Cigány asszonyoktól ugrik össze a gyomrunk

Minek jött ide? Nem kell már többé hozni a tejet! Ért maga magyarul?”

Nem az nem ért magyarul, aki nem fogja fel, ha így közlik vele a szülészeten az újszülött gyereke halálát. Az nem ért nagyon sok fontos dolgot, aki nem látja át, mi a baj ezzel a közléssel. És fontosabb dolgokról van szó, mint a magyar nyelv ismerete, olyan nyelvről, amit sokkal nehezebb megtanulni.

Erről szól az Éljen soká Regina! című színházi előadás, amely egy hosszú és érzékeny program lezárásaként készült el. A program neve pedig Szívhang volt, amit máris nem olyan nehéz – egy kicsit érzelgősen – a fenti, nehezen tanulható nyelv gondolatához kötni. Illetve nem is elég azt mondani, hogy „erről szól” az előadás, mert nem csak szól arról, hogyan áll a kiszolgáltatottakhoz, a kisebbségiekhez, a már amúgy is nehezebb sorsúakhoz a mai magyar közegészségügy, orvostól nővéren és védőnőn keresztül az anyaotthon portásáig. Hanem, túl azon, hogy beszél róla, a maga valójában a néző elé hozza a témát: a színpadon azok a Borsod megyei, szomolyai cigány asszonyok mesélik el igaz történeteiket, akik tényleg megélték azokat.

A program azzal a kezdeményezéssel indult együtt, amelyről korábban már hosszan írtunk: a Jövőkép nevű programban egy apró, lecsúszott, kilátástalan falu, Siklósbodony lakói játszottak együtt színházat, de a játék akkor is komolyabb volt egyszerű színjátéknál, mert arra tanította meg a helyieket, hogy hogyan lehet mégis kilátni a gödörből, és hogy mégis érdemes lehet a nagy büdös semmin kívül más kilátásban is gondolkodni.

A Szívhang projektben pedig szomolyai – és eleinte még sályi –, jórészt közmunkából élő roma asszonyok mondták el saját életüket, a közszolgálatokkal való kapcsolatuk nehézségeit, és dolgozták fel az élettörténeteket szociodrámával. És az első előadáson még mindenki azt hitte, ez egy egyszeri alkalom, csak egy nyilvános lezárása egy hosszú, féléves folyamatnak. De nem így lett: a csapat azóta már mégis többször eljátszotta az előadást; mindig ugyanazokat a történeteket, de mindig természetes nyelven, más és más saját szavakkal. Hogy megmutassák az ország szerencsésebbik felének, mi történik olyankor, amikor mások vannak az orvosi váróban vagy a betegszobában, és hogy megmutassák azoknak, akik hasonlóan élnek, hogy nincsenek egyedül. Hogy kinagyítsák egy kicsit azokat a pillanatképeket, amik mellett könnyű elsiklani, és ezzel egy kicsit minden nézőt érzékenyebbé tegyenek az iránt, hogy milyenek lehetnek az ilyen helyzetek az egyik és a másik félnek.

És ezeken a kinagyított pillanatképeken afelé terelgessék a figyelmet, hogy sokszor mennyire hiányzik az együttérzés, vagy akár csak a másik megértésének igénye, ha problémás esetekről van szó, vagy legalábbis félő, hogy problémásak lesznek az esetek, mert mi más is lehetne, ha más kultúrkörből, akár egy barlanglakásból érkező emberrel kell konfrontálódni.

Az előadás halkan és érzékenyen megmutatja, hogy ami az egyik félnek egy elejtett beszólás, az mit jelenthet a másiknak. És még csak nem is feltétlenül egyszerűen a megalázásról van szó: akár csak arról, hogyan válik szállóigévé egy kisközösségben, hogy a gyerekek színe olyan, mint az odakozmált tésztáé, miután a szülésznő jó pár évvel korábban közölte, biztos azért olyan barna az újszülött, mert odaégett az étel, amit a kismama a szülés előtt tett fel a tűzre.

Pont az a legerősebb az előadásban, hogy nem siránkozásról van szó, és nem is arról, hogy egymásra licitálva és a mutatóujjukat az égre emelve a sérelmeiket sorolnák azok, akiket igazságtalanság ért. Nem: egy egyszerű, de jól eltalált és hiteles drámai keretbe helyezve – az asszonyok egy bizonyos Regina születésnapi ünnepségére készülnek –, krumplihámozás, levesfőzés közben beszélgetnek főként az anyaságról, e közben pedig felelevenítik az életük fontos eseményeit, épp úgy koncentrálva benne a jóra, mint a rosszra; a megértő, segítőkész nővérre úgy, mint a rasszista ápolóra.

És ha igazán kemény történetekről van szó – császármetszés közben kérdés nélkül, sőt akaratuk ellenére történő sterilizálásról, amin gyomorszorítóan sokan átestek a mesélők közül –, akkor sem a panasz, a számonkérés a leghangosabb a jelenetben. Mert Romankovics Edit olyan érzékenyen rendezte meg az előadást, hogy abban sokkal hangsúlyosabb az összekapaszkodás, az egymás iránti szolidaritás gesztusa. És a kitárulkozásé, amely sokkal mélyebbé, fájdalmasabbá, átélhetőbbé, végső soron katartikusabbá teszi az egészet. Az, hogy a történetek valódi megélői állnak ki előttünk a színpadra, egy nagyon fontos és sehogyan máshogyan át nem léphető határvonalat töröl el néző és előadó, színház és valóság között, mert nincs semmilyen „ha”, „mintha” vagy „szinte”, nem lehet eltávolítani magunkat attól, amit mondani akarnak nekünk, nem lehet bebújni a történetmesélés mikéntje, a színháziasság, a metaforikusság bársonyfüggönyös búvóhelye mögé. Itt nincs más, csak az életből vett történetek ereje.

Ha metaforát kell keresni, az is csak ebben található meg: jelképesnek is felfogható, ahogyan az asszonyok mindig eljátsszák azt, amiről beszélnek, belehelyezkednek nemcsak a saját maguk, de a velük rosszul bánók helyzetébe is. A belehelyezkedés nem más, mint az empátia gyakorlati megvalósulása: azé az empátiáé, amelynek hiányáról tulajdonképpen minden egyes történet szól. A lelki vagy akár testi bántalmazók sosem próbálják meg átélni, milyen lehet a másik bőrében lenni, de ezek az asszonyok – Báder Renáta, Horváth Róbertné Rita, Horváth Zsanett, Kállai Gergőné Vali, Lakatos Rudolfné Noémi, Orgon Ilona, Rácz Anita és Suha Judit – megteszik ezt, nyilvánosság előtt, az országot járva, és már ez is olyan fontos, jelzésértékű gesztus, ami önmagában is fontossá tud tenni egy előadást. Ehhez képest alig számít, hogy milyen szép az egész előadás kerete – egy ősanya-szerű asszony, nyilván Regina énekel minden történet között cigány dalokat –, vagy hogy milyen ritkán láthatóan természetes a hangvétel a színpadon.

A Szívhang, ahogy korábban a Jövőkép is, azt mutatja meg, mit jelenthet az a szó, hogy színház, ha olyanok csinálják, akik tényleg változást szeretnének elérni a társadalomban, amelyben élnek, és akik tudják, mennyivel több lehetőség van erre a kezükben annál, mint hogy klasszikus színdarabok újra meg újra elővételével mondjanak el egy-két szót arról, ami tényleg fontos a világban. Azokhoz az egy-két szavakhoz képest ezek a kezdeményezések a maguk hosszú, féléves-éves terepmunkáikkal hosszú könyvek, sűrű, nyugtalan kézírással teleírt lapok százaival.

Az előadást a debreceni DESZKA Fesztiválon, a kortárs magyar drámák seregszemléjén láttuk. A Szívhang április 30-án a budapesti Trafóban is látható lesz egy alkalommal.