A szexuális zaklatás miatt ezer néma áldozattól kell bocsánatot kérni

Kohn megbántja Grünt, a rabbi unszolja, hogy kérjen tőle bocsánatot, de Kohnt sehogy nem viszi rá a lélek. Eszébe jut valami:

– Rabbi, telefonon is lehet bocsánatot kérni?

– Lehet.

Úgyhogy fel is hívja Grünt:

– Halló, Szabó lakás?

– Nem, Grün lakás.

– Akkor bocsánat.”

Az elmúlt időszakban sokan mesélték ezt a viccet, az után, hogy a szexuális zaklatással és hatalommal való visszaéléssel sokak által, egybehangzóan megvádolt férfiak kiadták bocsánatkérő, vagy nem egyszer inkább csak idézőjelesen „bocsánatkérő” nyilatkozataikat. Megkerestük Pintér Dániel Gergő PR-stratégia- és válságkommunikációs szakértőt, és arról kérdeztük, milyen egy tényleg komolyan gondolt bocsánatkérés, és mi az, ami miatt hiteltelennek tűnhet egy ilyen közlemény.

Igaz, Pintér rögtön leszögezi: a szexuális zaklatások ügye elsősorban egyáltalán nem kommunikációs kérdés, hanem sokrétű, össztársadalmi probléma, amiről akkor is beszélni kéne, ha nem ismert személyiségek az elkövetők vagy az áldozatok.

A kommunikációnak az erről szóló érdemi diskurzusban van felelőssége, és fontos lehet a szerepe a traumafeldolgozásban, a felek közti közvetítésben is. A jogi eljárás amúgy is kevés önmagában, mert „Nem fektet kellő hangsúlyt sem az áldozat és a környezetét ért károk helyreállítására, sem a szabálysértő tettével való érdemi szembenézésre. Nem motiválja az elkövetőt abban, hogy vállalja és megbánja tettét, tudatosodjon benne cselekményének valós következménye, vagy tegyen valamilyen vállalást a helyreállítás érdekében” – mondja Pintér.

Ezer néma áldozat

A szakember szerint egy megvádolt számára az a legfontosabb, amit itthon senki nem tartott be az elmúlt hetekben, de külföldön sem igazán volt jellemző: hogy minél hamarabb, 24 órán belül reagálni kell, mert az első, gyors reakció lesz az, ami meghatározza az egész ügy lefutását: ekkor még vissza lehet szerezni a kontrollt az ügy felett, meg lehet állítani a vádak halmozódását. És ehhez két dolgot kell megérteni: egyrészt, hogy a kommunikáció szempontjából szinte mindegy is, hogy a vádlott tényleg bűnös-e, mert a közvélemény egy ügy kipattanásakor először mindenképp tényként fogja kezelni a dolgot. Másrészt, hogy a média az átlagnál is nagyobb erőkkel fog utánamenni a történet részleteinek, úgyhogy egyetlen valótlan állítás is végzetes következményekkel járhat, ha egyszer kiderül – és úgyis kiderül. „A felelősségteljes reagálás, az érintettség egyértelművé tétele kulcsfontosságú.”

Ettől még persze a vádlott – nyilván nem függetlenül attól, hogy valóban bűnös-e –, dönthet a tagadás, a visszatámadás mellett is, amiben sokat segíthet, ha a mögötte álló intézmények, nagynevű pályatársak is támogatóan nyilatkoznak. Ha viszont valaki a beismerést és a bocsánatkérést választja, akkor érdemes azt is hangsúlyoznia, hogy mit tesz az áldozat kompenzálásáért. „Ebben kulcsfontosságú, hogy a vádlott valóban végigmenjen azon az érzelmi folyamaton, ami valóságos szégyenérzetet vált ki, az apológia ugyanis enélkül hiteltelen lesz” – mondja Pintér, hozzátéve, hogy akármelyik verziót is választja a megvádolt, a médiát akadályozni vagy elbagatellizálni az ügy súlyát semmiképp sem szabad.

Egy olyan bocsánatkérésben pedig, ami tényleg őszinte (vagy legalábbis annak tűnik), és ami tényleg segíthet az áldozatnak a feldolgozásban, a szakember szerint minél több részletnek és konkrétumnak kell szerepelnie. „Mit ismerünk el, hogy mit teszünk a sértett kompenzálására, milyen lépések mentén segítjük a traumák feldolgozását? Nemcsak sajnáljuk és bánjuk a történteket, de vállaljuk a felelősséget a tetteinkért, támogatjuk az adott közegben végzett belső vizsgálatokat.”

Emellett pedig meg kell érteni azt is, hogy ezekben az esetekben nem egy pénztárca ellopásáról van szó, hanem egy olyan ügyről, amely a médiafigyelembe került szereplőkön kívül még ezernyi másik, néma áldozatot is mélyen érint, az adott ügy így pedig precedensértékű.

tényleg kizökken a világ, ha kiderül, hogy ilyesmiket hosszú évekig, évtizedekig büntetlenül, folyamatosan lehet csinálni. Sokak szerint egyébként épp ez vezet az áldozathibáztatáshoz is: akiknek nehéz szembenézniük azzal, hogy a világ tényleg olyan hely, ahol ilyesmi megtörténhet, és nem akarják elhinni, hogy akár ők is kerülhetnek bármikor hasonló helyzetbe, azok inkább azt mondják, biztosan az áldozat csinált valamit rosszul, hiszen aki jól éli az életét, az igenis biztonságban kell, hogy legyen.

„Érdemes tehát a bocsánatkérésben egyértelműen állást foglalni az áldozathibáztatás és tabusítás elítélése mellett. Számtalan külföldi példa mutatja, hogy ez akár addig is elmehet, hogy az elkövető önként lemondva pozíciójáról terápiára megy, majd alapítványt hoz létre az adott közegre jellemző, rendszeres normaszegések felszámolása céljából. Ezzel tulajdonképpen élére áll például a szexfüggőséggel, hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos társadalmi diskurzusnak, ami hosszútávon lehetőséget adhat számára akár a sikeres művészi visszatérésre is” – mondja Pintér.

Mindez viszont nem nagyon jött elő az elmúlt hetek bocsánatkéréseiben – sőt –, főleg nem itthon. És bár a szakértő szerint ilyen ügyben nem nagyon lehet az ideális szót használni, azért a legközelebb egy komolyan vehető, jól megírt bocsánatkéréshez a semmit sem tagadó, tetteivel szembenéző Louis C. K. nyilatkozata állt, a legtávolabb pedig Kerényi Miklós Gáboré, aki mindent elkövetett a tettei bagatellizálásáért és önmaga mosdatásáért.

A legrosszabb pillanat az előbújásra

A kommunikációs szakma „non-apology apologynak”, bocsánatkérésnek látszó ál-bocsánatkérésnek hívja azokat a megnyilvánulásokat, amelyekből a napnál is világosabban kiderül, a nyilatkozóban sem önkritika, sem önreflexió, sem mély – vagy akármilyen – megbánás sincsen. A vádlott ilyenkor első ránézésre mintha vállalná a tettét, de jobban megnézve bevet egy retorikai csavart, és például azt mondja: „Elnézést kérek, HA valaha, valamivel olyat tettem, amivel megbántottam másokat!” Pintér erről azt mondja: „Vegyük észre, hogy egyrészt az abúzus megtörténtét tényként továbbra sem fogadja el. Másrészt

ügyetlen szómágiával a szexuális zaklatást »megbántásként« aposztrofálja, és a két, finoman szólva sem egyjelentésű kifejezést szinonimaként használja.

Harmadrészt pedig a mondatot nem a konkrét sértettnek, hanem egy általános, arctalan hallgatóságnak címezi.” Márpedig ez a fogalmazásmód meglepően sokszor ismétlődik a témáról kiadott nyilatkozatokban, legutóbb épp cikkünk megjelenése előtt pár órával használt szinte szóról szóra megegyező mondatokat a transznemű nők zaklatásával megvádolt színész, Jeffrey Tambor, de a magyar bocsánatkérésekben is fel-felbukkannak ugyanezek a frázisok.

Vagy ott van a botránysorozat első szereplője, Harvey Weinstein furcsa bocsánatkérése, amelyben nem győzi hangsúlyozni, mennyire elfogadott volt annak idején a nők zaklatása Hollywoodban, így hát tulajdonképpen nem is különös, amit ő csinált. „Az iparág legitimáló szerepére fogni a nyilvánvaló határátlépéseket és emberi gyarlóságokat, aligha célravezető stratégia” – mondja a szakértő. Ahogy kontraproduktív lehet az aránytalan önfényezés is, ami pedig nem idegen a magyar nyilatkozatoktól: „Ha egy mondattal elintézzük a bocsánatkérést és a kompenzációt, de utána három-három mondatot szánunk az életművünk felsorolására, az önsajnáltatásra és saját veszteségeink listázására, akkor nem fog működni a szánalomra apellálási stratégia, és csak ritkább esetekben fogunk szimpátiát kiváltani az olvasókból.”

A világ valaha volt összes bocsánatkérése közül is kiemelkedik furcsaságában a kamasz fiúk molesztálásával egyre többek és többek által megvádolt Kevin Spacey nyilatkozata, aki a vádakra reagálva úgy érezte, nem is találhatna jobb időpontot arra, hogy bevallja, meleg. „Spacey közleményét néhány év múlva tanítani fogják az egyetemi képzéseken, mint a »legrosszabb pillanat az előbújásra« iskolapéldáját. De azt érdemes megjegyezni, hogy a színész szempontjából első ránézésre teljesen érthető, hogy ha már feljött a molesztálós történet, akkor megelőzve a további spekulációkat, egy kalap alatt vállalta másságát is” – véli Pintér. 

Sőt, Spacey stratégiája akár még be is jöhetett volna: a legtöbb újságot sikerült „átvernie”, rengetegen számoltak be az esetéről olyan címmel, ami a melegséget emelte ki, és szinte csak mellesleg foglalkozott a pedofilvádakkal. Csak az volt a színész pechje, hogy nem elkülönült esetként jött elő az övé, hanem egy hosszú botránysorozat részeként, így pedig nem tudta teljesen más irányba vinni az ügyről való beszédet, mivel a sajtó épp mással sem foglalkozott, mint a zaklatások feltárásával, úgyhogy senki nem állt meg egy szenzációhajhász cikknél.

Sunnyogás, elfogadás

Az pedig valójában nem csoda, hogy Magyarországon egész máshogy kezelik az ilyen ügyeket, mint nyugaton, hiszen a kutatások szerint a magyar társadalom hozzáállása is elfogadóbb és érzéketlenebb a szexuális bűncselekmények, a nők elleni erőszak tekintetében – elég annyit mondani, hogy Magyarország még mindig nem ratifikálta a családon belüli erőszak visszaszorítását célzó Isztambuli Egyezményt. Ráadásul a mostani botránysorozat szinte precedens nélküli, így a kommunikációs stratégiák is kidolgozatlanok.

„Amerikában elképzelhetetlen, hogy egy vádlott jelentős fáziskéséssel reagáljon, ráadásul a feltételezett elkövetők nagyobb aránnyal mondanak le önként, már az első pillanatban a pozícióikról – de legalábbis szüneteltetik a tevékenységüket –, amíg nem tisztázzák magukat a vádak alól” – mondja Pintér. „Érdemes volna átvenni a tengerentúli preventív gyakorlatot, és már általános iskolás korban megkezdeni a szemléletformálást. Fel kell ismernünk: a hatalommal való visszaélés problémájáról igenis beszélnünk kell, de egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan.”

„Az igazi válságok valójában nem az egyedi esetek, hanem a Magyarországra oly nagyon jellemző, általános, kvázi bármilyen hatalommal való visszaélés. És az, hogy a kapcsolódó abúzusok megítélése nem egységes, sunnyogó, magyarázatokkal elfedő, szinte elfogadó. Az általános probléma kezelése jóval nehezebb, mint egy-egy személyes márka reputációjának a védelme, ráadásul a politikai hatalom képviselőinek hallgató cinizmusa tovább rontja az összképet” – mondja Pintér.

A szakértő szerint az is feltűnő, hogy a média itthon (is) sokszor képmutatóan kezeli az ilyen ügyeket:

sőt a nők elleni erőszakot is a végsőkig képesek elnézni. „Ez az önkényes szelekció újra előhozza az érdemes versus érdemtelen áldozatok problémakörét, ami nagyon súlyos probléma. A szexuális zaklatásokról nemcsak akkor kell beszélni, ha valaki olyannal történt, aki a mainstream média számára hírértékkel bír, hanem minden esetben.”

(Borítókép: REUTERS/Lucy Nicholson)