Én itt maradtam, a nagy semmibe

Zámborszki Ákos rendező és Galán Angéla filmje:

Vagy asszimilálódtok, vagy elutaztok

– ez a nyelvtörvény és az ukrán politika üzenete a magyarok felé az ungvári magyar egyetemi docens szerint. „Dicsőség Ukrajnának!” – emeli vodkáját a vereckei emlékműnél a férfi, akit Galán Angéla riporter a homályba vesző történelemről faggat. A magyar iskola osztálytermében a gyerekek azt bogozzák, ki hányféle: „Anyukám, apukám román, testvérem ukrán, mamukám magyar. Én akármi.” A szülők többsége már külföldön dolgozik, otthon egyre inkább csak az öregek maradnak.

Kárpátalján rohamosan fogy a magyar lakosság, aki még otthon van, jórészt már az is menne. A határon túli magyarság kapcsán sokszor emlegetett és ezért elcsépelt retorikai fogás a „megmaradás” kérdése, Ukrajnában azonban ez a probléma megkerülhetetlen: a sokat emlegetett 150 ezres szám már rég fikció, 15 év alatt 15 százalékkal csökkent a magukat magyarnak vallók aránya, és ebben azok is benne vannak, akik már Magyarországon vagy éppen Nyugat-Európában dolgoznak.

Akik elmennek, az én életemből hiányoznak. Kicsit olyan, mintha meghaltak volna, hiába tudom, hogy jó helyen vannak

– mondja a főiskolai tanár a mellette kalocsai mintás blúzban ballagó riporternek a Szomszédaink, a magyarok: Kárpátalja című dokumentumfilmben. A most az Indexen teljes terjedelmében látható 50 perces film egy sorozat negyedik darabja. Zámborszki Ákos és Galán Angéla korábban a felvidéki, az erdélyi és a vajdasági magyarságról forgatott, érzékenyen vizsgálva a vagy-vagy helyzeteknél jóval bonyolultabb valós, kettős vagy számszakilag meghatározhatatlan identitásokat.

A szűkös időben igyekeztek a kisebbségi viszonyok több rétegét is megjeleníteni, a magyar mellett többségi megszólalókat is mutatnak, ami nem feltétlenül árt, ha a szomszédsági viszonyokból szeretnénk valamit megérteni. Például a százhoz közelítő, Trianon évében született ukrán biológus bácsit, aki kiváló magyarsággal emlékszik vissza az 1940-es visszacsatolásra, és eldúdolja, hogy „legyen úgy, mint régen volt”, megénekelve az ukránoknak nagyon rosszul eső magyar felsőbbségességet és a csendőrpertut.

A film leginkább arról próbál megmutatni valamit, hogy milyen Kárpátalján magyarként élni, milyen ma az ukrán–magyar viszony. A vágóképeken jófajta fehér sajtokat, szép paradicsomot és nappaliba sorozatgyártott, fenyős-őzikés Kárpátok-nippeket látunk, de a film a közhelyek mögé akar nézni. Kárpátalja nagyon más, mint bármelyik másik Kárpát-medencei közeg, és nem csak a szegénység miatt. A rendszerváltás óta itt a leggyorsabb az etnikai amortizáció, a fiatalabbak tömegével keresik máshol a boldogulást, amire a kettős állampolgárság lehetősége, a kelet-ukrajnai háború és a kisebbségellenes ukrán politika egyaránt ráerősít.

A filmkészítők fekete-fehér igazságok helyett ezúttal is szeretnék a különböző élethelyzetek és egyéni utak változatosságát megmutatni, de az asszimiláció/emigráció valósága így is elkerülhetetlenül belengi a beszélgetéseket.

Fizikailag látszik, hogy milyen kevés az ember az utcákon, a tömegközlekedési eszközökön. Ha utaztok, pusztaság, nincs bevetve, a vadon növő növényeket látod. Mi a jövő ebben az embertelen gazban?

– kérdezi a filmben megszólaló Fedinec Csilla kisebbségkutató. Szerinte az anyanyelvi oktatást súlyosan korlátozó, az ukrán–magyar politikai vita középpontjában lévő oktatási törvény az utolsó csepp lehet: ha az életbe lép, az végső csapás lenne a magyar kisebbségre.

Ezt a lvivi (lembergi) utcán elkapott ukránok nem nagyon értik. Miért akarnak a kisebbségek egyáltalán az anyanyelvükön tanulni az állam pénzén, nyilván nem becsülik Ukrajnát – fejtegetik. Az átlag ukrán többnyire már Kárpátalját sem ismeri, egy kicsit egzotikus, „nem eléggé ukrán” vidék számukra. A magyarokat is többen említik, mint akikről hallották, hogy el akarnak szakadni, és látjuk az ukrán tévéből is a magyar szeparatizmussal riogató bejátszásokat, amelyek úgy csinálnak, mintha az bármennyire is fajsúlyos törekvés lenne Magyarországon. Pedig komolyan vehető helyi konfliktus nincsen ukránok és magyarok között, az ellenségeskedést a médiából kell tanulni.

A magyar gyerekszám ütemesen csökken, az utóbbi egy-két évben mégis valamivel több kicsit írattak be magyar iskolába. Sokszor ukrán szülők is ezt választják, az ok a magyar állami támogatás. Ukrán felnőttek is sokan tanulnak magyarul a kettős állampolgárság kedvéért. Járt is a forgatócsoport egy magyar nyelvtanfolyamon; ott a tanárnő abban méri a pedagógiai sikert, hogy a csoportból hányan szerezték meg a magyar állampolgárságot.

A magyar állam erőteljes jelenléte egy sor utalásban megjelenik ebben a dokumentumfilmben is, a jelentőségét mégis kicsit mintha elkennék. Pedig a magyar nemzetpolitikai nyomulás hatása itt, Kárpátalján a legnagyobb. Miközben az ukrán állam szinte már alig működik, Magyarország egyre több feladatot lát el az ivóvíz biztosításától az orvosi ellátás javításáig.

Ez is, a hosszabb távú lehetőségek reménye is benne van abban, hogy a magyar iskolában egyre inkább ukrán szó hallatszik a szünetben, merthogy a gyerekek egyre nagyobb része alapvetően ukrán közegből jön. És akármilyen bonyolult identitások halmozódnak egymásra ebben a szegényes multikultiban, az közös bennük, hogy félig már Skype-gyerekek ők, akiket „mamukájuk” vagy más valaki nevel, amíg a szülők valahol messze keresik a megélhetést.

A sorozat korábbi részei most megtekinthetők az Indafilmen:

Románia

Szlovákia

Szerbia