Érdekes világban élünk, ahol az Instagramon tiltás jár egy női mellbimbóért, de ha befizetek pár eurót a berlini Fotográfiai Múzeumba, akkor végignézhetek úgy saccra száz meztelen nőt kiállított fényképeken. Meztelen nők, akik a világ különböző városaiban, Lengyelországban vagy New Yorkban vagy isten tudja hol élnek, ráadásul időben is különböző pillanatokban lettek megörökítve, a negyvenes években, vagy éppen a kétezres évek után. Segítség nélkül nehéz megmondani, hogy pontosan melyik modell hol és mikor helyezkedik el a skálán.

A Nudes (Aktok) a berlini fotómúzeum első kiállítása, ami csak és kizárólag aktokról szól, és hiába láttam az egész tárlatot, még mindig nem hiszem el, hogy mostanra szerveztek először valami ilyesmit, hiszen annyira magától értetődő a téma, mintha mi csak ma reggel raktunk volna a Mindeközbenbe először hülyén kinéző kisállatot. A meztelenség témája, megítélése, ábrázolása azóta folyamatosan hullámzik, amióta az emberiség feltalálta a képalkotást, a 2010-es években valahogy úgy állunk, hogy algoritmusok tiltanak le művészettörténeti jelentőségű festményeket online felületeken, mert felismertek egy mellet rajtuk, miközben minden korábbinál több meztelen kép kavarog körülöttünk a neten.

Úgyhogy mondhatnám, hogy a témához fotóművészeti szempontból közelítő Nudes legalább olyan ebben a világban, mint egy oázis, ha nem lenne ugyanebben a világban elég nagy korlátoltság aktokból összerakni egy kiállítást, szinte csak és kizárólag női modellekkel, de egészen biztosan kizárólag férfi fotósokkal.

És pont három férfi fotós neve az, ami miatt egyáltalán valaki erre a kiállításra besétál: Helmut Newton, Saul Leiter és David Lynch. Newton neve magától értetődően szerepel, hiszen a fotómúzeum a Helmut Newton Alapítvány főhadiszállása is, az egész földszint az ő hagyatékából áll, a képektől a saját, iszonyatosan menő kék-ezüst Jeepjéig. Lynch miatt jönnek be azok, akiknek legfeljebb egészen marginális ismeretük van a fotográfiáról, viszont látták a Twin Peaks-et, és már most látom magam előtt a Ludwig előtt kígyózó sorokat, amikor márciusban megnyílik a budapesti kiállítása. És ott van Leiter, aki hozzájuk képest kakukktojás, és akinek a képei messze a legérdekesebbek.

Newton a hetvenes években kezdett el dolgozni, először divatfotókon, majd egyre hangsúlyosabbak lettek az aktjai. Nekem minden képéről egy kicsit Robert Crumb grafikái jutnak eszembe, mert ő is egy olyan figura volt, aki mindent alárendelt a saját ízlésének és fétisének, Newtonnál pedig ez azt jelentette, hogy magas, hosszú combú, vékony, általában erős, de mindenképpen meztelen nőket fotózott.

A Big Nudes című sorozatában néha megváltoztatta a perspektívát, alulról fotózott, amitől az alanyai hatalmasaknak tűntek, a méretüket pedig az óriási printek még tovább növelték. Sem a hagyatékban, sem a kiállításon nem igazán szerepelnek férfiak, a Nudes válogatásán csak Dolph Lundgren szerepel, ahogy Grace Jonest öleli. Newton modelljei magabiztosak, direktek, konkrétak, és esztétikusak – mindegyik lehetne egy parfüm- vagy luxusórareklám szereplője is. Newton 2004-ben, autóbalesetben meghalt, mindenesetre kíváncsi lettem volna, hogy ez a kor hogy áll hozzá, és mi lenne most a megítélése.

Imádom David Lynch filmjeit, reklámjait, klipjeit, zenéit, megszólalásait, könyveit, és egy percig sem tudok nem úgy tekinteni rá, mint egy hatalmas perverzre. Persze, mindenki, aki valaha együtt dolgozott vele, kicsit diktatórikus, de kedves, nyakig begombolt, szinte naiv figuraként írja le, ugyanakkor a filmjeit látva képtelenség lenne letagadni, hogy végigvonul a karrierjében egy motívum, hogy a nők rendszeresen tárgyiasítva, megalázva, megfélemlítve szerepelnek. Ez a motívum jelen van a Twin Peaksben, a Lost Highwayben, a Kék bársonyban, és jelen van az aktfotóiban is, amiket a kiállításhoz válogattak. A képek Los Angelesben és a Lynch második művészeti otthonának is tekinthető lengyelországi Łódźban készültek. Csak sejtem, hogy az előbbi városból valók a színes, az utóbbiból pedig a fekete-fehér fotók.

A színeken kívül a hangulatok és a szándékok is eltérőek: a Los Angeles-i sorozat olyan, mintha a filmjeiből lennének konkrét részletek, és különböző erotikus női testrészekre összpontosítanának. Newtontól eltérően Lynch inkább fentről lefele néz, vörösre rúzsozott szájra, mellekre, combokra, az egész kiállítást hirdető fotója olyan, mint egy kiragadott kép mondjuk a Lost Highwayből. A lengyel fotói viszont teljesen más megközelítéssel dolgoznak, itt a színek mellett feladta azt is, hogy felismerhető testrészeket mutasson. A modellek már nem léteznek komplett testekként, hanem csak részletenként, amikről azt is nehéz megmondani, hogy pontosan hol kezdődnek, merre végződnek, és egyáltalán, milyenek a dimenzióik. Van egy kép egy női hasról, amit addig néztem, amíg Lynch-önarcképnek nem láttam.

Saul Leiter sosem volt akkora név, mint a másik két fotós, pedig ott volt a New York-i fotográfiai élet kellős közepén a negyvenes évektől kezdve. Leiter utcai fotókat készített, és divatfotós is volt, dolgozott az Elle-nek, a Harper’s Bazaarnak, de titokban aktokat készített barátokról, szeretőkről. Leiter ezeket a képeket mind a saját lakásában lőtte, a negatívokat pedig ugyanott hívta elő, ezért csak a legközelebbi ismerősei tudtak a létezésükről.

A fotós 2013-ban bekövetkezett halála után elkezdték feldolgozni a hagyatékát, 2018-ban pedig megjelent az In My Room című album, amibe ezekből a titkos aktokból válogattak. És kellett is, mert rengeteg van belőlük, a berlini kiállításon nagyjából 100-150 képe szerepel, a legtöbb a terem közepén, egy vitrinben, rendezés nélkül. Mintha egy ember emlékei lennének ömlesztve, rendszer nélkül.

Leiter képei a közvetlenség és a mennyiség miatt lesznek a kiállítás legérdekesebb darabjai, és azért, mert nem esztétizálnak. Itt a meztelen nő nem egy istennő, vagy egy lenézett, absztrakt húsdarab, hanem egy személy, aki a szemünkbe néz, aki létezik, és akin látszik, hogy semmilyen instrukcióra nem kellett hallgatnia. Az aktjain azt is nehéz belőni, hogy pontosan mikor, melyik évtizedben készültek (a hónaljszőr léte/nemléte nem igazán segít), a környezetük pedig minden egyes képen puritán: egy ágy, egy kanapé, egy huzat, esetleg egy telefon, vagy egy mindig túlcsorduló hamutál. Az ismétlődő képek sorát egy külön szoba töri meg: a Lainesville nevű sorozatában Leiter a barátnőjével elvonult vidékre, és ott színesben örökítette meg a meztelen semmittevést a verandán. A sok nagyvárosi, kis lakásokban készült fotó után a Lainesville olyan, mintha vennénk egy nagy levegőt, és végre nyújtózkodnánk egyet.

A berlini Fotográfiai Múzeum jól megoldotta, hogy a három különböző válogatás élesen elkülönüljön egymástól, de a tematikai egység végig megmaradjon, viszont egy piszkáló érzés végig megmaradhat a látogatóban: hogy ezek az aktok semmit nem mondanak arról a korról, amiben mi, 2019-ben besétálunk egy meztelen testekkel teli tárlatra. A modellek szinte csak és kizárólag nők, mintha a férfitestek nem lennének alkalmasak hasonló figyelemre. A fotósok mind férfiak, közülük kettő halott, a harmadik pedig idén lett 73 éves. Az egészet belengi egy évtizedekkel ezelőtti hangulat, mintha a Playboy megalapítása és mondjuk Madonna szexforradalma között járnánk, amikor a fotózás még nem volt mindenki számára elérhető, de az aktfotózás már kitört a specializált magazinok világából. Mondjuk az is igaz, hogy az intézményt, ahol ez a kiállítás van, múzeumnak hívják.

A kiállítás május 19-ig látogatható a berlini Museum für Fotografie-ban.

(Borítókép:  Bergström Párizs fölött (Bergstrom over Paris), 1976. Fotó:  Helmut Newton /  Helmut Newton Estate)