Menyhért, Mirjam
17 °C
28 °C
Index - In English In English Eng

Egy kicsit kevésbé érzem magam fogyasztásra optimalizált állatnak

Kritika David Foster Wallace Végtelen tréfa című könyvéről

MG 0118
2019.01.19. 22:10

"Úszik a nagybajszú, bölcs öreg hal, és arra jön három fiatal hal. Odaszól nekik: - helló, skacok, milyen a víz? - , és úszik tovább. A három fiatal hal nagy szemeket mereszt utána, aztán összenéznek. Az egyik megkérdezi: - víz? Mi a török az a víz? - , aztán úsznak tovább."

Mérsékelten izgalmas, de szükségszerű bevezetés

2018 egyik legizgalmasabb fejleménye a hazai könyvpiacon, hogy Kemény Lili és Sipos Balázs három évig tartó fordításának köszönhetően ősszel magyarul is megjelent David Foster Wallace (DFW) nagyregénye, a Végtelen tréfa (eredeti címe: Infinite Jest).

Az 1996-ban megjelent szöveg - nem kis részben a kiadó provokatív marketingkampányának köszönhetően - az első perctől kultikussá vált, amin még egyet dobott, hogy a szerző 2008-ban felakasztotta magát. Huszonkét éve az "Elég vagy ehhez, olvasó?" szöveggel reklámozták, és ez a szlogen azóta is megállja a helyét. A könyv eredetije 1079 (magyarul 1114) oldal, közel 58 ezer szóból és több mint 20 ezer szavas szókincsből áll össze.

Szokás róla elmondani, hogy valószínűleg sokkal több ember polcán figyel, mint ahányan elolvasták, ismerőseim közül is többen elkezdték, aztán nem fejezték be, Bill Gates pedig, bár szereti a szerző egyéb írásait, inkább bele sem fog, mert fél, hogy nem érne a végére.

Ilyen felvezetés után kihívásnak tekintettem, hogy ha elkezdem, be is fejezzem, amihez végül egy nap híján két hónap kellett. Nem szándékosan alakult így, de DFW szerint is ez az ideális olvasási idő. A két hónaphoz tartozik, hogy egy átlagos könyv olvasásához képest több időt fordítottam rá a szabadidőmben, ha valaki lazább tempóban akar haladni, akkor simán elhúzhatja három-négy hónapig is. Nem véletlenül mondta a könyvről az egyik magyar fordító, hogy "esemény az ember életében, ha végigolvassa". Lefordítani nem is esemény, hanem egész életszakasz lehetett.

Már csak azért is, mert a szöveg sokszor kifejezetten nehéz, az első oldalak után én is feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg ezzel akarom/fogom tölteni az elkövetkező ki tudja hány hetemet? Aztán a 119. oldalnál, amikor a teniszakadémia növendékei megbeszélik, milyen kategóriákba oszthatók azok az emberek, akik nem tudják végiggürizni a teniszfogások elsajátítását, áttört a gát, és onnantól örömmel olvastam, nem kötelességből.

Ezzel együtt is a Végtelen tréfa - bár helyenként olvastatja magát - erős koncentrációt igényel. Időnként azon kaptam magam, hogy olvasás közben akkor is elkalandozik a figyelmem, amikor egy légy sem zümmög a szobában, hemzseg a többszörösen összetett mondatoktól, folyamatosan ugrál az idősík és beszélők között. Néhány napja láttam egy férfit kezében a kötettel leszállni a HÉV-ről a Batthyány téren (fekete kabát volt rajta és nagyjából a felénél tartott), gondoltam is magamban, szép teljesítmény, hogy ilyen ingergazdag környezetben is oda tud figyelni, bár nem ismerem az illetőt, és nem tudom, hogy olvas, ami ennél a könyvnél nem mindegy. 

Merthogy - és még mindig maradva a könyv olvasásának technikai részénél - ez a szöveg olyan szinten részletgazdag (nem véletlenül mondják enciklopédikus regénynek is), hogy első körben egészen biztosan sok fontos momentum elkerüli az ember figyelmét, vagy egyszerűen csak nem képes ennyi infót egyszerre befogadni, esetleg később derül ki, hogy egy olyan félmondatnak is súlyos jelentősége volt, aminél akkor nem álltunk meg pár pillanatra felfogni. 

Arról nem is beszélve, hogy a végjegyzetek között akadnak kifejezetten fontosak, egyes történetszálak ott bomlanak ki igazán (vagy érnek véget), hogy csak egyet mondjak, a könyv címére is itt kapunk választ először egy gigahosszú, nagyrészt nehezen érthető technológiai felsorolás vége felé elrejtve. Miközben a végjegyzetek kétharmada teljesen irreleváns és felfoghatatlan gyógyszerészeti szakkifejezésekből áll, például: "Alias acetilcisztein -20 - Bristol Laboratories -, az abnormális, viszkózus vagy felgyűlt poszttraumás váladék képződése ellen inhalálható profilaxis".

Sokszor zsákbamacska, hogy egy-egy végjegyzethez lapozás értelmet nyer-e vagy sem, miközben épp a szerző ezen játéka az olvasóval és könyvének fizikaisága adja meg a tartalom és forma közötti feszültséget:

a Végtelen tréfa egyrészt az embereket a tévé elé ültető, nyálukat csorgató fogyasztóállatokká degradáló szórakoztatóipar alapos kritikája, ezt viszont csak az tudja befogadni, aki hajlandó - kilépve a sztenderd kultúripari viselkedési sémákból - időt és agykapacitást áldozni az olvasottak feldolgozására.

Ebből az alapállásból indulva már egy fokkal nehezebb félbe hagyni a könyvet, hiszen az gyakorlatilag egyenlő annak beismerésével, hogy igen, én egy fogyasztásra optimalizált biorobot vagyok, aki a Netflix helyett is inkább kábeltévét néz, mert ott több a reklám.

Mindenkit megbetegít ez a rohadt világ

Bár a fentiek alapján könnyű lehet azt gondolni, hogy a Végtelen tréfa elolvasása leginkább arra jó, hogy az ember élő szobrot faragjon magának bizonyos körúton belüli körökben, valójában ez a könyv több olyan téma mélyére is elkalauzolja az olvasóját, amiről korábban valószínűleg elég keveset tudott.

A történet gerince egy elit teniszakadémián és annak szomszédságában az alkohol- és drogfüggők rehabilitációs intézetében fut a nem túl távoli jövőben (egyes becslések szerint a 2010-es évek könyékén), amikor a Kanadából, az USA-ból és a Mexikóból egyesült szuperállamot egy Trumpra a megszólalásig hasonló macskajancsi vezeti. Egy olyan korban, amikor már nem évszámok, hanem cégek termékei jelölik az éveket. Van egy harmadik, québeci szeparatistákról szóló szál is, ami a másik kettőhöz képest talán kevésbé kidolgozott, nagyrészt mégis ez kapcsolja össze a történet többi elemét.

Azért csak nagyrészt, mert a könyv szereplőit az is összeköti, hogy majdnem mindnek van valamilyen súlyos, talán távolról nézve nem biztos, hogy feltűnő mentális problémája. Ennek rögzítésében rejlik a regény egyik legnagyobb ereje: DWF nemcsak odakeni, hogy valaki súlyosan gyógyszerfüggő, a másik meg szexmániás, hanem alaposan levezeti, hogy milyen családi és egyéb behatások miatt alakult ki nála ez a probléma. A Végtelen tréfa egy beteg társadalomról szól, amelyben folyamatosan olyan gyakorlatok elvégzésére és olyan célok hajszolására vannak beállítva az emberek, hogy végül - Mark Fischer gondolatait kölcsönözve - az a furcsa, ha eközben nem lesz valaki depressziós.

A könyvben előkerülő különböző lelki megnyomorodások és függőségek jegyzéke nemcsak fájdalmasan hosszú, de helyenként tanulságos is, például, amikor anonim szerfüggők gyűléséről ír:

Mert ha előre ülsz és jól figyelsz, a beszélők lecsúszásáról, csődről, és tehetetlenségéről szóló történetei lényegileg egyformák, és egyeznek a tiéddel is: jól elvagy a szerrel, aztán nagyon fokozatosan kevésbé jól, aztán határozottan kevésbé jól, mert mondjuk egyszer csak arra térsz magadhoz, hogy 145 km/h-val döngetsz a sztrádán, és senkit sem ismersz a kocsiban, vagy idegen lepedőn riadsz fel éjszaka, és a melletted fekvő illető semmilyen emlősfajra nem hasonlít, háromnapos filmszakadások, amik után újságot kell venned, hogy megtudd, melyik városban vagy egyáltalán; ja, fokozatosan egyre kevésbé jó, de az addigra opcionális jóérzés helyett ekkora már testi szükségleteddé vált a szer;

Majd a könyv egy későbbi pontján, amikor az egyik főszereplő exnarkós élet és halál között lebegve nem mer demerolt kérni fájdalmaira, nehogy visszacsússzon, egészen konkrét tanácsokat is ad, milyen mentális alapállással lehet leállni a cuccozásról. 

Az anonim függőkről szóló részek azért is lettek különösen erősek, mert DFW maga is hosszú évekig antidepresszánsokon élt, több elvonót megjárt, érződött a szövegen, hogy olyan tapasztalatokról ír, amelyeket a saját szemével látott, így a könyv vonatkozó fejezetei simán elmennek egy alapos szépirodalmi szociográfiának is. A rehabról szóló részek között talán azok a legerősebbek, amikor a krokodiloknak nevezett, évtizedek óta tisztán élő alkesz papák oltják/okosítják az anyagozással épp csak leálló csikó narkósokat. (A cikk elején is egy ilyen krokodil történetéből vett idézet olvasható.)

David Foster Wallace
David Foster Wallace
Fotó: Facebook / David Foster Wallace

A könyv másik nagy csemegéje az Incandenza-család ábrázolása és fokozatosan kibomló tragédiája, amelyben a nagyapa életútjából levezetve válik érthetővé, hogy a legkisebb, tehetséges teniszező fiú miért szív stikában az akadémia alagsorában, a legidősebb bátyjával folytatott, a család elhallgatott történetét feldolgozó telefonbeszélgetései pedig nálam abszolút a regény érzelmi csúcspontjainak számítanak.

Bár nem kevés szó esik a teniszről és egy-egy ifimeccs elemzéséről (a szerző tinédzserként maga is jegyzett játékos volt az USA-ban), az ifjúsági élsport végig a szórakoztatóipar felé vezető út hosszú és rögös felvezetőjeként jelenik meg a szövegben: tíz évig minden nap vért izzadni azért, hogy aztán valaki a szórakoztatóipar tárgyává válva képes legyen egyedül megragadni a nézők figyelmét és kiszolgálni az igényeiket. A vonatkozó részek alaposan bemutatják, milyen terhet rak ez a fiatalokra, és milyen megküzdési stratégiák állnak rendelkezésre a helyzet feldolgozására. 

Sok mindent lehetne még mondani erről a könyvről, például, hogy mi köze van a Hamlethez, az Odüsszeiahoz vagy A Karamazov testvérekhez (a hardcore irodalomrajongók könnyen megtalálhatják a válaszokat), de inkább álljon itt egy lógva maradt kérdés:

mit teszel, ha egyszerre vagy patologikusan kleptomániás és patologikusan agorafóbiás?