Ejtőernyősként tért vissza életeket menteni, hazaárulásért végezték ki

Huszonhárom lennék

most júliusban…

Merész játékban számra tettem,

A kocka perdült. – Veszítettem.

– írta egy fiatal magyar lány 1944. június 20-án, néhány hónappal a kivégzése előtt. A verseket író, a britek által ejtőernyősnek kiképzett Szenes Hannát azután ítélték halálra, hogy a második világháború alatt megpróbált visszatérni hazájába, hogy életét kockáztatva zsidó életeket mentsen. Mindössze 23 éves volt, amikor golyó általi halálra ítélték.

Izraelben hősként tisztelik, utcákat neveztek el róla, verseit számos nyelvre lefordították, a Boldog a gyufa címűből népszerű dal lett a zsidó világban. Ám hiába volt tehetséges, és hiába áldozta az életét másokért, szülőhazájában, Magyarországon furcsamód sem az irodalmi kánon, sem a történelemkönyvek nem őrzik az emlékét. Egy elhallgatott hős.

Szenes Hanna – akit Annának és Anikónak is hívtak – Budapesten született 1921 júliusában. Apja az ismert színpadi szerző, író, Szenes Béla, aki a Pesti Hírlap vasárnapi, Vidám Írások című rovatának humoristája volt. „Elfoglaltsága a késő esti órákra összpontosul. Ezért, valamint ifjúkori betegségéből visszamaradt súlyos szívdefektusa miatt, későn kel” – írta róla felesége egy visszaemlékezésében.

Nem csak Hanna halt meg tragikusan korán, bohém természetű apja csak tíz évvel élt többet lányánál. „Édesapjuk, sejtve, hogy beteg szíve miatt végzete fiatalon fogja elrabolni körünkből, tudatosan igyekezett minél több szép és örömteli emlékkel gazdagítani Anikó és Gyuri gyermekéveit” – írta Szenes Béla özvegye, Anikó édesanyja, Salzberger Katalin.

Otthon a férj és feleség között többször szóba került a halál. A nő visszaemlékezése szerint a férje a halála előtt alig pár nappal, egy reggeli nyakkendőkötés közben, azt mondta: „Tudod, arra gondolok most, hogy voltaképpen be is fejezhetném már az életet.

Valójában elértem mindazt, amit zsidó író nálunk, Magyarországon elérhet.

A legnagyobb napilap megbecsült munkatársa vagyok, színdarabjaim az ország legnívósabb színházában akkor és olyan szereposztásban kerülnek színre, ahogy csak óhajtom. A tinta jóformán meg sem száradhat az írásaimon, és már nyomdában is vannak.”

Felesége erre a könnyeivel küszködve kérdezte meg tőle, hogy a családjára miért nem gondol, mi lesz velük nélküle. A férfi erre azt felelte: „Hát persze, ez a fájdalmas pont. De nyugodtan bízom rád a gyerekeket. Tudom, a legjobb kezekben lesznek.” Aztán viccelt egyet, és elvonult a dolgozószobájába.

A családfőt végül 33 éves korában, egy májusi hajnalon, álmában vitte el egy szívroham. Anikó ekkor hat-, testvére, Gyuri hétéves volt. Mivel az apa színdarabjai elsősorban felnőttek számára íródtak, Anikó és Gyuri egyetlen darabját sem látták a férfi életében, halála után viszont az asszony úgy döntött, hogy mégis elviszi őket néhány még műsoron lévő előadásra, hogy valami nyoma maradjon bennük apjuk munkásságának és sikereinek.

Szenes Hanna a családi tragédia ellenére az iskolákat kiváló eredménnyel végezte el, már az első osztályos tanítónője arról mesélt az édesanyának, hogy Anikó valóságos kis segítőtársává vált az iskolában, ugyanis amikor a gyerekeket néha magukra kell hagynia néhány percre, rendszeresen őt ülteti a katedrára, hogy őrizze a rendet. A beszámoló szerint Anikó ilyenkor mesékkel szórakoztatta az osztálytársait, ők pedig csendben hallgatták a lányt.

Az apja halála után kezdett el verseket farigcsálni, amelyeket kezdetben az anyai nagymama, Fini mama jegyzett le. 13 éves korától vezetett naplót, egy évtizeden keresztül, szövegei sokakat Anne Frank naplóbejegyzéseire emlékeztetnek. (Verseit, naplóit, leveleit és egyéb írásait a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg 1991-ben, a cikk idézeteinek zöme innen származik.) Közben az anya az elhunyt apa jogdíjaiból tartotta el a csonka családot.

Középiskolai tanulmányait a Baár–Madas Református Gimnáziumban végezte. A református lányiskolába felvettek ugyan zsidó diákokat is, nekik azonban háromszoros tandíjat kellett fizetniük. Az anya emiatt megemlítette az osztályfőnökének, hogy amíg a lánya más iskolákban ösztöndíjat kapna, itt háromszor annyit kell fizetnie, mint a diáktársai zömének, ezért kénytelen másik iskolát keresni neki. A tanár hallani sem akart erről, inkább arra kérte a szülőt, hogy adjon be egy kérvényt, aminek eredményeképp aztán Anikónak már nem háromszoros, hanem csak kétszeres tandíjat kellett fizetnie, ahogy az iskola katolikus diákjainak is.

Nem kívánok itt élni

Közben Anikó 17 éves korában cionista lett, és feltett szándékává vált, hogy az érettségi után a Szentföldre lépjen. Azt vallotta, hogy ha esetleg nem zsidónak született volna, akkor is a zsidóság mellé állt volna a kirekesztés miatt. Ne feledjük, hogy abban az időben, amikor érettségizett, még mindig erősen korlátozták a felsőoktatásban részt vevő zsidók számát, ami az ő a további tanulmányait is ellehetetlenítette, hiába érettségizett kitűnőre.

Anyja és tanárai természetesen nem örültek az alija gondolatának. "Édesanyám, ha nem egyezel bele, természetesen nem megyek. De tudnod kell, hogy szerencsétlennek érzem magam ebben a légkörben, és nem kívánok itt élni" – jelentette ki anyjának, aki fájó szívvel ugyan, de elengedte őt. Anikó megszállottan készült élete új fejezetére: a közelgő érettségivel keveset foglalkozott, mindent az alija megvalósítása alá rendelt, héberül tanult, szinte falta a cionista irodalmat, a fiúkat pedig tudatosan tartotta távol magától. Anyja így írt erről az időszakról:

Korábbi társas érintkezéseit a minimumra csökkenti. Mikor egy ízben megkérdezem, miért van az, hogy újabban alig látom fiú társaságban, megvallja, hogy tervszerűen építette le a fiúkkal való együttlétet, nehogy az amúgy is oly fájdalmas elszakadást még efféle érzelmi kapcsolatokkal is tetézze. (...) Ott van még mellettem, de valójában már egy másik világban él.

Az érettségi utáni nyarat még itthon töltötte, majd nem sokkal azután hogy a náci Németország lerohanta Lengyelországot, 1939 szeptemberében, útnak indult: Bulgárián és Törökországon át jutott el az akkor még brit fennhatóságú Palesztinába, ahol folytatta tanulmányait, majd főként mezőgazdasági munkákat végzett egy kibucban. Hogy odakint miért nem egyetemen, és miért épp egy mezőgazdasági iskolában folytatta iskoláit, kezdetben az anyja sem értette. Anikó azonban diplomatikus választ adott: "Palesztinában túlontúl sok az intellektuel, holott elsősorban építkező kezekre van szükség. Ki végezze el ezt a munkát, ha nem mi, fiatalok?"

Fiatal lányként természetesen a fiúkról is szót ejt a naplóbejegyzéseiben, ám hiába szeretne szeretni, nem találja a szerelmet. 1943 májusában ő maga csodálkozik rá, hogy mindjárt 22 éves, de még nem csókolt meg senkit. Sétálgat, ismerkedik, beszélget, (levélben) még a kezét is megkérik, de nem akad rá az igazira. Amikor pedig úgy érzi, végre szerelmes, kiderül, hogy a választottja már nős. "Huszonkét éves vagyok, és nem tudok örülni. Nem emlékszem már az időre, hogy mikor örültem valaminek, mikor vártam valakire, mikor voltam boldog, akár néhány percig is" – írta.

Közben testvére, Gyuri – a Hitlernek behódoló Ausztria helyett – Franciaországban tanult tovább, ahol később ő is meggyőződéses cionistává vált, aki a tanulmányai befejezése után szintén alijázásra készült. Az egyébként is csonka, majd háromfelé szakadt család tagjai ezalatt levélben tartották a kapcsolatot egymással. Egy idő után azonban a bátyja nem jelentkezett többet. A háború évei alatt egyre többet szorongott hátrahagyott családja miatt, úgy érezte, vissza kell térnie, hogy az üldözött zsidóságot segíthesse, és hogy az anyját magával vigye.

Egyszer hiányzik a tinta a tollamból, máskor nincs lámpa. Néha zaj van a szobában vagy mások vannak a közelben. Néha nincs értelme írni. Néha nincs idő írni, néha kedv nincs. (...) Megrázó hetem volt. Az a hirtelen gondolatom támadt, hogy Magyarországra kell utaznom, ott kell lennem ezekben a napokban, segítenem kell az ifjúsági alija megszervezésében, és anyukát el kell hoznom. (...) Néha borzalmas félelem fog el: vajon viszontlátjuk-e egymást valaha? A kérdés furdal és gyötör: vajon szabad volt-e megtennem,  vajon nem volt-e több, mint határtalan önzés?

– írta 1943. januárjában.

Gyilkosoktól nem kér kegyelmet

Rövidesen ölébe hullt a lehetőség: a brit hírszerzés kelet-európai hely- és nyelvismerettel rendelkező embereket keresett, hogy segítsék a nácikkal szembeni helyi ellenállási mozgalmakat. Gyors kiképzést kapott, egy egyiptomi ejtőernyős tanfolyam után rádiós ügynöknek képezték ki, későbbi küldetése pedig az lett volna, hogy társaival Jugoszláviába ledobva megkíséreljék megakadályozni a magyarországi zsidók deportálását.

Amikor megkérdezték tőle, miért vállalta el a küldetést, állítólag azt felelte, hogy nagyon szereti a népét és hazáját, illetve hogy bármit megtenne azért, hogy az anyját biztonságban tudja. „Világos számomra, hogy mennem kell. A nehézséggel és a veszéllyel is tisztában vagyok. Az az érzésem, hogy hogy el tudom végezni a feladatot” – írta 1943. májusában.

A brit légierő ejtőernyőseként előbb az olaszországi Bariba vitték, majd 1944 márciusában a jugoszláviai partizánok által ellenőrzött terület felett dobták le őket. Az ugrás után partizánok várták őket, négy napnyi gyaloglás után érkeztek meg a főhadiszállásukra, ekkor kapták a hírt, hogy a németek megszállták Magyarországot, elkéstek. (Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a magyar holokauszt akkor kezdődött, amikor már egyértelmű volt, hogy a nácik el fogják veszíteni a háborút.)

Hinni akarom, hogy helyes, amit tettem és tenni fogok. A többit elmondja majd az idő

– írta naplójában.

Csak hónapokkal később, júniusban lépte át a magyar határt Drávaszilasnál, de azonnal letartóztatták – nincs kizárva, hogy árulás áldozata lett. Először a szombathelyi börtönbe, majd a budapesti Hadik laktanyába, végül a Margit körúti fogházba került. Akármilyen brutálisan kínozták (többek között alsóneműre vetkőztetve, de fogait is kiverték), nem tudtak kiszedni belőle semmit. Hogy szóra bírják, még az anyját is elfogták, és őt is durván bántalmazták, de Hanna ekkor sem mondott semmit. Ezután a hadbírósági per lefolytatásáig egy 16 fős zárkában helyezték el, írja a Hetek.

A Szálasi-puccs után a nyilasok bíróság elé állították, majd hazaárulóvá nyilvánították, és halálra ítélték, pedig védője korábban csak néhány évnyi börtönt jósolt neki. Godó Ágnes történész így írt erről: „A lány határozott követelése, hogy mint angol tiszttel, tartsák be vele szemben a nemzetközi jog szabályait, elbizonytalanította a bírákat. Ekkor a tárgyalást vezető Simon Gyula hadbíró százados elnapolta a folytatást. November 6-án azonban Simon a vádlott és tárgyalás nélkül meghozta a halálos ítéletet. Másnap reggel közölte Hannával, hogy egy órán belül kivégzik, de azért kérhet kegyelmet. A lány azonban elutasította: gyilkosoktól nem kér kegyelmet.” 1944- november 7-én végezték ki, 23 éves volt.

Szenes Hanna földi maradványait évekkel később Izraelbe szállították, majd a jeruzsálemi Herzl-hegyen helyezték örök nyugalomra, ahol Herzl Tivadar (Theodor Herzl), a cionista mozgalom megalapítója is nyugszik. Ugyan másod-unokatestvére, a 2010-ben elhunyt Szenes Iván próbált tenni érte, Magyarországon nem lett belőle nemzeti hős. Nincs szobra, nem neveznek el róla utcákat, emlékét csupán egy aprócska park őrzi Külső-Erzsébetvárosban, a Jósika és a Rózsa utcák találkozásánál. A kerítéssel körbevett park központi eleme egy díszkút, a fák alatt bokrok nőnek, a bokrok közt pedig egy emlékkő áll a 23 éves korában kivégzett Szenes Hanna soraival:

Meghalni ifjan, nem, nem akartam.

Szerettem a dalt és a fényt,

a melengető Napot, két csillogó szempárt.

Háborút, romlást nem akartam én.

Nem, nem akartam.

Ez minden, ami a magyarokat Szenes Hannára emlékezteti.