Senki sem jár jól a David Lynch-kiállítással

Az egyik kedvenc David Lynch-műalkotásom a Children’s Fish Kit, azaz a gyerekeknek szóló halkészlet, ami egyszerre borzasztó, undorító és nagyon vicces. Belinkelem, de azért mint egy közepes viccmesélő, el is magyarázom. A fotó egy lapot ábrázol, rajta egy három darabba vágott hallal. Ebből a három darabból ömlik a vér. A papírlapon szinte apró betűkkel, reklámos stílusban olyan szöveg van megfogalmazva, mintha egy gyerekjátékot látnánk, aminek a célja az, hogy a széttrancsírozott halat újra összerakják a kis lurkók. Ha sikerül, nyertek egy csillagot. A vicc természetesen az, hogy a halat soha a büdös életben nem lehet összerakni, hiszen az már el lett pusztítva, szét lett hasogatva. Ha össze is ragasztjuk, sose lesz belőle hal, csak egy szörnyszülött.

Lynch filmművészete erről is szól, hogy vannak dolgok, amik örökre tönkremennek, és ezeket a dolgokat soha nem lehet kijavítani: ott van például a Veszett a világban balesetet szenvedett gyönyörű nő, akinek szó szerint széttört a szépsége. Ott van a levágott fül a Kék bársonyban, aminek a helye mindig is emlékeztetni fog egy hatalmas traumára. Vagy ott van maga Laura Palmer halála a Twin Peaksben, ami annyira megrázza a közösséget, hogy létsíkok, idősíkok, és megkérdőjelezhető minőségű történetszálak borulnak egymásba. A Twin Peaks 2017-es, szinte csak kőkemény rajongóknak szóló harmadik évadának úgy van vége, hogy a főszereplő Cooper ügynök gyakorlatilag megpróbálja minden eszközzel összeragasztani azt a nevezetes halat, és megakadályozni Laura halálát. Aztán amit ezzel elindít, arra maga sem számít. Ezt azért mondom ilyen rejtélyesen, mert hiába olvastam és írtam róla rengeteget, még mindig csak halvány elképzelésem van arról, hogy mi az isten történik abban a részben.

A Small Stories nevű kiállítás képanyaga 2013-ban készült, abban a korszakban, amikor Lynch pont nem dolgozott semmilyen mozgóképen, sőt, úgy általában nem tervezett semmilyen filmet, hanem inkább minden mást: alig egy évtizeddel előtte egy nagyszabású kulturális központot akart létrehozni a lengyel Łódz egyik gyárkomplexumában, de az önkormányzat megfúrta a projektet. Tervezett egy klubot Párizsban, a Silenciót. Kiadott két, meglehetősen zavarbaejtő poplemezt 2011-ben és 2013-ban. Lynch mindig is kokettált a zenéléssel, már jelent meg közös albuma 2001-ben John Neffel, de az még olyan volt, mintha a filmzenéit gondolta volna újra, a Crazy Clown Time és a The Big Dream viszont furcsa, elektronikus pop volt, amin a rendező énekelt is, eltorzított hanggal, vendégszerepeltek rajtuk viszonylag híres énekesnők (Lykke Li és Karen O például), de inkább volt az egész egy stílusgyakorlat, mint bármilyen más művészetének a továbbgondolása.

És a Small Stories is ilyen: egy érdekes lábjegyzete egy karriernek, ami ennél sokkal több, egy apró kitekintés valami sokkal nagyobbra. A hal egyik darabkája.

A Small Stories-kiállítás anyaga ugyanis olyan, mintha Lynch munkavázlatait szedték volna össze, és csomagolták volna egy blokkba. Sőt, még a fotográfia határait is feszegetik, legalábbis a klasszikus értelemben, ezek a képek inkább tűnnek kollázsoknak, mint fényképalkotásnak. Lynch egyébként olyanra is képes, Berlinben éppen most van egy aktokról szóló csoportos kiállítás, ahol az ő több évtizedes, hús-vér embereket ábrázoló képei is szerepelnek.

A Small Stories ezzel szemben monokróm, bizonyos elemeiben az életmű korábbi, más elemeiben az életmű 2013 utáni részeire emlékeztető motívumokkal. Imádom Lynchet, életem sorsfordító pillanatait köszönhetem az ő munkásságának, de nem félek kimondani, hogy ezek a képek nem jók.

Azért sem, mert a Small Storiesban szereplő motívumokat máshogy - általában mozgóképben - sokkal jobban fel tudta használni. A torz arcok még a Radírfej előtti kisfilmjeiben is feltűnnek, itt viszont minden értelem nélkül lebegnek sötét terekben, vagy éppen egy Julee Cruise-lemez borítóján, 25 évvel ezelőtt.

Az arc nélküli figura, amit a szervezők a kiállítás posztereire is raktak, és aminek a variációi a tárlaton egy egész falat kaptak, fontos szerepet kap a Twin Peaks harmadik évadában: ilyen arcnélküli lény lett a minden földi gonoszság anyja, Judy, és ilyennek tűnik Sarah Palmer, amikor a sorozat egy különösen hátborzongató jelenetében kinyitja az arcát.  (A kettő lehet ugyanaz is.) De itt, a Műcsarnok falán csak variációk egy mintára, minden tartalom nélkül.

Az eredetileg 2014 elején, a francia Maison Européenne de la Photographie-ban kiállított, és akkor rossz kritikákat is kapó Small Stories összesen két termet foglal el a Műcsarnokból. Szuper megoldás, hogy az első terembe egy külön erre épített bejáraton mehetünk be, ami elkülönül a csarnok stílusától, és egy pár méterig reprodukálja a Twin Peaks legendás, cikkcakk-padlós és vörös függönyös Fekete Barlangját - még ha az egész kiállításnak semmi köze sincs a Twin Peakshez.

Az egyik terem közepén levágott lábú, ferde székek vannak sorban, ezekről is lehet nézni a képeket, a másikban pedig két hatalmas, a plafonról lógó bódét építettek két tévés vetítésnek, ezeken Varró Attila és Nemes Z. Márió beszélnek Lynch-munkásságáról. A két terem közötti képek stílusában nincsen nagy különbség, a falakon lényegretörő szövegek ismertetik a legfontosabb Lynch-tudnivalókat, a transzcendentális meditáció propagálását és a filmrendezői karrierjét.

Sokkal nagyobb gond a képek installálása: a fotók tükröződő felületű keretbe kerültek, ami azt jelenti, hogy jobb esetben csak saját magunkat látjuk viszont bennük, ha szeretnénk őket közelebbről megnézni, rosszabb esetben a komplett Hősök terét. Még ha próbáltam is más szögből nézni, akkor is annyira erőteljesen tükröződött rajtuk minden, hogy a részleteket nem igazán lehetett kivenni, a szemközti fal képeit annál inkább. Ami persze lehet egy szimbolikus döntés (akárhogy is nézzük ezeket, csak magunkat látjuk benne viszont), de egy kiállításnál azért nem árt, ha a műtárgyakat hibátlanul látjuk, és a Small Storiesnak ez egyáltalán nem jött össze, bár mi a hivatalos sajtóbejáráson voltunk, ezért elképzelhető, hogy a megnyitó után találnak erre megoldást.

Arra viszont nehéz lesz, hogy a kiállítás anyaga finoman szólva nem a legcombosabb. Akik szeretnek mindent befalni David Lynchtől, azok találhatnak maguknak érdekességet, de a motívumok már mind ismerősök lesznek. Akik Lynch-szüzek, azok pedig teljesen tanácstalanul állhatnak a legendás szürrealista egyáltalán nem legendás alkotásai előtt. Senki sem jár jól.

A Small Stories a harmadik alkalommal megrendezett Budapesti Fotófesztivál része. A fesztivál része még rengeteg más kiállítás különféle kiállítóterekben, a részletes program a honlapjukon érhető el. A Small Stories megtekinthető a Műcsarnokban, kedd és vasárnap között reggel 10-től este 6-ig, kivéve csütörtökön, mert akkor este 8-ig.