőjével a POSZT-on beszélgettünk, még azelőtt, hogy a Mesél a bécsi erdő című előadása elnyerte volna a fesztivál fődíját.

Alig múltál el húszéves, még az egyetemet sem kezdted el, amikor az Oscar-díjas operatőrrel, Zsigmond Vilmossal elkezdted A halálba táncoltatott leány című film forgatását, amiben te voltál a főszereplő, és ami miatt az egyik lap rögtön a jövő legnagyobb reménységének nevezett. Elég nagy gázzal indítottál – hogy élted ezt meg akkoriban?

Az egésznek nem voltam tudatában. Akkor forgattam először, minden új volt; próbáltam magamba szívni a helyzeteket és lehetőségeket. Akkortájt derült ki, hogy felvettek a színművészeti egyetemre; kíváncsi voltam, hogy fogom bírni. Az ilyen lehetőségekből mindig tanul az ember, függetlenül attól, hogyan sikerül. Ha leteszel valamit az asztalra, mindig jön valamilyen visszajelzés, amiből érzed, hogy figyelnek rád, és amivel tovább is lehet lépni.

Mit szóltál ahhoz, hogy a kritika nagyon lehúzta a filmet?

Egyáltalán nem zavart, csak örültem, mint majom a farkának, hogy benne lehettem, és hogy volt tizenhat forgatási napom, megismerkedhettem Zsigmond Vilmossal, László Zsolttal. A végeredményt távol tartottam magamtól. Ilyen szempontból érdekes a film: a forgatáson csak vaksin tapogatózol, csak a rendező és az operatőr vezeti a kezedet, aztán kijön egy film, amit csak akkor ismersz meg, hiába forgattad már le egy éve. És nem is tudod, ehhez neked mi közöd van: nem az én gyermekem, hanem az egész stáb közös munkája, amiben én csak egy pici alkotó vagyok. A színházban sokkal nagyobb a felelősség a színész vállán, és a visszajelzés is sokkal súlyosabb.

A premieren nagyon zavarba voltam attól, hogy látom magamat a nagy vásznon.

Gyerekkorom óta problémám, hogy ha zavarban vagyok, vihogok,

rendkívül idegesítő módon; évek óta próbálom magam leszoktatni erről. Szóval magamban vihogtam, nem tudtam odanézni a vászonra, borzalmas volt a hangomat visszahallani. Ma már rengeteget tudok tanulni hasonló helyzetben.

Az osztálytársaid nem éreztették veled, hogy te vagy a kis kiválasztott, aki már egy filmfőszerep után száll le közéjük?

Nem, sőt, az egyetem első másfél évében nagyon nem találtam, mit is kéne csinálnom. Korábban versenytáncos voltam: az edzéseken folyamatosan néztük magunkat a tükörben, így mindig csekkolhattam magamat kívülről is. Másfél évembe telt, hogy rájöjjek, a színészetben nem feltétlenül feladatom, hogy egy külső szemmel mindig ellenőrizzem, mit csinálok és hogy nézhet ez ki, hanem egy sokkal belsőbb munkáról van szó, ami aztán látszódni fog, de azt elég a rendezőnek látnia. Marton László tanár úr folyamatosan gyepált, hála a jó istennek, úgyhogy egy idő után elkaptam valamit abból, ami ennek az egésznek a lényege, és aminek a rétegeit azóta is próbálom vésővel felfejteni.

Zsigmond Emőke

1989-ben született, versenytáncos volt, de végül színész lett: a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2015-ben végzett, ugyanabban az osztályban, amelyikben Bach Kata (vele készült interjúnk itt olvasható) és Vecsei H. Miklós is (interjúnk itt). Még egyetem előtt főszerepet játszott Hules Endre néptáncos filmjében, A halálba táncoltatott leányban László Zsolt oldalán. Legutóbbi filmje a #Sohavégetnemérős volt.

Egyetem után egy évig szabadúszóként dolgozott, volt Júlia Budaörsön, játszott a Forte Társulat fizikai színházi előadásaiban, aztán 2016-ban az Örkény Színházba szerződött, ahol a József és testvéreiben, a Három nővérben, az Anyám tyúkja második részében és a Mesél a bécsi erdőben játszik.

És mi az egésznek a lényege?

Talán az, hogy az ember önmagából fogalmazzon. Számomra nagyon lényeges, hogy ha kapok egy szerepet, azzal magamról tudjak beszélni, vagy arról, ami aktuálisan zajlik velem, és kikönyököl belőlem. Ezek úgyis kiadják magukat; nagyon érdekes megtalálni a párhuzamokat az életem és a szerepek között. És a jellemen is sokat fejleszt, ha önkritikával él az ember, és látja, hogy az a szereplő pont úgy hazudik magának, mint ő a múltkor. Segít, ha ezt tisztán el tudom mondani a színpadon is, még akkor is, ha a néző számára nem feltétlenül látszik a tétje, hiszen „úgyis csak szerepet játszik”. E mögé el lehet bújni, de akkor is fontos, hogy tudjak így kommunikálni.

Nem rizikós vagy fájdalmas a legszélsőségesebb helyzeteket is saját magadból felépíteni?

Nem, sőt. Volt már, hogy nagyon magam alatt voltam egy szakítás miatt: akkor szükségem is volt arra, hogy olyan szerepeket játszhassak, amelyekkel ezt ki tudom nyomni magamból. Hogy egy szélsőséges példát mondjak, még az öngyilkosság is olyan témája a drámáknak, ami még a legegészségesebb emberek fejében is megfordul egyszer-egyszer, ha csak annyira is, amíg eljátszik a gondolattal. Amikor Júlia a Rómeó és Júlia végén a szívébe szúrja a kést, az nem az öngyilkosság miatt érdekes: abban a helyzetben az a túlvilágban erősen hívő lány azt mondja, logikus, hogy ha a szerelme nem ezen a világon van, akkor ő is utána akar menni. Ott ez a magától értetődő megoldás; a szerelem tud ennyire pusztító lenni. Ez tűnt a legérdekesebbnek, amit játszani lehetett abban a jelenetben.

Ha ötvenedszer játszol egy előadást, egy héten ötödször, akkor is tudsz magadból fogalmazni?

Ilyen szerencsére még nem volt velem, de ez nagyon nehéz lehet. De ha már eltelt egy hét az előző előadás óta, akkor egy héttel már én is több vagyok. Az a szép a színházban, hogy bár ugyanazt játszod újra és újra, de minden nappal valami több vagy. Szép, amikor huszadszor játszol egy előadást, és egyszer csak rádöbbensz egy mondat jelentésére. Fontos, hogy minden napnak legyen valami aktualitása, vagy legalább keresse az ember, még ha nem is jön össze. De kell ez a bátorság; akkor legalább nem mindegy neked.

Nemcsak a filmfőszerep miatt lehet mondani, hogy rögtön a mély vízben kezdtél: A halálba táncoltatott leányban, aztán utána a Játszótársak című kisfilmben és Az utas és holdvilág gyulai előadásában is volt meztelen jeleneted.

Sőt, életem legelső forgatási napján az ágyjelenetet vettük fel. Akkor ismerkedtem meg László Zsolttal. Szabadkozott is: ha tudja, hogy ezzel kezdjük, előbb legalább leül velem kávézni, ismerkedni. És én is szabadkoztam, mert nagyon zavarban voltam: bocsánatot kértem, hogy ennyire nem viselkedem profin. Azt mondta: „Hála a jó istennek! Isten ments, hogy egyszer majd olyan profi legyél, hogy ezt kiöljék belőled!” Ezt nagyon megjegyeztem.

A meztelenség mindig érdekes kérdés, vásznon és színpadon is: nehéz versenyezni vele, mert az ember automatikusan is végignézi, mid van.

Emellett nehéz rávenni a nézőt, hogy eljusson addig, az adott helyzetben mit is jelent a meztelenség. A Mesél a bécsi erdőben például nem volt kérdés, hogy meztelennek kell lennem, mert ott érdekes a szerep viszonya ahhoz a kiszolgáltatottsághoz, amit ez jelent, ott sokat tud adni a szerepnek is, és nekem is.

Ha nem indokolt a meztelenség, nem segíti a helyzetet, akkor viszont félre tudja vinni a nézőt, mert olyan erős hatáselem, amivel óvatosan kell bánni. Ráadásul már nem is azokat az időket éljük, amikor ez olyan nagy színházi fogásnak számított; ez nagyjából Kaposvár nagy korszakában volt így utoljára. Amikor Pogány Judit játszotta azt a szerepet a Mesél a bécsi erdőben, amit most én (1977-ben, Ascher Tamás rendezésében – K. B.), akkor a meztelenség nagy színházi bátorságra vallott. Ma egy meztelen test már nem feszegeti annyira a nézői tűrőképességet.

Mennyire várják el egy fiatal színésznőtől, hogy hajlandó legyen levetkőzni? Hátrányba kerül, aki nemet mond?

Ismerek olyan fiatal színésznőt, aki nem hajlandó levetkőzni, de rengeteg nagyszerű lehetőséget kap. Nem hiszem, hogy ez számítana. Filmen már volt olyan kérés, amit nem vállaltam, mert nem éreztem, hogy ez hozzátenne a szerephez. Végül is ez a lényeg: ha úgy érzem, hogy ki akarnak használni, nemet mondok. A színész mindig eldöntheti, mit vállal, ráerőltetni semmit nem lehet. És ha nem vállalja, akkor sincs harag.

Máshogy fordulnak a férfi rendezők vagy más felelős beosztású férfiak egy fiatal, szőke lányhoz, mint egy férfihoz?

Hogy kevésbé vennének komolyan, azt még nem vettem észre, de azt érzem, hogy alkatilag szerencsés kategóriába tartozom: abból, hogy egy szőke, kék szemű, vékony lány vagyok, több előnyöm és lehetőségem született, az pedig már az én lehetőségem, hogy ezekkel hogyan élek. Az egyetemen sokszor érzékeltem, hogy nem azért adtak nekem lehetőséget, mert ismertek volna, hanem mert egy klasszikus szépséget láttak bennem. Ez kifejezetten zavart, úgyhogy

egyetem végén rövidre vágattam az addig nagyon hosszú hajamat, még az is felmerült bennem, hogy letolom kopaszra,

de ahhoz nem voltam elég bátor. Azt akartam, hogy ne azért válasszanak, mert úgy nézek, ki, ahogy: legyenek kíváncsibbak arra, aki vagyok! Aztán rájöttem, hogy ez van, én ezt jelentem, és legalább akkora bűn ezt figyelmen kívül hagynom, mint visszaélnem az alkatommal. És bármiért is választottak engem, előbb-utóbb úgyis megismerjük egymást.

Mennyire evidens a mai magyar színházban, hogy alkatra osztanak szerepet?

Sajnos nagyon számít, ki hogy néz ki, és mit lehet belelátni az alkata miatt. A sztereotípiák léteznek. Pedig izgalmas lenne, ha több lenne az ellenszereposztás, és a színészekre is jó hatása lenne, ha nem mindig ugyanazokat a szerepköröket kapnák. De ezt nem mindig merik meglépni a társulatok, mert ott a tao (a színházak által a cégek társasági adójából igényelhető hozzájárulás, amelyet a jegyárbevétel mennyisége határoz meg, és ami így közvetve a közönségbarát előadások létrehozását is ösztönzi – K. B.), rövid az idő a próbára, és több idő kell ahhoz, hogy valakiben megkeressék a z alkatából nem feltétlenül fakadó szerepet. És rizikósabb is, ezért nem sokan vállalják be. Pedig milyen jó feladat lenne mindig bizonytalan terepen, a komfortzónán kívül mindig újat és újat keresni!

Visszatérve a mély vízre: pár év leforgása alatt voltál már Júlia, Iluska, Miller Lujza, most Marianne a Mesél a bécsi erdőben. Csak pozitívumai vannak annak, hogy ennyi főszerepet játszol, vagy van, hogy túl nagynak érzed a felelősséget?

Nagyon szeretem, amikor terhet tesznek a vállamra, amivel estéről estére meg kell birkóznom. Imádom ezeket az izgalmas, összetett feladatokat. Első ránézésre nagyjából ugyanolyanok ezek a lányok, akiket ugyanúgy ellehetetlenítenek, de valójában teljesen más emberek, akiket a valóságban soha nem kevernénk össze. És az is izgat, mennyit bírok még, meg tudom-e még ezt is csinálni, nem törik-e bele a bicskám. Telhetetlen vagyok. Azt soha nem érzem, hogy „csak ezt éljem túl”. Mindig előre megtanulom a próbákra a szöveget, próbaruhát veszek fel, gondolkodom arról, mit lehetne kipróbálni. Mindig izgatottá válok, ha kapok egy új lehetőséget, és azonnal csinálni is akarom. 

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy mindig kitűnő tanuló voltál – ebből jön benned a színészi felkészültség is?

Próbálok megszabadulni az eminens énemtől. De az szerintem nem tartozik ebbe, hogy előre megtanulom a szöveget: ez szerintem a nulladik fázis. Nem tudok úgy próbálni és a többiekre figyelni, ha a szövegkönyv van a kezemben, és abból olvasok.

Miért akarsz megszabadulni az eminens énedtől?

Mert a lazább hozzáállás sokszor jobb dolgokat tud szülni. Nem biztos, hogy az a jó, ha a próbán kívül is a szövegkönyvbe mélyedve gondolkodom a szerepemről, lehet, hogy jobb, ha élem az életemet, és hagyom, hogy magától jussanak eszembe a dolgok. Ha az ember nagyon belelovallja magát a dolgokba, sokszor nem látja, mit ront el.

Huszonöt évesen már főszerepet játszottál a Nemzeti Színházban, a János vitézben. Érezted annak a súlyát, hogy ez elvileg a magyar nemzet első számú színháza, vagy épp ugyanolyan ott játszani, mint bárhol?

Negyedévesek voltunk, és az egész osztály dolgozott abban az előadásban, azt sem rögtön tudtam, hogy én leszek Iluska, ez csak a munka közben alakult ki. Így nem éreztem ennek a hatalmas súlyát. És igazából nem is érdekel, hogy egy színháznak, ahol dolgozom, milyen reprezentatív értéke van, csak az, ki a rendező, kik a kollégák, milyen minőségű a szöveg – ez sokkal fontosabb fémjelzése a munkának, mint egy színház neve. Az Örkény Színházba sem azért mentem, mert az az egyik legjobb nevű színház Magyarországon, hanem mert rendkívül izgatnak azok az emberek, akikkel ott dolgozhatok. És mert folyamatosan számítanak rám, kihívásokat adnak nekem.

És a Nemzeti Színházat körülvevő politikai felhajtás érdekelt?

Ettől próbálom távol tartani magamat.

Amíg nem kérik, hogy a színpadon is nyilvánuljak meg politikailag, addig nekem ezzel nincs dolgom.

Igazság szerint nincs tévém és újságot sem olvasok, az aktuálpolitikáról is csak az ismerőseimtől hallok. Erre nem vagyok büszke: fontos lenne, hogy az ember képben legyen, úgyhogy ezen változtatni akarok. De szerintem ez magánügy, túl azon, ha egy előadás aktuális társadalmi helyzetekről beszél, vagy ma is aktuális kérdéseket tesz fel. Eddig a szintig fontos is, hogy foglalkozzak vele, másmilyen politikai szerepvállalásra még semmilyen helyzet nem kényszerített.

És ha egy újságíró rákérdezne, hogyan értékelsz valamilyen aktuálpolitikai helyzetet?

Mivel nem vagyok eléggé képben, és nem tudnám alátámasztani a véleményemet, nem lenne szép tőlem, ha válaszolnék. Az nem lenne méltó. Persze véleményem van: általában a humanista szól ki belőlem, ha döntenem kell.

Milyen volt a #Sohavégetnemérős című „Welhello-film” forgatása? Szerinted ez a fajta filmezés – minimálpénzből, gyorsan, filmalapos támogatás nélkül – jelentheti a jövőt?

Nagyon érdekes feladat volt, még soha nem csináltam ilyet: nem annyira lélekrajzot, mint inkább egy karaktert kellett ábrázolnom. És ez izgalmas, mert persze lehet mikrorealista módon, magamból építeni fel a nagyon hozzám illő szerepet, de ilyen színészi feladatok is vannak. Meg kellett keresni ennek a határait, hogy mi az, ami már sok, mi az, ami még kevés, és ebben végig fogta a kezemet Tiszeker Dániel rendező.

Persze sokkal egyszerűbb úgy forgatni, ha ott a filmalapos pályázat az ember zsebében, de ez egy jó példája volt annak, hogy így is lehet jót csinálni. A lényeg az, hogy csináljuk. Nem minden attól függ, mennyi pénzt ölnek egy filmbe, sőt. De ez a színházban is így van: vannak előadások, amelyeken látszik, hogy a díszletük többe került, mint egy független társulat egész éves költségvetése. Ez abszurd és nagyon bosszantó: ilyenkor nem is tudok rendesen figyelni, annyira nyomja az agyamat az igazságtalanság.

Többször elmondtad már, hogy gyerekkorod óta arra készültél, színész leszel. De mi fogott meg ennyire a dologban?

Elsősorban a szép ruhák, a gyönyörű, nagy abroncsos ruhák. De tényleg. És az a köd, ami a színészek élete körül van, hogy mindenki őket figyeli, de titokzatos az életük. Szóval igazából fogalmam sem volt az egészről, csak a látszat fogott meg. Még akkor sem tudtam, mi ez az egész, amikor felvettek az egyetemre; csak utána kristályosodott ki, hogy valami ennél sokkal izgalmasabb dolog.

Gyönyörű abroncsos szoknyát pedig még egyetlen egyszer sem adtak rád.

Soha a büdös életben. De már nem is érdekel. Na jó, egyszer azért jó lenne egy Jane Austen-regényadaptációban valami szép empire ruhában megjelenni. De az is lehet, hogy valójában idegrohamot kapnék, ha ilyen jelmezben kéne játszanom.

És a színészek rejtélyes élete érdekel még?

A színészek is ugyanolyan emberek, mint bárki más, ugyanúgy csinálnak hülyeségeket, ugyanúgy vannak jó és rossz napjaik. Inkább a rendszertelenség az érdekes: az embernek vagy rengeteg munkája van, vagy egyáltalán nincs munkája. Nehéz feldolgoznom, ha egy ideig egyáltalán nem dolgozom:

rögtön a második szabadnapom után azt érzem, hogy rám nincs szükség, engem nem keres senki, talán el kéne mennem pultozni.

Kellene valami harmóniát találnom ebben a rendszertelen életmódban. Ami mindenre kihat: ha sokat dolgozom, elfelejtek enni, nem érdekel, hogy fut a ház, nem tudok a rendrakással foglalkozni. Nem tudom, hogy lehetne egy kicsit egészségesebb a hozzáállásom. Talán ha majd egyszer gyerekem lesz, rákényszerülök, hogy kialakuljon valamiféle rendszer az életemben.

Ne maradjon le semmiről!