Óriási lehúzás az Avatar-kiállítás

Nem vagyok egy nagy Avatar-rajongó, de kifejezetten nem is gyűlöltem a filmet, ami valahogy annak ellenére vált generációs élménnyé, hogy tulajdonképpen soha senki nem tartotta igazán jó alkotásnak. A goapartik vizuálját idéző képi világ – ahogy annyi más nézőben – bennem is megmaradt, és a filmből készült kiállítással kapcsolatban is csak abban voltam biztos, hogy egy UV-fényben úszó, csili-vili valami lesz. Ehelyett nem várt más, csak szomorú műanyag szobrok és három kupac alientrágya. 

A sajtóbejárás előtt volt egy rövid előadás, aminek egyetlen őszinte résztvevője Réz András volt, aki elmondta, hogy az Avatar nem volt filmtörténeti fordulópont, de legalább James Cameron kifacsarta, amit csak lehetett a CGI-ból. A többi meghívott, köztük a jogtulajdonos FoxNext képviselőjének minden egyes szava nagyjából valahol az erős túlzás és a nettó hazugság között mozgott, ugyanis a Discover Pandora minden, csak nem:

• lenyűgöző,
• interaktív,
• lélegzetelállító,
• oktató jellegű.

Who left this poop?

A bejárást megelőzően mindenki kapott egy vonalkódos kis kártyát, és azzal kellett regisztrálni egy terminálon, miközben valami beeffektelt indián zene szólt. A kis kártyával lehetett aztán működésbe hozni a különféle interaktívnak csúfolt installációkat. A regisztrációs terminál elkéri az ember nevét, emailcímét, feltesz pár kérdést (Mi lennél: tudós vagy katona?), van-e velünk gyerek. Itt már megkondulhatott volna a vészharang, mert a képernyőn konkrétan ott volt a formázás kódja is egy ponton: félkövér szöveg helyett csak egy "< b >" nyitótag árválkodott. Ez a hanyagság és összecsapottság aztán jellemző volt az egész kiállításra.

A következő szobában egy statiszta fogadta a látogatókat, aki egy emelvényről mondott tényeket az Avatar világáról, valamint elmondott pár na'vi kifejezést. Ekkor következett a kiállítás első csalódása, ugyanis nem lehet közvetlenül átmenni a következő állomásra, hanem ki kell menni vissza az előtérbe, ami eléggé megtöri a dolog varázsát (ha lenne varázsa). És még kétszer át kell mennünk az aulán, mivel a kiállítás konkrétan négy darabra van tagolva, egy ponton mozgólépcsőzni is kell – nem űrmozgólépcsőzni, hanem sima mezei mozgólépcsőzni.

A következő ponton ismét jeleneteket vetítettek a filmből egy kerek falra, és újra tények következtek, hogy elhozták a Pandora csodálatos világát téren és időn át, ekkor már kezdtem kicsit mérges lenni, amikor váratlanul

Sajnos összességében ez volt talán az egész kiállítás legkirályabb része. Belépve egy folyosón, Pandora faunája tárult elénk, azonban ahogy oszlott a füst, úgy oszlott szét a varázslat is, ugyanis a növények nagy része sima földi növény volt műanyagból, olyan, amit bármelyik IKEA-ban kapni a pénztárak előtti utolsó folyosórészen. A felkonferáló szövegnél elég zavaró volt, hogy csak félig fordították le a dolgokat magyarra, a magasságok néha lábban, néha centiméterben voltak megadva, a lények nevei találomra hol magyarul, hol angolul voltak. Ez jól mutatta az egész kiállítás ad hoc és sufnituning jellegét, pedig állítólag 15 fős csapat jött Amerikából, hogy felhúzzák a Discover Pandorát. Azért megnéztem volna őket, ahogy dugványozzák a műanyag filodendronokat. 

Rögtön az elején ott voltak a kiállítás főszereplői: a na'vik. Sajnos a legtöbb teremben túl világos volt, és lerítt a szobrokról, hogy műanyagból vannak. Kivéve egy ponton, ahol a fluoreszkálásról volt szó, és az állat is világított a sötétben. Nem teljesen értem, hogy a kiállítás többi részén miért világították meg sima lámpákkal a lényeket, ha már az egyik részt meg tudták szépen csinálni, de így esélye sem volt az embernek beleélni magát. Összességében furcsa, hogy miért nem játszottak többet a fényekkel, a falak pedig sima fekete textillel voltak letakarva, amitől az egész üresnek hatott (mondjuk, az is volt), így elveszett az Avatar színes kavalkádja, amit én kifejezetten élveztem a filmben. A műanyag őslakosok dobjait is meg lehetett nézni, sőt egy gomb megnyomására egy hangot is lejátszottak. A kiállításnak a gyerekek a célközönsége, de egy most 6-7 éves már tableten szocializálódott, és annyira se fogja lenyűgözni egy zenélő gomb, mint engem. Ráadásul minden el volt barikádozva, pedig a gyerekek tapogatni tényleg szeretnek, még emlékszem az érintési kényszerre, amit akkor éreztem, amikor hatévesen megláttam a Mezőgazdasági Múzeum műanyag vizáit. 

Igen, három csillogó kupac állati ürülék, ami még talán vicces is lett volna, ha a kiállítás be tud vonni a világába, de így pont azok voltak, amik. Legalább Pandorán a szar is interaktív, ugyanis alattuk egy kis ajtót kinyitva meg lehetett nézni, melyik állat nyomta ki magából a polipropilén ürüléket. Az angol „Who left this poop" feliratot a szemérmes magyar „Ki hagyta itt ezt a kupacot?" fordítással adták vissza – igaz, legalább a szart meg lehetett fogdosni.

Discover lehúzás

A kiállításnak volt egyébként egy oktatási vonala is, ami konkrétan azt jelentette, hogy kis képernyőkön földi állatokról mutogattak képeket, amik kicsit hasonlítottak az Avatar állataira.  Ezek a kilencvenes évek spektrumos dokumentumfilmjeit idéző képek 0–99 éves korig garantáltan teljesen érdektelenek. Ugyanitt volt egy gyönge kísérlet a környezettudatosságra nevelésre is, pár felvétel a sivatagban szétdobált PET-palackokról, gondolom, ez akarta üzenni, hogy vigyázzunk a bolygóra, és ne robbantsuk atomjaira harminc méter magas harci robotokkal.

Az interaktivitás csúcsa egy kivetítés volt, amin a film repülő lényei lebegtek PlayStation 2-t idéző grafikával, és ha csapkodtunk a karunkkal, akkor a madár is csapkodott, itt is próbáltam előhozni a gyermeki énem, de hihetetlenül bugos volt az egész. Nagyon fájt, hogy miközben az Avatar pont arról szólt, hogy kihozták a maximumot a kor technológiájából, itt olyan dolgokat mutogatnak pénzért, amiket messze leköröz bármelyik átlag többéves játékkonzol. Volt egy másik játék is, amiben egy arcade játékgépszerűségben a harci robotokat lehetett kipróbálni, ez még grafikailag aránylag igényesen meg volt csinálva, de csak lefutott egy script és bemondta, hogy álljunk tovább.  

A lélekfa volt az a pont, ahol előre sajnáltam mindenkit, aki rászánja a családi programra kijelölt napot, hogy súlyos tízezrekért eljöjjön ide. Ugyanis a műanyag ágakra fellógatott fényfüzérről inkább egy bevásárlóközpont karácsonyi díszlete jutott eszembe. Erről is csak azt tudom mondani, hogy hiába készült gyerekeknek, annyira hétköznapi dolgokat csomagoltak újra, hogy ettől már egy hatéves sem esik hasra, hacsak nem amish családban nőtt fel, és nem látott még tévékijelzőt. Jó példa erre az a rész, ahol na'vit csinálhatunk magunkból: egy kamerába kellett nézni, és már mutatta is, milyen ufóbennszülöttek lennénk. Ez is igen igénytelenül lett megcsinálva, a végeredmény a rémisztő és a félelmetes között ingadozik, és bármelyik ingyenes telefonos alkalmazás fényévekkel jobbat nyújt ennél. 

A Discover Pandora elég rövid, ha mindennel el is müttyögünk, akkor is maximum legfeljebb 30 percnyi kontentet tud nyújtani. Egy ingyenes promóciós dolognak még elmenne, de a belépők elég borsosak. A felnőtt jegy 4800, a gyerek 3400, a diák/nyugdíjas 4100, valamint van családi (2 felnőtt, 2 gyerek) 11 600 forintért. Ennyi pénzből fel se tudnám sorolni, mennyi szórakoztatóbb dolgot lehet csinálni. A kijáratnál lehetett venni avataros pólót meg kitűzőt, és a szervezők azt állították, hogy Zsidró Tamás sztárfodrász családjának annyira tetszett a Discover Pandora, hogy rohant megvenni a DVD-t is.

Az összes igénytelen megoldástól függetlenül elképzelhető, hogy a kiállítás a kisgyerekeket le tudja kötni ideig-óráig, de lássuk be, egy bizonyos életkorban az ember egy kutyától vagy a 7-es busztól is eksztázisba esik. Szóval senkit ne tévesszenek meg a plakátok, amikkel az egész várost teliszórták, a Discover Pandora tényleg csak azoknak a szülőknek ajánlott, akiknek nem jelent nagyobb érvágást ennyi pénz. Akik viszont fix keretből gazdálkodnak, azok inkább fizessenek ki a filmért valamelyik streamingoldalon kétezer forintot, vagy menjenek állatkertbe.