A családok szétválasztásának szimbóluma lett, pedig még mindig az anyjával van

John Moore, a Getty Images fotóriportere egy évtizede fotózik Amerika déli határa mentén, körbejárta és bemutatta már a bevándorlóhelyzet minden aspektusát az Amerikába készülődő tömegek mindennapjaitól, az őket váró bevándorlórendszer sajtó elől általában elzárt intézményeiig. Munkája az elmúlt napokban kapott rendkívüli publicitást: azok a képek, amiket június 12-én készített egy illegális határátlépés közben elkapott családról, pillanatok alatt bejárták a világot, és hozzájárultak ahhoz, hogy Amerika szinte napok alatt változtasson a rendkívül szigorú, és embertelennek tartott gyakorlatán, a menekült gyerekek szüleiktől történő elválasztásán.

Hogy érthető legyen, miért okoztak komoly felzúdulást Moore képei, elég csak végignézni a hondurasi anyáról és kétéves lányáról készült éjszakai fotósorozatot. A kislány a menekült gyerekek körüli botrányos gyakorlat szimbólumává emelkedett, de a gyerekek elhelyezése egész évben fontos beszédtéma volt már. A családok szétválasztása évtizedes gyakorlat volt Amerikában, de a Trump-kormány az év elején zéró toleranciát hirdetett ebben a kérdésben, ami ugrásszerűen megnövelte az állami gondozásba került gyermekek számát. Csak április óta 2300 kiskorú gyereket választottak el teljesen a szüleiktől a bírósági eljárás idejére. Ez extrém esetekben hónapokat jelenthetett, amit a gyerekek börtön-szerű környezetben, egyedül töltöttek. Moore fotóinak most szerepe volt abban, hogy hirtelen komoly nyomás nehezedett Trumpra, majd június 20-án elnöki rendeletbe foglalták, hogy véget vetnek az illegálisan bevándorló családok szétszakításának. Ekkor már az elnök pártja, a katolikus választók többsége, Melania Trump és a pápa is szót emelt a zéró tolerancia ellen.

Élete talán legfontosabb fotóit készítette el, mégis pocsékul érezte tőle magát napokig a fotós, aki először a Washington Postnak mesélte el az este történetét.

"Éjszaka volt, és egy csapat határőrrel várakoztunk a Rio Grande északi partján. Hallottuk, ahogy alattunk a folyón csónakok közelednek. Legalább egy tucatnyi alak szállt ki a parton a hozzánk legközelebb eső két csónakból, és megindultak a szárazföld felé. Felhős volt az idő, szinte lehetetlen volt fotózni, mert a Hold sem világította meg a rendesen tájat.

Épp azon gondolkodtam, hogy ezeknek az embereknek talán fogalmuk sincs róla, hogy mi vár rájuk - talán nem is hallottak még a megváltozott szabályokról, és úgy vágtak neki az útnak, hogy azt hiszik, minden rendben lesz, pedig valójában menekült státusz helyett börtön várhat rájuk. (...) Gyereksírást hallottam a bokor felől, de ekkora a határőrök már az akcióhoz készülődtek, beugrottak a terepjárókba, és felkapcsolt reflektorokkal indultak megállítani a menekülőket.

Megkönnyebbülés és félelem ült egyszerre annak a tucatnyi embernek az arcán, akiket elfogtak. Többségében nők és gyerekek, 2-12 éves korig. Azzal a feltétellel kísérhettem a határőröket, hogy nem beszélgetek senkivel, csak dokumentálom az elfogásokat, de ez az eset más volt. Két lányom van, hasonló korúak mint az egyik elkapott fiú, és van egy kisbabám - rájuk gondoltam, amikor megpróbáltam megnyugtatni az egyik síró gyereket a csoportban. Mutattam neki képeket a folyóról, és azt mondtam neki, hogy nyugodj meg, minden rendben lesz.

Ebben a pillanatban leesett, milyen hülyeséget mondtam. Valójában fogalmam sem volt, mi fog történni velük. Az őrök felsorakoztatták a menekülteket, és akkor láttam, hogy az egyik anya épp szoptatja a kisgyerekét az út közepén, a reflektorok fényében. Odamentem hozzájuk, a nő pedig spanyolul elhadarta a történetüket. Kiderül, hogy a kétéves lányával egy hónapja indultak útnak Hondurasból. - Abból az országból, ahol a közállapotokat az amerikai magazinok úgy írják le, hogy az emberek elvesztették a jogukat, hogy békében megöregedjenek.

Már hét órája voltunk aznap a terepen, de nem voltak igazán jó képeim, úgyhogy megkértem őket, hogy hadd kísérjem végig az előállításukat. Az anya belement.

A következő fotó, amin úgy tűnik épp a kislány cipőfűzőjét köti az édesanyja, ezután készült. Valójában épp az ellenkezője történik a fotón: a határőrök kivetették a gyerek cipőfűzőjét is, amikor mindenüket elkobozták, amivel 1500 mérföldet utaztak az Egyesült Államok határáig. Két méterre guggoltam tőlük, egészen közel, amikor a motozás kezdődött. A kislány akkor tört ki hisztérikus sírásban, amikor azt látta, hogy az anyját motozni kezdi az egyik gumikesztyűs határőr.

Két-három kockát lőttem csak. Segíteni akartam neki, de ez nem az a helyzet volt, amit szavakkal vagy bármivel meg lehetett volna oldani hirtelen. A kislánynak az anyja kellett, aki viszont a kezeit sem mozdíthatta el a rendőrautóról. Ennyi.

A motozás után együtt szálltak be az autóba, ami elhajtott velük. Teljesen letaglózott a jelenet. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor ebolás betegek között dolgoztam Afrikában. Nagyon nagy levegőket kellett vennem, hogy ne essek össze. Nem láttam őket azóta."

A kislányról az elmúlt napokban kiderült, hogy nem választották szét az anyjától, ezt a lány apja erősítette meg a New York Times-nak Hondurasból, miután a fotók bejárták a világot, és újságírói nyomozás indult a kislány sorsa után. Texasba kerültek, egy olyan intézménybe, ahol együtt maradhattak az eljárás idejére. Az apa és a lány többi testvére Hondurasban maradtak, anyjuk egyedül vágott neki a lányával a három hetes útnak.

A fake news címlaplány?

Moore képei vezető amerikai lapok címlapjaira kerültek az elmúlt héten, a síró kislány fotójával még Facebookos adománygyűjtés is indult, hogy az összegyűlt pénzből menekült családok újraegyesítését segítsék. A gyűjtés célja 1500 dollár volt, és a szervezőket is jócskán meglepte, hogy (amikor ezt a cikket írom) 19 millió dollárnál jár az adakozás, 500 ezer adományozó felajánlásaival. Olyan dolog történt Moore fotóival, ami csak nagyon kevés fotósnak adatik meg karrierje során: elérték azt a kritikus hatást, amivel tömegeket mozgatnak meg. Emberek millióinak a figyelmét hívták fel egy problémára, végül pedig még egy elnöki rendelet aláírásában is közre játszottak. Moore esetében ehhez nem egy végzetes vagy súlyos tragédiát kellett lefotóznia, elég volt hozzá egy végletekig szívszorító pillanat, egy olyan emberi helyzet, amit bárki át tud érezni - és, ami sokszor megismétlődött már az amerikai határon az elmúlt években.

'Elfogták a határon, kilenc nappal később segített, hogy megkössék az elnök kezét, és most ott van a TIME címlapján' - ezzel a kísérőszöveggel osztotta meg a lap művészeti vezetője a saját címlapukat a héten. 

A kiemelést viszont nem csak pozitív reakciók követték. Sokan vádolják hatásvadászattal a fotóst, és azokat a lapokat, ahol címlapra tették a kiszolgáltatott és törékeny helyzetben ábrázolt lányt. A legélesebb kritika a TIME magazint érte, ahol az ikonikus, vörös címlaphoz ki is vágták a kislányt, és egy lenéző tekintetű Trumpot állítottak mellé 'Üdv Amerikában' felirattal. A lap, ráadásul, a cikkükben tévedett arról, hogy a kislányt külön szállították el az anyjától- bár ezt hamar jelezték és korrigálták is.

A kép hírfotóként megtette a hatását, de még ezt az egyértelmű helyzetet is lehet ígyis-úgyis értelmezni, ha az eredeti környezetéből kiragadva használják a fotót. A legnagyobb probléma a kép utóéletével van, azzal, hogy amit a fotón látunk, az tulajdonképpen nem a zéró tolerancia gyakorlatát mutatja be, csak egy érzelmes pillanatot ábrázol. Illusztrál. Ha szigorúan vesszük, a kislány egy olyan dolognak vált a vizuális szimbólumává, ami meg sem történt vele. Senki nem vitatja, hogy amit a képeken látunk megtörtént-e, de ahogy fény derült a lány és anyja sorsára, ez a tény olcsó muníciót adott olyan hangadók kezébe, akik nem a bevándorlókérdés vitáját látják bele a témába, csak fake news-zal és érzelmi manipulációval vádolják a képet lehozó lapokat. Gyakorlatilag két párhuzamos valóságot hozott létre a jelenet az amerikai médiában: az egyik oldalon a kislány az embertelen trumpi politika következményének jelképe lett, a másikon az 'álhírgyártó liberális média' újabb ármánykodásáé. A Fehér Ház és Donald Trump személyesen is beszállt a vitába, amikor kiderült, hogy fogást lehet találni a képek felhasználásán, innen pedig lehangolóan egyenessé vált az út a médiaháborúig, ahol messze rugaszkodunk a valóságtól, és az egyik oldal igazsága hadakozik a másik oldal igazságával.

Amíg a fotók pörgette szenzáció miatt most főleg ezzel foglalkozik a média, tovább él a probléma, és a képeken látható gyakorlat is. Az Amerikába érkező bevándorlóknak továbbra is az éjszaka leple alatt kell veszélyes utazást vállalva kockáztatniuk mindenüket, és eltörpülnek fontos kérdések, amiket eleve ezek a fotók hoztak a felszínre. Például, hogy mi lesz mostantól annak több ezer gyereknek a sorsa, akiket valóban elválasztottak a szüleiktől?