Menyhért, Mirjam
18 °C
33 °C

Cate Blanchett hajléktalan férfiként szidja a kapitalizmust

Image uploaded from iOS (6)
2018.05.28. 14:53

Mostanában szezonja van Budapesten a hollywoodi sztárok bevonásával készült képzőművészeti projekteknek. Nemrég John Malkovich tartott tárlatvezetést a Műcsarnokban a szereplésével készült fotók között. Most pedig az Oscar-díjas Cate Blanchett színésznő közreműködésével nyílik egy izgalmas kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában.

Sajnos Blanchett – Malkovichcsal ellentétben – nem jött el Budapestre, de alkotótársa, Julian Rosefeldt német képzőművész és filmes itt volt, és szívesen beszélt a közös munkáról.

A jelenkor összes műve hamis

– áll nagy, kivilágított betűkkel a kiállítás (pontosabban filminstalláció és a hozzá tartozó magyarázatok) előterében. Ez egy mondat az 55 kiáltványból, amiket a kiállítás 12 filmjében a színésznő megidéz. Szándékosan nem írták ki, hogy kitől származik, mert Rosefeldt szerint így súlyosabb, markánsabb és erősebben hat. Az építész és művészettörténész végzettségű művész teljesen beleszeretett a kiáltványok világába, legalább százat elolvasott közülük, aztán amikor egy kiállításon találkozott a színésznővel, megbeszélték, hogy együtt csinálnak valamit. Rosefeldt írt 12 szöveget 55 kiáltványból, ezeket belehelyezte 12 mai élethelyzetbe, és eljátszatta a színésznővel.

Az így készült tizenkét darab tízperces filmben szaval Blanchett többek között hajléktalan férfiként, tévébemondóként, vallásos családanyaként, elgyötört munkásasszonyként, menő brókerként, tanítónőként, punk énekesnőként és orosz balettmesterként is. Szavalja őket temetésen, próbateremben, szeméttelepen, gyárban, öltözőben, tévéstúdióban. Szidja a kapitalizmust, a silány képeket, az őszinteséget: melyik irányzatnak éppen mi volt a bögyében. A nézők pedig a sötétben vászonról vászonra haladva nézhetik meg ezeket. Az is elfordul, hogy a karakterek hangja egybeolvad, és hirtelen együtt, kórusban énekelnek tovább.

De mik azok a kiáltványok?

Ma már talán az sem tiszta mindenkinek, hogy mik is voltak ezek a kiáltványok. Általában különböző irányzatok, izmusok, egy-egy művészeti mozgalom kezdeténél születtek. Azzal a céllal, hogy az újat minél élesebben elkülöníthessék a korábbiaktól. A szövegek direkt provokatívak voltak, fel akarták háborítani a közönséget.

A leghíresebbek talán, amikről az iskolában is tanultunk, a futurista kiáltvány (1909) és a dadaista kiáltvány (1918). A kiállításon használt legújabb pedig 1995-ből való, Lars von Trier dán botrányfilmes csapatának filmkiáltványa, a Dogma 95. Ők például nem akartak mást, csak igazibb, őszintébb filmeket készíteni, ezért hoztak egy csomó szabályt. Többek között, hogy a képnek és a hangnak össze kell tartoznia, vagyis nincs utószinkron meg érzelmes aláfestő zene, meg hogy a film rendezőjének a nevét nem szabad kiírni a film végén, mert nem ez a lényeg.

Rosefeldt arra volt kíváncsi, hogy ezek az általában nagyon fiatal, kora huszonéves emberek által írt, agresszív, dühös szövegek teljesen beporosodtak-e, vagy még ma is képesek hatni. Most, hogy már tucatnyi helyen járt a világban a két éve készült projekttel, azt mondja: a kiáltványok még ma is erősek. „A világ nagyon megváltozott az utóbbi két évben, a populizmus egyre inkább előretör. Az értékeinkről, amikről azt hittük, hogy automatikusan a mieink, kiderült, hogy nem azok. A kifejezés vagy a politikai véleményformálás szabadsága nem magától értetődő, harcolnunk kell értük”.

A mozikban kevésbé működött

A projektből mozifilm is készült Manifesztum címmel, amit februárban a magyar mozik is vetítettek. Filmként azonban sokkal kevésbé működött az ötlet, mint a kiállítóteremben. „A teoretikusok által cirkálmányos, hangzatos és zengzetes körmondatokban megfogalmazott állításokat sokszor egyesével is nehéz vagy lehetetlen mindössze annyi idő alatt befogadni, pláne megemészteni, amennyi alatt elhangoznak, nemhogy egymás után több százat belőlük” – írta az Index kritikusa télen. A kiállításon viszont bármennyi időnk van (vagyis hát kinek mennyi, ugye), vissza-visszatérhetünk egy-egy érdekesebb vagy bonyolultabb részhez. Ami tetszik, azt megnézhetjük ötször, amit meg unalmasnak találunk, azt egy perc után is otthagyhatjuk. Erre a moziban, ahol egymás után jöttek a kisfilmek, nyilván nem volt mód.

Az viszont mindkét formában vitathatatlan, hogy Cate Blanchett brillírozik. Ezeket a sokszor borzasztóan elvont, nehezen befogadható szövegeket okosan értelmezve, mindig más érzelmi töltettel mondja el. Minden egyes karaktert felépít, nemcsak attól lesznek mások az általa játszott férfiak és nők, mert a smink-, haj- és jelmezszekció alapos munkát végzett, hanem mert a színésznő mindegyiknek külön személyiséget adott. Blanchett simán bele is bukhatott volna ebbe a projektbe, de csak alig egy-két helyen tolja túl, egyébként az alakításai pontosak, szépek. A New York Times egyenesen azt írta róla, hogy ha létezne képzőművészeti Oscar, Blanchett biztosan kiérdemelte volna ezért.

Magyarázatok 14 éven felülieknek

A magyar kiállítás szervezői nagyon figyeltek arra, hogy az egész minél érthetőbb legyen. Ezért a videók megnézése előtt és után a nézők kapnak egy csomó magyarázatot. Idővonal, a különböző izmusok részletes magyarázatai, a kiáltványok szerzőinek életrajza segíti a megértést. És ezek a kiegészítések kellenek is, mert a szigorúan vett kiállítótérben nincsenek szövegek. A nagyobb művészi hatás kedvéért itt csak az angol nyelvű videók vannak, amikhez nincs felirat. Ugyanakkor minden látogató megkapja az összes szöveget magyar nyelven egy füzetben is. Így, ezekkel együtt a projekt már arra is alkalmas, hogy akár a művészettörténet-tanítást segítse, persze szigorúan 14 éven felülieknek, mert még a felnőttektől is sok türelmet és agyalást igényel.

Julian Rosefeldt Manifesto című, 13 csatornás videoinstallációja május 30. és augusztus 12. között látható a Magyar Nemzeti Galéria, A épületében.

(Borítókép: Huszti István/Index)