A kelleténél több az őrület Kovács Patrícia szerelmi tébolyában

Most nyár van és meleg és hő és hőguta. Legalábbis könnyű lenne erre fogni azokat az érzéseket, amiket az Orlai Produkciós Iroda új bemutatója, a Vőlegény kapcsán érez az ember. Szédülés, mintha fejbe vert volna tényleg a nap, de nem a kellemes értelemben.

Mi folyik itt és miért, miért viselkedik mindenki ilyen furcsán, és egyáltalán, tényleg jól látom, amit látok, vagy az én fejemben van a baj?

Persze nemcsak az előadással akad gond, de már Szép Ernő színdarabjával is. Klasszikus ide, klasszikus oda, a Vőlegényt nagyon nehéz komolyan venni, és egyáltalán nem csak azért, mert eljárt felette az idő, pontosabban már csak nagyon nagy jóindulattal magyarázható bele, hogy amiről szól, igenis aktuális ma is. Hanem azért is, mert finoman szólva is bukdácsol a dramaturgiája, és még egy komédiához képest is borzasztóan életszerűtlenek a helyzetei.

A történet szerint egy jóravaló, de szegény családból származó lány szeretne férjhez menni az udvarlójához, de kiderül a férfiről: őt csak a hozomány érdekli. Aztán egy idő után a lány gondolkodása is kizökken, mert egy gazdag úr miatt belekóstolhat a pénzes életbe, mígnem az igaz szerelem helyretol mindent. És erre persze rá lehet fogni, hogy mindez ma is roppant érvényes, hiszen a pénzhajhászás a jelenben is elemberteleníti a világot, a gazdagság elérhetetlenségének egészen jellemtorzító hatása lehet az átlagemberre, amin a társadalmi egyenlőtlenségek megkövesedése sem segít éppen – talán ezek miatt a témák vehette elő pont ezt a darabot Novák Eszter rendező.

De a Vőlegény valójában nem szól erről, egyszerűen csak van benne egy, aztán még egy pénzhajhász ember, amibe a néző egy bizonyos empátiaszint és társadalmi érzékenység felett persze beleláthat mindent, ami rossz a világban. De ettől még Szép Ernő a Vőlegény című darabban az ég adta világon nem mond el semmit arról, hogy mi a rossz a világban. Illetve pontosítok: annyit mond, a túlzott pénzhajhászás, az speciel rossz a világban. Ehhez a közhelyes félmondathoz viszont sokkal kevesebb is sok lenne a három órás játékidőnél.

Persze nem az a lényeg, hogy a Vőlegény jó dráma vagy sem, ezt csaknem száz évvel a keletkezése után felesleges is lenne eldönteni. Arról van szó, mint a színházban mindig, hogy az adott előadás tud-e olyat mondani a választott szöveg révén, amitől a nézőnek legalább egy ici-picit megváltozik az élete, legalább egy-két kérdést megfogalmaz magában, legalább valami apróságra rájön a saját életével vagy az őt körülvevő világgal kapcsolatban. Ha másra nem, hát annyira, hogy esetleg, talán lehet máshogy is csinálni. És ebben a Vőlegényben én nem látom, hogyan, mivel tudná ezt megtenni, mivel tudna felpiszkálni, mit tudna mondani, mit tudna kérdezni. 

Az első felvonás eleje azonnal összezavar, és a zavarodottság innentől meg is marad. A szereplők ugyanis úgy viselkednek a színpadon, mintha valami nagyon nem lenne rendben a fejükben, pedig a szöveg nem utal rá, hogy bármelyikük is mentális betegséggel küszködne. Nem abszurdról van szó, hanem túlzottan elrajzolt és ormótlan vonalakkal felhúzott karikatúrákról, az infantilizmus elharapózásáról, vagy egy szóval: ízléstelenségről. Nagy színészek játszanak délutáni alvás előtt lefáradva hülyülő kisgyerekeket, nem valódi érzelmekkel, hanem komolyan vehetetlen reakciókkal és hanghordozással, grimaszokkal. És főként felszínesen, azaz a „viccekkel”, „humorral” önmagán kívül semmi másra nem utalva. Nincs mélység, nincs semmi, amire ez a félresikerült paródiára emlékeztető stílus rávilágítana, nincs mögöttes tartalom, amit ez hozna a felszínre (ahogyan az így lenne például az abszurdban).

A két főszereplő, Kovács Patrícia és Szabó Kimmel Tamás tartják magukat a leginkább távol a bugyuta játékmódtól, nekik viszont a második és a harmadik felvonásban olyan szerepeket kell eljátszaniuk Szép Ernő jóvoltából, amelyek stílustól függetlenül is olyan vékony szálon lógnak, hogy ahhoz képest az árvalányhaj hajókötél. De Novák Eszter rendezőként aligha gondolja így; az előadás nem törekszik rá, hogy igazán megmagyarázza, ami a szövegben érthetetlen vagy inkább értelmetlen.

Miután kiderül, hogy a vőlegénynek csak a pénz kell, a menyasszony-jelölt, Kornél meglátogatja őt, és miután pontosan felismerte, hogy a másik egy megbízhatatlan, hideg, hazug ember, aki ráadásul végtelenül megbántotta és megalázta őt, minden módon elmondja, hogy mindenképpen vele szeretné leélni az életét, és mindent megtenne, hogy mégis házasságra bírja a férfit, kezdve a folyamatos újbóli megalázkodással, a lábba kapaszkodásból és hasonlókkal. A férfi válaszként minden módon újra megbántja és megalázza őt, és mindent elkövet, hogy kidobja a nőt. Majd egy ponton közli, hogy mégis a nőt akarja. A nő pedig közli, hogy nem akarja őt.

Amiből persze azért, legyen bármilyen megalapozatlan is az egész lélektanilag és logikailag is, még ki lehetne hozni valamit arról, milyen vakító és bolondító ereje is van a szerelemnek. De itt ilyesmi nem történik, mert Kovács és Szabó Kimmel inkább csak az adott pillanatban kimondott szavaik hitelességére törekszenek, nem a lelki változás megmagyarázására. És aztán mindez megismétlődik a harmadik felvonásban, csak fordítva: az immár gazdagon kitartott Kornél áll ellen a már kidobott vőlegény agresszív és fizikailag is bántalmazó „udvarlásának”, hogy aztán egy ponton közölje, ő élete szerelme. És megint csak: Kovács Patrícia példásan tudja fenn hordani az orrát, remekül tud váltani fennhéjázó és emberien elesett között – csak a megmagyarázhatatlant nem tudja megmagyarázni ő sem. (Bár ha tudná, arra is nehéz lenne figyelni, miközben a háttérben a mellékszeplők valamiért már komplett hülyének állítják be magukat.) Szabó Kimmel is valóban rémisztő rémet hoz, és valóban esendő szerelmest, de az összképen ez nem változtat eleget.

Mindezt súlyosbítják a ritmusproblémák: az infantilis viccelődést ráadásul még túl hosszan is kitartják, az előadás sehol nem elég feszes, szinte mindenről úgy érezni, eggyel kevesebbszer is elég lett volna elmondani vagy megmutatni az érthetőséghez. Egyedül Valcz Gábor nem csak színében szürke, a kopottasság kifejezésén és a funkcionalitáson kívül sokat nem adó díszletét rendezik át imponálóan gyorsan, hogy legyen hol tovább döcögnie a cselekménynek.

Szeretem, ha egy előadás után csak kóválygok és kavarog valami a fejemben, mintha fejbe kólintottak volna. De csak akkor, ha ez az előadás ereje és súlya miatt van így, nem pedig azért, mert