Korhatáros szerelem a robotokkal

A 18 részből álló, nagyjából háromórás animációs sorozatra azért nem mondhatjuk, hogy teljesen egyedi, mert a Wachowski testvérek által jegyzett 2003-as Animátrix azért hasonló volt (meg még az 1981-es Heavy Metal ugrik be róla), de tény, hogy meglepően újszerű a formátum, tekintve, hogy nem nagyon szedtek össze sehol normális formában hasonló kisfilmeket. Persze YouTube-on és Vimeón elérhetők hasonló gyűjtések, az io9 és a Gizmodo is szokott antológiákat csinálni, de ezek sem koncepciójukban, sem méretükben nem mérhetők a Love, Death and Robots-hoz.

Ezen ugyanis Fincher és Miller – ő ugye vizuális effektesként kezdte, aztán a Deadpoollal debütált rendezőként, és az idei Terminátor 6-ot is ő rendezi – felkérésére az animáció mai királyai dolgoztak; jegyez egy vagy több részt:

• a magyar Digic Pictures, ami ugye a többek között a Destiny 2 játék közbeni animációit, illetve a Rainbow Six Siege előzetesét is csinálta;
• a God of War és a Beyond Good and Evil 2 mögött álló francia Unit Image;
• a Metro Exodust és a Dishonored: Death of the Outsidert animáló lengyel Platige Image;
• az Overwatch, illetve a szintén Netflix-sorozat Voltron: Legendary Defender készítője, a dél-koreai Reddog Culture House;
• és Tim Miller saját cége, a Far Cry 5-ön és a Shadow of the Tomb Raideren dolgozó Blur Studio is. Ők egyébként részben pont a Digickel együtt csinálták azt a részt, amit maga Tim Miller rendezett.

A felsorolásból is látható, hogy részben a videójátékos háttérhez nyúltak, ami Miller miatt nem is meglepő. Emiatt egy-két epizód eléggé olyan hatású, mintha alapból egy videójátékból készült volna, vagy mondjuk játék közötti jelenetnek. Ez persze egyáltalán nem baj, tele van ilyenekkel a net, és néha az az ember érzése, hogy egy 17-20 perces animált kisfilm sokkal jobb lenne, mint a rosszabbnál rosszabb hollywoodi próbálkozások, hogy rendes filmet csináljanak egyik vagy másik játékból.

A 18 rész harmada, 6 használ szinte teljesen élethűnek ható CGI-animációt és hozzá digitális mozgásrögzítést, a többi 2D-vel, rotoszkóp technikával, egyszerűbb számítógépes animációval, vagy kevert technikákkal készült, és néhol ezek izgalmasabbak is – ilyen például a látszólag eredeti videó alapján újrarajzolt The Witness –, hiszen hiperrealisztikus CGI már annyi helyen van, hogy nehéz vele kitűnni. 

A cél viszont nem is ez volt, Fincher és Miller nem a CGI, hanem az animációs stílus határait kereste, ezért is engedték szabadjára a készítők fantáziáját és kreatív energiáit. A Netflix miatt a témákkal sem volt gond, a részek nagy hányada biztosan nem kerülhetett volna bemutatásra hagyományosabb platformon, a Netflix viszont nem igazán fog ezzel kekeckedni.

A Black Mirror-os hasonlatot erősíti, hogy míg ott szinte minden részt Charlie Brooker ír, hogy azért legyen valami központi kontroll fölöttük, addig itt Philip Gelatt látta el ezt a feladatot, tucatnyi sci-fi-író rövid története alapján. Ahogy a Black Mirrornál, úgy itt is annyira változatosak a témák, hogy szinte garantáltan mindenki talál köztük kedvére valót. Ha épp az adott rész nem jön be, maximum negyed órát vesz el az ember életéből, és már lehet is lapozni a következőre. És hát van is miben lapozgatni, vannak egészen vicces epizódok (érdekes, hogy mindhármat a Victor Maldonado-Alfredo Torres rendezőpáros vitte), véres gladiátorharc, világháborús korszakba rakott szörnyháború, az élet értelmével foglalkozó, hihetetlenül szépen megrajzolt történet, pszichedelikus sivatagi kaland, vérfarkas-katona és kínai mitologikus steampunk is, hogy csak egy párat említsünk – a kedvenceinket a végén azért picit részletesebben is bemutatjuk.

A sorozat érthetően akkor van a csúcsán, amikor a vizuális kápráztatás mellett valami erősebb extra is bejön a képbe, például elkezdenek valami más stílust (western, heist, a kínai steampunk) hozzákeverni a normál recepthez. Az extra ha nem is túl sokszor, de azért érezhetően nagy arányban, az erősen felnőtt tartalom – amire mondjuk kezdésnél figyelmeztet is a sorozat, hogy ezzel számolni kell –, aminek köszönhetően rengeteg a vér, a férfi és női meztelenkedés (egy részt például látványosan direkt úgy írtak meg, hogy a női főszereplőn a lehető legkevesebb ruha legyen, helyenként azért indokolatlanul), és az egyéb korhatáros tartalom.

Rápörögtek a korhatáros tartalomra

Az elmúlt években teljesen egyértelművé vált, hogy a Netflix nemcsak teret enged a rázósabb témáknak, hanem maguk is gyártanak hipererőszakos és/vagy szextől fűtött dolgokat. Horrorfilmek terén például elég erős a felhozatal – elég csak a tavalyi Apostle-re gondolni –, Jonas Åkerlund januárban debütált élőszereplős képregényadaptációja, a Polar meg tényleg elment a falig mind az erőszak, mind a szex tekintetében.

Ugyanez a jelenség az animációs sorozatoknál is megfigyelhető volt. A BoJack Horseman már 2014 óta pedzegeti a sötétebb témákat a platformon, a 2017-es Big Mouth elég gyakran foglalkozott kifejezetten vulgáris dolgokkal, a szintén két éve megjelent Castlevania első évadában pedig már a vér is folyt bőséggel, de öncélúnak azért nem nagyon lehetett nevezni az erőszakot.

Tavaly aztán a Netflix leporolta az 1972-es Devilman című mangát, amiből korábban már készült anime, de mint kiderült, ez csak könnyed esti mese volt a Devilman Crybabyhez képest. Ebben a sorozatban már tényleg minden volt a tömegmészárlástól kezdve az elképesztően bizarr démonok erőszakos gyilkosságain át a különféle kínzásokig, az alkotók pedig mindezt a maga tényleg elborzasztó valóságában tárták a néző elé.

A LDR szintén ezt teszi, de nem egy nagy történetet mesél el, hanem sok kicsit, ami

• egyrészt lehetőséget ad arra, hogy a NSFW részek mellett legyenek olyanok is, amiken el tud mélázni az ember – sőt, ha valakinek nem bírja a gyomra, akkor nézheti csak ezeket is,
• másrészt meg nem korlátozza be az alkotókat, szóval a határ tényleg a csillagos ég az erőszak és a meztelenkedés terén is.

Átszakították a gátat?

Saját lelkesedésünk és a hasonló nemzetközi kritikák alapján borítékolható, hogy ha Fincherék folytatni akarják az LDR-t, a Netflix tárt karokkal várja az újabb részeket. Mi személy szerint akár 500 részen, vagy 500 órán át is néznénk ezeket, bár nyilván a hatás szempontjából fontosabb, hogy a rövidebb, de kötetlenebb stílus miatt animátorok és egyéb alkotók tucatjait juttathatja a projekt kiugrási lehetőséghez.

Elsősorban azért nem direkt videójátékokhoz köthető filmeket várnánk, mert a nagyobb stúdiók egy ideje egyébként is rákaptak arra, hogy a játékaik keretsztoriját animációs videókkal gazdagítják. A Star Wars: The Old Republic például lehet, hogy nem lett túl jó játék, de a hozzá készített kisfilmek simán kenterbe verik a Disney-éra bármelyik Star Wars-filmjét, a Blizzard pedig szintén előszeretettel használja ezt a formátumot például a World of Warcraft sztorijának egyengetésére, és valószínűleg rajongók százezrei vetnék magukat örömükben zokogva a földre, ha végre bejelentenék, hogy kiadnak egy rendes filmet is.

A Love, Death & Robots első évada még a tipikusan videójátékos témáknál is remekül kerülte el azt, hogy minisztorik helyett átvezető videókat csináljanak, de a témánál maradva mondjuk egy 15-20 perces StarCraft-kisfilmet bármikor fellőnénk a listára.

A lényeg, hogy rengeteg sci-fi rövid történet van már alapból is készen – ebben az évadban 11 író műveit vették alapul, a kört bővítve pedig akár 10 évadra elég alapanyag jöhetne teljesen új sztorik írása nélkül is. Rengeteg kész írás a mérete miatt sem érne egész estés filmet, vagy nehéz lenne a megvalósítása – lásd a Channel 4 nem túl régi próbálkozását, amikor 40-50 perces részekben próbálták feldolgozni Philip K. Dick meg nem filmesített műveinek egy részét az Electric Dreamsben, de túl nagyot markoltak. Ha nem kell ekkorára duzzasztani az időtartamot feleslegesen, sokkal jobb végeredmény jöhet.

A kedvenceink

Hogy ne rontsuk el teljesen mindenki örömét, nem megyünk végig mind a 18 részen, inkább négy-négy kedvencünket ajánljuk – rangsor nélkül.

Flachner Balázs:

Ice Age

A többek közt a Deadpoolt is jegyző Tim Miller egy (félig) élőszereplős rövidfilmben mutatja meg, hogy milyen lenne, ha az új lakásodba költözés után egy komplett civilizációt találnál az ősrégi hűtőben. Nagyon szürreális, nagyon szórakoztató és tíz perc alatt is rettentően okosan építkezik Michael Swanwick 1984-es novellájából.

Beyond the Aquila Rift

Az A Térség-sorozat és a Mass Effect-trilógia nagy rajongójaként azt hiszem törvényszerű volt, hogy ez lesz az egyik kedvenc részem: egy űrhajó legénysége arra kel fel a mesterséges sztázisból, hogy nagyon nem ott vannak, ahol lenniük kéne. A Beyond the Aquila Rift tényleg tökéletesen idézi meg az említett két szériát, és még bámulatosan jól is néz ki, ez pedig megfejelve a csavaros sztorival olyan egyveleget alkot, amit a befejezése után rögtön újra akar nézni az ember. A történet alapjául egyébként Alastair Reynolds 2005-ös, ugyanezen a címen megjelent novellája szolgált.

Good Hunting

A kínai mitológia és a steampunk dolgok külön-külön is marha érdekesek, de egészen addig nem tudtam, mennyire király a kettő együtt, amíg meg nem néztem a Good Huntinget. Ehhez a témához tökéletesen illik a rajzfilmes vonal, a karakterek és a hátterek is gyönyörűek, tipikusan olyan cucc, amit órákig tudnék nézni. Most csak tizenhét percet kaptam belőle, de az alkotók annyira jól fogták meg Ken Liu Jó vadászatot! című novellájának lényegét, hogy emiatt egy pillanatig sem tudtam haragudni rájuk.

Zima Blue

Ha valaki valaha egy pillanatig is gondolkodott már azon, hogy mi lehet az élet értelme, és a kozmosz végső igazsága, az mindenképpen nézze meg a Zima Blue-t, ha eddig még nem tette. Választ valószínűleg nem fog kapni a kérdésre, de nagyon kevés olyan dolog van, ami tíz perc alatt ennyire lenyűgözően foglalkozna ezzel a problémával. Ez a rész amúgy leginkább a régebbi Cartoon Network rajzfilmekre hasonlít, de a Johnny Bravónál azért jóval gazdagabb a látványvilág. A sztori alapja a Beyond the Aquila Rifthez hasonlóan itt is Alastair Reynolds írása volt.

Koroknai Gergely:

Sonnie's Edge

Rendkívül erős kezdést ad a sorozatnak ez a rész, ami persze okos húzás volt: mind a történet, mind a képi világ annyira jó, hogy jó eséllyel a (férfi) nézők 80-90 százalékát egyből berántja az egészre. Amellett, hogy már a jövőbe oltott steampunk gladiátorharc is elég menő, többrétegű, egészen mély sztorit sikerült a látvány köré csavarni. Helyenként brutális, véres és kemény, de pont ezek miatt vág úgy állon a hatása, hogy kérdés sem volt, egyben le kell darálni az egész sorozatot. A sztori alapja Peter F. Hamilton írása, amit itt el is lehet olvasni.

Fish Night

Röviden annyit mondhatnánk, hogy egy pszichedelikus időutazás a sivatagban, miután két ügynök kocsija lerobban a semmi közepén. Maga a történet is jó, ami viszont megfogott, az a rendkívül színgazdag megvalósítás. A grafika olyasmi, mint az Archer animációé, e mellé jöttek be olyan majdnem pasztellszínek, mint a The Wicked + The Divine képregényben. (Az ihletül szolgáló történet linkje.)

Helping Hand

A Gravitáció és a nem túl kifejező magyar címet (Mentőexpedíció) kapó The Martian egyes elemeit fedezhetjük fel ebben a rövidke történetben, aminek kérdése, hogy meddig hajlandó az ember elmenni, hogy megmentse magát az űrben ragadástól, illetve a fulladástól. Hiperrealisztikus CGI-burokba csomagolták az egészet, a látvány viszont mellékes, remek ötletet valósítottak meg, ha zsírkrétával rajzolják, alighanem pont ilyen érdekes lenne. (Ehhez is adunk egy eredetit.)

Secret War

Nagyon nem kell külön méltatni a Digic munkáját, de amikor elindult a rész, pár képkockáig nem akartam elhinni, hogy egy animáció, és nem élőszereplős produkció. Hangulatában ez áll legközelebb a videójátékokhoz, ha holnap kiadnák a tundrán a pokolból előbújt szörnyek ellen harcoló szovjet Vörös Hadsereg egységéről szóló játékot, az egész hétvégém ezzel menne el. Legközelebb a Metro-játéksorozat áll hozzá egyébként, ha valaki előre fogódzkodót szeretne.

Meglepő, hogy 16 percben (na jó, a stáblista miatt csak szűk 15) mekkora történetet tudtak kibontani. Egyetlen negatívuma, hogy elég hirtelen van vége, és mivel ez a sorozat zárórésze, így az LDR is kicsit váratlanul ér véget, bár lehet, hogy ez tudatos, hogy így még jobban várja az ember az esetleges folytatást. (A történet alapja David W. Amendola írása.)