Végigsétáltuk a Kádár-korszak tiltott ellenkultúráját

A Budapest Beyond Sightseeing egy menő vállalkozás, amiről két évvel indulása már a New York Times cikkezett. A gyors siker titka az volt, hogy a csapat olyan rendhagyó városnéző utakat szervezett, ami lemosta a műfajról az esernyőlengetős, technikatanárnős szirénahangon előadott, az útikönyvek zanzásításán alapuló modoros dögunalmat, és elkezdett a városnézéshez úgy viszonyulni, mint ami tud vagány, érdekes és helyenként megdöbbentő is lenni.

Az alapvetően a nyolcadik kerületi sétákkal berobbanó csapat az évek alatt elkezdett nyitni a Belváros és Óbuda irányába, így például Palotanegyed mellett az óbudai Gázgyárban, illetve a Margitszigeten is szerveznek túrákat, hogy végül a lineáris jelleg mellett inkább egy adott témára húzzák fel a sétákat. Az új sétájuk a hatvanas évek ellenművészetéről szól, illetve arról, hogy hogyan tudott az igen szigorúan összezáró pajzson az alkotásvágy kiskapukat találni. 

A két és félórás séta a Szabadság téri szovjet emlékműnél kezdődött, ami azért is ideális választás, mert a szervezők szerint

Hogy ez mennyire tudatos, nem tudom, de mindenképp frappáns felvezető, ami egy könnyed kordonozás miatt most elmaradt. 

A túrát vezető Csada Gergely még a téren egy fél rekesz Kőbányai sör körbe kínálása között elmondta, hogy maga a 3T (tiltás, tűrés, támogatás) fogalma az 56-os megtorlások után, nagyjából 1958-ban alakul ki, és a kádári konszolidáció egyik jele volt. Míg az emberek többségének fejében 3T egyfajta nem feltétlenül kimondott kategóriaként él, Aczél György elég nyíltan beszélt egy 1966-os pártkongresszuson a párt hozzáállásáról, aminek a lényege, hogy bizonyos keretek között, tabuk megtartásával lehet csak a sokszínűséget fenntartani:

“stílusokról nem kívánunk vitatkozni, azonban a lényeg, hogy a művészet alkotásait közvetítő minden fórumnak kultúrpolitikánk elvei szerint kell szelektálnia”; “kulturális politikánk mindenkori célja a párt politikájának érvényesítése a kulturális életben” 


A Vécsey utca, mint az ellenművészet szívcsakrája

Az első állomás a Szabadság térről nyíló Vécsey utcában volt, ami nekem talán a túra legnagyobb felfedezése volt, ugyanis itt lakott Petrigalla Pál, akiről senki se tudta igazán, hogy mit dolgozik, meg honnan van pénze, viszont nagyjából 2500 hanglemezből álló gyűjteményének és 30 négyzetméteres lakásának központi szerepe volt a kor művészeinek összekovácsolásában. A lakásban korra, nemre és fegyvernemre való tekintet nélkül találkoztak művészek, így lehetett, hogy a hatvanas években itt lógott Kassák Lajos, Bálint Endre, Korniss Dezső, vagy Hamvas és az Európai Iskola képviselői, az akkoriban kibontakozó, és a hatalom kiskapuit kijátszó Iparterv-csoport tagjaival. 

A japán jazu kisszák világát idéző privát szalonnak egy idő után már nyomtatott programja volt, ami a beavatottak körében terjedt, és ami szerint a klasszikus zenétől a legmodernebb jazzig bármi felkerült a lejátszóra. Maga Petrigalla Pál legendáját tovább növelte, hogy a szóbeszéd szerint a legfrissebb zenék és a művészetek iránti zabolátlan szenvedélye már nem terjedt át a tisztálkodás, illetve a lakás tisztasága iránti elkötelezettségre, így a fürdőkád a fűtéshez használt brikettel volt tele, a falakon található penészfoltokat pedig képekkel fedte le, így a művészeti élet mellett egy másfajta burjánzó organizmust is táplálva. 

A túra további részében nagyjából a Váci utca mentén, illetve azzal párhuzamosan haladt. Érintettük az Iparterv székházat, ahol az azonos nevű csoport először kiállított, a Váci utca kávéházait, ahol Szentjóby Tamás sétált fel-alá úgy, hogy nem lehetett eldönteni, hogy csak egy ismerőst keres, vagy épp egy happening közepén van. A Március 15. téren egy punk gyorstalpalót kaptunk, majd a Ferenciek terén az utóbbi időben újraéledő Hajas-kultuszról esik szó, hogy a Kárpátia kávéház közönségén keresztül eljussunk a túra első végállomásához, Halász Péter lakásszínházához, ami később New Yorkban olyan embereknek lett az otthona, családja, szellemi bokszutcája, mint James Chance vagy Jim Jarmusch. 

Két T és a fű alatt 2018-ban 

Nyilván van tanulsága egy ilyen sétának, főleg egy olyan korban, amiben

Mindenképpen szomorú észrevétel, hogy a Kádár-rendszerben a felszínes félrenézés és látszólagos szabadság végül mégis azzal végződött, hogy az igazán nagy és felkavaró művészek nagy része az országhatáron kívül találta meg az alkotói békét és szabadságot, ami sok esetben egyáltalán nem önkéntes száműzetés volt.

A séta jó alkalom arra is, hogy szembesüljünk azzal a nehéz csomaggal, amit az emberek magukkal hurcolnak évtizedekkel a kommunizmus bukása után is, és aminek köszönhető a magas fokú öncenzúra és egymással szembeni bizalmatlanság még olyan emberek körében is élénken működik, akik csak érintőlegesen tapasztalták meg a korszak nehézségeit.

Ennek és a haveri alapon, sok esetben elképzelés nélküli dilettánsoknak osztogatott kulturális pozíciók betöltése miatt a legizgalmasabb dolgok ma is a periférián, fű alatt történnek. Csak most már az előző rendszerből okulva ezek alapból ott is szerveződnek szorosan összezárva, és nem akkor menekülnek, amikor elfogy körülöttük a levegő. Ezeknek, valamint annak köszönhetően, hogy a vegytiszta művészeti törekvések soha nem keresték a hatalom kegyeit, különösebb tiltásra nincs is szükség napjainkban. 

A lemezborítók művészete

Érdekes volt látni azt is, hogy jobban keresztezték egymást az előző rendszerben a művészeti ágak, és talán a maihoz képest jelentősen szűkösebb információáramlás miatt élénkebb volt a műfajokon keresztül átnyúló együttműködés. A kor lemezborítói a legjobb példák, ahol a kor izgalmas képzőművészei és zenészeinek találkozási pontja.

Elég a pop-art egyik hazai atyjaként ismert Kemény György lemezborítóira, vagy Hajas Tibor legfontosabb alkotótársának, Vető Jánosnak a lemezborítóira gondolni, vagy az Iparterv Csoport tagjainak  képeire, amik Jeney Zoltán, Sáry László, Eötvös Péter lemezborítóin végezték.

A séta nagyjából két és fél óra volt, páran azonban ráhúztunk még egy extra másfél órát a Fészek Klubban, ami az útvonalhoz és a témához is csak lazán kapcsolódott. Ahogy sok értékes zene áll felderítetlenül, lemezboltok rekeszeiben arra várva, hogy valaki rászabadítsa őket a világra, úgy sok értékes információ is van, amit nem lehet telefont nyomkodva a webről beszerezni. Míg korunkat a jövőben kutató embereknek valószínűleg az lesz majd a kihívás, hogy a több ezer kajakép és egyéb felesleges információ közül kihámozza a lényeget, addig ennek a kornak a feldogozása kolosszális kutatómunkát igényel, amit a Budapest Beyond Sightseeing nem spórolt meg.