Hogy menthetnek meg milliókat a váci múmiák?

Hatásos volt a reklámkampány, engem a most épp Egyiptomért rajongó 8 éves fiam rángatott el, amikor látta az utcai plakátokat a Világ múmiái kiállításról. Én annyira nem lelkesedem a múmiákért, azt hiszem, egy francia magazin címlapja tehet róla, amin egy eszkimó csecsemő fagyott holtteste volt, amelynek tudományos jelentőségéről írtak a lapban. Mindenesetre engem gyerekként kilökött a komfortzónámból, ennek persze időként megvan a haszna, nekem viszont a múmia szót hallva is beugrik az a kellemetlen érzés, amit a fagyott földben spontán mumifikálódott eszkimóbaba sötét szemürege váltott ki.

Magamtól tehát nem mentem volna el a kiállításra, de hát a gyerek tudományos érdeklődésének friss hajtásait mégse metszi el az ember holmi 30 éves borzongató fotó miatt.

Élőben, már ha lehet ilyet mondani egy múmia esetében, eddig csak Lenint láttam, de a Vörös tér márványépületének mélyén fekvő bolsevik csipkerózsika távolról, folyamatos lassú menetben körbejárható üvegkoporsója az ideológiailag képzettek számára is legfeljebb szakrális élményt nyújt, természettudományosat biztosan nem.

Ez a kockázat egy vándorkiállításban is benne van, legfeljebb 20. századi helyett ókori illiberális vezetőket kap hozzá a látogató. A Király utcai helyszín is inkább ezt a gyanúmat erősítette elsőre, valójában azonban a Komplexben kialakított, nem túl tágas, sötétített, osztott terek passzoltak a kiállításhoz, amely egy közepesen érdekes rövidfilmmel nyit, de ráhangolódásnak megteszi.

A szövegek jó arányérzékkel vannak elszórva, és aki akarja, hordozható készüléken is meghallgathatja a kísérőszövegeket. Olvasni szerintem jobb, egyrészt, mert gyorsabb, másrészt, mert a telefonos ügyfélszolgálatok egyik kedvelt férfihangjával mondatták fel, így mindig azt vártam, mikor csendül fel a Für Elise-be oltott Örömóda és mikor kell beütnöm az ügyfélkódomat, miután a mumifikáláson, hagyományos temetésen és a hamvasztáson túli világról megtudhattam, hogy 

Tibetben például a testeket feldarabolták és a falun kívül sorsukra hagyták a természet erőire bízva a maradványokat.”

A kiállítás létrehozóinak – a JVS Group hozta Budapestre, ahogyan a Body kiállításokat is – érdeme, hogy a látogatót a lehető legközelebb engedi a vitrinekhez, ami egyáltalán nem megborzongató.

Legalábbis, amíg csizmájában kriptába helyezett Baron von Holz kiszáradt maradványait vagy koponyákat nézünk. Dél-Amerika már múmiák teljes tárát hozza: a kosármúmiákat – amelyek a nevüknek megfelelően kosárban mumifikálódott holttesteket jelentenek – és azokat a fejeket, amelyekről én nem hallottam, mert gyerekkori indiánromantikám May Károlyig nem jutott el, csak J. F. Cooper Nagy Indiánkönyvéig. Az viszont Észak-Amerikáról szól, márpedig a sziúk skalpolási gyakorlata könnyed matiné ahhoz képest, amit a suárok csináltak a mai Peruban. Azt a bizonyos zanzát. Ez nem más, mint az ellenséges törzs legyőzött tagjainak öklömnyire zsugorított feje.

Hogyan alakul ki a gyakorlat, hogy akkurátusan lefejtsék a bőrt a megölt ellenség koponyájáról, aztán forrázzák, forró kövekkel kitömve egyre zsugorítsák, azt nem tudom, bár, ha meggondolom, milyen kifinomultan dolgozta meg az élőket a spanyol inkvizíció, nem is olyan durva, elvégre ez legalább már az áldozat halála után történt. (Ha a suárok földjén járunk, legyünk résen, sokszor lajhárfejből készített hamisítványt akarnak ránk sózni!)

Szilikon mellszobor

Ha már múmiák, Egyiptom nem maradhatott ki, bár ez épp a kiállítás kevésbé érdekes része. Fáraó nincs, csak két, legfeljebb államtitkári rangig jutott pap, akiknek gyolcsba tekert testük szarkofágban nyugszik. Könnyen lehet, hogy mielőtt múmiák lettek, ők is fáraókat mumifikáltak, bár, ha igen, nem lehetett kellemes dolog tudniuk, hogy rájuk is hasonlóan megtisztelő eljárás vár.

Ma már tudjuk, hogy a koponyaüreget az orrüregtől elválasztó falat szakították át ilyen kampókkal. Ezután addig keverték az agyat, míg az folyékonnyá nem vált..a folyóssá vált agy magától távozott az orron keresztül

– tudtam meg.

A kiállítás egyiptomi részét így a MUMAB – egy autentikus ókori technikával 1994-ben mumifikált holttest – és Tutanhamon dobja fel. Szegény tinifáraó nem az uralkodásáról híres, hanem arról, hogy évezredekig nem találtak rá a sírrablók, így páratlan kincsleletet hagyott huszadik századi megtalálóira, akik szerencsére régészek, nem pedig fosztogatók voltak, így a holttest is érintetlen maradt. Talán ez adta az ötletet, hogy Tutanhamon 3D-s koponyafelvétele alapján elkészítsék és a kiállításon bemutassák a fáraó „szilikon mellszobrát”. Hogy az ilyesfajta arcrekonstrukció mennyire hiteles, azt nem tudom, de egyszer igazán megcsinálhatnák olyan ember koponyaképe alapján akiről – anélkül, hogy ezt a készítők tudnák – van hiteles arckép és akkor végre kiderülne.

Újdonság lehet, hogy az emberen és macskán kívül is mennyiféle állatot mumifikáltak Egyiptomban, madarakat és kisemlősöket is. Maradt belőlük mostanra is, bár ezek jelentős részét a 19-20. században gőzmozdonyok kazánjába lapátolták át az európaiak.

Az egyiptomi résznél érdekesebb a Burns-gyűjtemény. Ez ugyan 19. századi, viszont már nem a véletlen vagy szakrális mumifikálásról szól, hanem arról, hogyan lehetne az orvostudomány javára fordítani a holttestek konzerválását. Addig ugyanis kénytelenek voltak kivégzett bűnözők holttestét beszerezni az egyetemi hallgatók, csak hát az anatómiaórákhoz mégsem lehetett igazítani a kivégzéseket, márpedig a holttestek nem sokáig voltak alkalmasak oktatási célokra. A skóciai Allen Burns 32 évesen, 1813-ban meghalt, de rövid pályafutása alatt kidolgozott egy részleteiben pontosan máig ismeretlen technológiát, amellyel sikeresen konzerválta a szöveteket, és az ereket is. Az általa és tanítványa által használt módszer már alkalmas volt arra, hogy az orvosi egyetem hallgatói bármikor tanulmányozhassák a konzervált holttesteket. Skóciából 1820-ban az Egyesült Államokba, Baltimore-ba került a gyűjtemény. Ebben van az a csecsemő is, akinek holtteste néhány évre eltűnt, majd az eBayen bukkant fel újra. Rögtön szemet szúrt a turpisság, mivel legális piacon nagyon szűk a felhozatal mumifikált gyerekholttestekből, így visszakerült a gyűjteménybe.

Váci múmiákkal a tbc ellen

Suár zanzák ide, Burns-gyűjtemény oda, a kiállítás legkülönlegesebb része mégis a váci múmiáké. 1994-ben bukkantak az egymásra dobált koporsókra a váci Fehérek templomának felújításakor. A munkálatok alatt véletlenül ütöttek ki egy falat, amely mögött egy kriptába vezető lépcső volt. Az elfeledett kriptában 1731-ben helyezték el az első, 1838-ban az utolsó koporsót, aztán befalazták. A spontán mumifikálódáshoz véletlenek sorozata kellett: biztosította a folyamatosan 8-10 fokos hőmérsékletet, miközben egy szűk járaton keresztül az enyhe szellőzés is megmaradt. De ez még kevés lett volna, kellett az is, hogy a fenyőkoporsókat faforgáccsal béleljék ki. Ez magába szívta a nedvességet, így kiszárította a holttesteket.

Köztük volt a Skripetz család is, ahol a férj, a jó 25 évvel fiatalabb feleség és a két éves Jánoska is ugyanabban a betegségben halt meg: tuberkulózisban.

Ekkor, a 18. század végén ugyan még nem ezt nevezték morbus hungaricusnak – ezt kitüntetést csak a 20. századra vette át a tbc a tífusztól – de már ekkor népbetegség volt a világszerte ma is milliárdokat megfertőző, évente kétmillió embert megölő kór, amelynek újabb, antibiotikum-rezisztens változatai jelentek meg.

És a mumifikálódott család ebben a küzdelemben, 200 év távlatából emberek millióit mentheti meg. Holttestük ugyanis olyan jól konzerválódott, hogy mind az ő, mind a betegséget hordozó baktérium DNS-ei jó állapotban maradtak meg. Márpedig az antibiotikum-rezisztencia előtti időből való minták segíthetnek a már létező, multidrog-rezisztens baktériumok fejlődéstörténetének feltérképezésében és az ellenük való védekezés kidolgozásában.

Hiába múmiakiállítás, legnagyobb sikere mégis egy csontváznak volt, legalábbis a gyerekek körében, sokadszor igazolva, hogy az interaktivitást egyszerű ötlettel is meg lehet valósítani:

A másik persze a VR volt, a kiállítás végén, néhány játékkal. Dicséretes, hogy a 2500-3800 közötti jegyárak után legalább ezzel nem pumpolják meg újra a gyerekkel érkezőket, mert egy kört ingyen is végigszórakozhattak a virtuális valóságban a zombik, múmiák és csontvázak között.

Ezek maradtak meg leginkább a fiamban is, és Lenin, mert ha nem is hozták el – 25 éve nem tudja eldönteni Oroszország, hogy eltemesse vagy meghagyja –, de legalább képen itt volt. (Igaz, a felirattal ellentétben nem 76 évet élt, bár a név alatt a dátumok még jók voltak.)

És megmaradt benne még a szomorú felismerés, hogy a sors nem mindig igazságos, különben nem léteznének gyerekmúmiát. De a világ igazságtalanságaival valamikor csak kell szembesülnie az embernek, és akkor ez inkább történjen meg a Világ múmiái kiállításon, mint a saját életében.

A Világ múmiái kiállítás a Király utca 26. alatti Komplexben látható december 1-jéig, naponta 8-18.30-ig.