Üdvözlettel Mezőszemeréről: Bukta Imre

Nem vagyok könnyű helyzetben, sokkal szívesebben beszélnék más művészetéről, hiszen a magaméról nem igazán könnyű

– kezdte retrospektív kiállításának telt házas tárlatvezetését Bukta Imre szombaton a Kieselbach Galériában, ahol az utóbbi idők legátfogóbb Bukta-tárlata nyílt meg. Bukta aztán nem is feltétlenül a művészetéről, hanem sokkal inkább az alkotásokat inspiráló élményeiről, valamint a mezőszemerei emberekről és jelenségekről beszélt.

„Az én művészeti magatartásom, hogy olyan műveket készítsek, amelyekre nincsen direkt és konkrét magyarázat, inkább érzéseket indukálnak a nézőben, amelyek remélhetőleg megfogják, arra késztetik, hogy maradjon még, de ő közben nem tudja megmondani, hogy miért történik vele mindez” – mondta az alkotó, aki Mocsár Gábor (író, újságíró, 1962 és 1964 között az Alföld főszerkesztője) azonos című szociográfiája után keresztelte el a jelenleg is futó kiállítást.

A magyar festőművész szülőfaluját, a dél-hevesi Mezőszemerét sokáig Borsodszemereként ismerték, a település egy 1950-es megyerendezés után kapta ma is használatos nevét. Bukta így ugyan már Mezőszemerén született, de azok a falubeliek, akik legalább három évvel idősebbek nála, még Borsodszemerén látták meg a napvilágot.

A festő saját bevallása szerint hiperérzékeny gyerekként nőtt fel a faluban. „Nagyon sokszor mentem világgá, mert nem értett meg a nővérem, az öcsém, vagy a szüleimmel volt összetűzésem. Néha lovas szekérrel jöttek utánam, hogy megkeressék Imikét, aki általában egy kukoricarakás közepéből került elő. Ilyenkor mindig nagyon boldog voltam, hogy végre hazamehettem, hiszen valójában alig vártam, hogy megtaláljanak. Nem volt könnyű élete a kicsi Imikének akkoriban.”

Bukta Imre később Egerben járt középiskolába, mivel már akkor is precízen rajzolt, vasesztergályosnak taníttatták. Az autodidakta művészpalántát a túlzottan ösztönös zsengéi miatt aztán több kudarc is érte: Egerben kicsapták a szakkörből, később pedig a művészeti főiskolára sem vették fel. Mint mondta, ezeket szintén rosszul viselte, a sorkatonaság alatt azonban sokat változott, úgy érzi, a túlérzékeny kisfiúból ott vált férfivá.

Ám Bukta itt sem feledkezett meg a művészetekről, állítása szerint minden alkalmat megragadott, hogy valamilyen formában alkothasson. Kapott például egy fényképezőgépet, amelynek köszönhetően amatőr fotókiállításokon vehetett részt, valamint Super 8-as filmeket készíthetett, illetve rábízták az akkoriban '56-os hősökként emlegetett ÁVH-sok folyosói portréinak megfestését is.

A kétéves sorkatonaság után vállalati dekoratőrként dolgozott Egerben és az akkori Leninvárosban (Tiszaújvárosban), majd visszatért Mezőszemerére, ahol jelenleg is él és alkot. (Közben húsz évig Szentendrén lakott, ahol tagja volt a Vajda Lajos Stúdiónak, legutóbb 1998-ban tért haza.)

Ez a falu adja számomra az összes motívumot. Fontos azonban, hogy ezek öntudatlanul lesznek részei a munkámnak. Nincs átgondolva, nincs kitalálva semmi. Jövök-megyek a faluban, és közben érnek bizonyos benyomások. Például a falu nyugdíjas klubjában

 – mondta a tárlatvezetésen, majd a Körtánc a nyugdíjas klubban című festményére mutatott, amelyen az összekapaszkodó idősek szinte port kavarnak a felhőtlen szórakozás közben.

Sándor! Tegezhetsz!

Bukta azonban nemcsak Mezőszemeréért van oda, hanem a Tiszáért is. „Teljesen beleszerettem. Úgy néztem rá, mint egy dús és hatalmas magyar asszonyra, amiben kedvemre lubickolhatok.” Okkal készítette el tehát a Sándor! A Tisza nem csak a tiéd! című munkáját, amelyet a forradalmár-költő szülőhelyén, Kiskőrösön egy pályázatra is beadott. 

Mint később kiderült, a helyi zsűri óriási arcátlanságnak találta, hogy a művész az alkotás címében letegezte a nagy magyar költőt. Pedig amikor a mű készült, Bukta már bőven idősebb volt annál a kornál, amelyben Petőfi vélhetően meghalt. „Mi ezt falun úgy mondjuk: koromnál fogva simán tegezhettem volna” – tette hozzá a történethez.

Az Apám romantikája eladó című képen megfestett apa szintén tősgyökeres szemerei volt, aki 18 éves korában – bár csupán kenyeret vitt a katonáknak – a grozniji munkatáborba került, ahonnan csak négy évvel később térhetett haza.

Soha nem mondott erről semmit. Mikor arról kérdeztem, hogy milyen volt ott, csak annyit válaszolt: jó.

A festményen is megörökített, silány nyílászárókkal felszerelt kockaház a visszatérése után épült az ötvenes évek elején. Betanított kőművesként Budapesten dolgozott a hétköznapokon, hétvégente pedig a kerttel, az udvarral, illetve az állatokkal foglalkozott Mezőszemerén, ahol mindezek mellett még kocsmázni is maradt ideje. Bukta édesapja végül 1992-ben halt meg rákban.

A szemerei turkálóban minden van

Bukta ezután az Egy bicikli fa című festménye említésével rátért a mezőszemerei romák helyzetére is. „Nem azt mondják, hogy itt egy mázsa fa, de nem is köbméterezik azt, szimplán csak egy-két bicikli fáról beszélnek.” Egy bicikli fa értelemszerűen annyi fát jelent, amennyi keresztbe pakolva feltölti a váz csövei által rajzolt nagyobbik háromszöget.

A festő szerint a romák szenvedték meg a legjobban a rendszerváltást, és ennek az utóhatásait a szülőfalujában is érzi. Viszont azt is látja, hogy az utóbbi években javulni kezdett a helyzetük. „Mi, parasztok és cigányok, párhuzamosan ugyan, de egy közösségben élünk, így azért viszonylag gyakran érintkezünk egymással. Például a turkálóban.”

Bukta ekkor bevallja, hogy a ruhatára darabjait rendre a mezőszemerei turkálóból szerzi be, a tárlatvezetős szettje is a helyi turinak köszönhető. A festő egyenesen okosturinak nevezi a használtruha-kereskedést, ahol még keresnie sem nagyon kell, mindig könnyen talál valami jót. De nemcsak az ő, hanem a többi falubeli dolgát is megkönnyíti a szemerei turkáló – aztán tesz egy kósza említést a helyi cigány lányok különösen divatos ruhatáráról is.

Engem otthon nagyon tisztelnek a romák, még a kisgyerekek is művész úrnak szólítanak, amikor jönnek haza az iskolából. Amikor az Útkeresztződés című képemet festettem, akkor is odajöttek hozzám, és megkérdezték, hogy mit csinál a művész bácsi. Azt mondtam nekik, festek. Mire ők: Ennyire rá tetszik érni?!

Bukta Imre egyébként nemcsak a festményei révén viseli szívén Mezőszemere sorsát, a társadalmi szerepvállalás jegyében képviselőként is tesz a falujáért. „Jobbító szándékkal és ötletekkel próbálok hozzájárulni a vidék felemelkedéséhez. Bármilyen nagy szavak is ezek” – mondja.

„Közösséget építünk, van egy civil egyesületünk és mozit is üzemeltetünk. Utóbbi azért nem akármi egy ilyen kis faluban! 10-12 fős törzsközönségünk van. Szerintem az egri plázamoziban nincs ennyi néző, csúcsidőben. Volt már például Kabos Gyula-sorozatunk, de közben olyan filmeket is nézünk, mint az Aurora Borealis. Kedden művészfilmeket vetítünk, pénteken pedig közönségfilmeket. Apró dolgok ezek, de nagyon fontosak a közösségépítés szempontjából.”

Bukta egy ponton arra is felhívja az őt hallgató budapestiek figyelmét, hogy mennyire alacsonyak az ingatlanárak a faluban. „Vásároljanak ingatlant Mezőszemerén, mert megéri! 600 ezer forintért már összkomfortos kádárista kockaházat lehet vásárolni. Ráadásul közel van hozzánk a Zsóry fürdő és a Tisza is.”

A kétfelvonásos tárlatvezetés végén Bukta Imre aztán előkap a zakózsebéből egy ún. száznapos kukoricát („Saját termés, tavalyi!” – büszkélkedik közben), amit ünnepélyesen lemorzsol, a lepergett szemek közé odahelyezi Mocsár Gábor Nálunk, vidéken című kötetét, amire egy határozott mozdulattal ráhelyezi a lecsupaszított kukoricacsövet – ezzel tiszteleg a kiállítás 1988-ban elhunyt névadója előtt.

Bukta Imre Nálunk, vidéken című kiállítása – a meghosszabbítás után – február 23-ig, szombatig, látogatható a Szent István körúti Kieselbach Galériában. A kiállításhoz kapcsolódó utolsó tárlatvezetést Káprázatos részletek, gyümölcsligetek, faluvégi felnidombok címmel február 23-án, szombaton 11.00 órától Winkler Nóra és Topor Tünde tartja.

Borítókép: Bukta Imre -  Hajnalt ugató kutyák, 2018; Címlapkép: Bukta Imre - GM kukorica, 2011