Lehet a diktatúrában is reménykedni, csak nagyobbat esel a végén

Nem lehetsz benne biztos, ha egész életedben jó káder vagy is, és megteszel minden mocsokságot, amit elvárnak tőled, nem pöccintenek-e téged is ugyanúgy arrébb akár harminc-negyven év múlva, ahogyan te söpörtél el másokat. Nem tudhatod, hogy amit ígérnek, azt tényleg megkapod-e, és ami még rosszabb: nem tudhatod, hogy ha megkapod, annak mi volt vagy mi lesz az ára. Nem tudhatod, miért neveznek tehetségesnek, és ha megbüntetnek, nem tudhatod, valós indok vagy valami más miatt teszik-e. Sosem lehetsz benne biztos, hogyan fog alakulni a saját életed, mert az nem rajtad múlik. Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a kimondott szavakban, de a hiányukban is.

Erről szól a mára már világhírű, erdélyi születésű magyar író, Dragomán György második drámája, a Kalucsni, egy tetszőleges erdélyi városból, egy tetszőleges évből az előző rendszerben. Nem mintha a helyszín fontos lenne: csak a szekus szót kéne ávósra cserélni, és minden ugyanúgy működne továbbra is. Ennek ellenére magyarországi nagyszínházban most először mutatták be a drámát: a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása előtt csak a pesti Színművészeti Egyetemen és Kolozsváron játszották. Pedig ez a tragédia nagyon pontosan megmutatja, mi teszi olyan kilátástalanná és reményvesztetté az életet a diktatúrában, de nem csak a megszokott nézőpontból, nem csak a megszokott panelekkel. És pont olyan meglepő végkifejlettel, amitől a néző is átéli ugyanazt a soha se tudhatod-érzést, amiről a darab szól.

Már az első jelenet profi írói precizitással vezeti fel egyszerre az összes konfliktust. Egy lakásban előbb a fusizó költöztetők jelennek meg, akik segítenek úgy pakolni, hogy simán menjen a disszidálás, ami kissé meglepi a család kamasz lányát, akinek erről senki nem szólt. Aztán megjelenik a férj szeretője, hogy visszahozza a nagyitól az abortuszra ellopott pénzt, mondván, inkább megtartja a gyereket, amin a sokat látott feleség a várhatónál jóval kevésbé lepődik meg. Majd megjelennek a szekusok is, a sokadik házkutatásra a héten, és hiába van a lakásban a nagykutya elvtárs lánya is – a szerető –, attól még megkezdik a beütemezett bútorborogatást, amin a lány lepődik meg a legjobban, a többiek már megszokták. Szóval háromszintű a konfliktus, de ekkor még lehet abban reménykedni, hogy ezek közül bármelyik is a megnyugtató irányba megy majd. De hát a diktatúra, az már csak olyan, hogy reménykedni persze szabad, csak akkor könnyű nagyobbat esni.

Dragomán drámája azért működik olyan jól, és azért lesz egyre erősebb és erősebb a vége felé haladva, mert végig úgy épül benne a várakozásokból összeálló feszültség, mint Déva vára, hogy aztán a nap végén törvényszerűen minden összeomoljon. És a tétek is egyre nagyobbak és nagyobbak, mert mint az igazi sorstragédiákban, a szereplők megállíthatatlanul menetelnek a saját hibáik és rossz döntéseik repedéseiből idő közben megnyílt szakadékok felé. Mert ahogy a rettegett – és kicsit szájba rágósan beszélő nevű – Veress elvtárs fogalmaz, a rendszer működése nem olyan, mint egy mosógépé, hogy csak úgy be meg ki lehessen kapcsolgatni: a legkisebb hibás döntésnek is beláthatatlan következményei lehetnek. És nem csak arra, aki meghozta a döntést.

Mindezek mellett is van még egy rétege a Kalucsninak, amely arról beszél,

Mert élsz a lehetőséggel, és olyat kérsz, amire soha nem leszel büszke. Mert mindent meg akarsz tenni az ellen, ami rád vár, és ez a minden szó szerint értendő, de van, hogy ez több, mint amit el lehet ép ésszel vagy lélekkel viselni. Mert ahol nincs szabadság, ott másnak is könnyebb elvenni a szabadságát még akkor is, ha formálisan nincs hatalmad fölötte. A diktatúrát Illyés Gyulánál szebben még senki nem fogalmazta meg: „a nyüzsgő égi sátor: egyetlen munkatábor”. És ez alatt az égi sátor alatt munkálkodnak kis csákányaikkal saját maguk és a többiek romba döntésén Dragomán szereplői.

A Kalucsni magyarországi, nagyszínházi ősbemutatóját Dragomán kor- és sorstársa, Szikszai Rémusz rendezte meg Nyíregyházán: mindketten az előző rendszer második felében, Románia területén születtek magyarként, és ma már egyikük sem él ott. Tudják, hogyan törik a házkutatás közben felborított asztalon a váza, tudják, milyen hangsúlya van a magunk előtt is szégyellt kérésnek a befolyásos elvtárs felé.

Szikszai – talán épp ezért – részletgazdag előadást rendezett: Horesnyi Balázs monumentális díszletei a forgószínpadon valaha-nagypolgári lakásokat mutatnak, amelyekről hosszú hanyatlás közben kopott le a régi díszük: alig maradt valami a régi értékekből, és ez persze nemcsak a falakra igaz. Kiss Julcsi ruhái maguk is különválasztják az osztályokat: aki megengedheti magának, mert megengedi neki a rendszer, tündököl, aki nem, az pasztellszínekben olvad be a falba.

Szikszai többször ellensúlyozza a roppant tereket azzal, hogy egyes jelenetekben csak egy szűkebb sávot használ a színpad elején – máskor maga a diktatúra szűk keretek közé szorítottsága teszi fojtogatóvá az atmoszférát. És ebben a térben a feleséget játszó Szabó Márta épp úgy vergődik, mint egy túl nagy madár a túl kis kalitkában, az ütődésektől egyre dühösebben, hogy aztán még megrázóbb legyen, amikor végül fejjel repül neki az épp előtte becsapódó ajtónak. Pregitzer Fruzsina szép ívet ír le: a régi korokban ragadt, a mostani rendszerben szerzett, a jelenkoriakhoz kísértetiesen hasonló emlékei elől nosztalgiába menekülő nagymama a bajban szinte felébred a szándékos tetszhalálból, hogy aztán a maga által is előidézett események hatására még mélyebbre zuhanjon, egy nagyon hatásos, tehetetlen és őrült kétségbeesés-jelenet után egy máshogyan hatásos csenddel.

Kaszás Gergő Veress elvtársa különös figura: úgy hallgatja a lehallgatásokkor magnóra vett anyagot, mint más a nyugtató komolyzenét, és olyannak is tetteti magát, mint egy kiművelt ínyenc. Kaszás nem erőszakossággal, hanem ezzel a felfuvalkodott és nyálkásan öntelt akarnoksággal teszi félelmetessé a kádert, meg azzal, hogy keskeny érzelmi pályára kényszeríti saját magát, amelyről akkor se tér le, ha a saját hatalmát akarja kifejezni, és akkor se, ha rajta csattan az ostor. Varga Fekete Kinga mindvégig azért küzd kamaszos kétségbeeséssel, hogy felnőttként kezeljék, hogy aztán egy csapásra rájöjjön, az annál is rosszabb, mintha gyereknek tartanák: szép, ahogy a színésznő megpróbálja visszapréselni magát a gyerekkor apróra összement ajtaján. Horváth Julianna a szerető szerepében saját naiv butaságát szenvedi meg: többet gondol magáról, mint amennyit megért a dolgokból, és amikor ebbe beleverik az orrát, csak duzzogni tud, de a színésznő elég keserűséget visz ebbe ahhoz, hogy átérezzük az ő drámáját is. Illyés Ákos, a férj játéka viszont mintha nem lenne összhangban Dragomán soraival: az erőszakos, macsó, robbanékony férfira utaló szövegeket Illyés túlzottan kisemberi, nyüzüge pozícióból mondja el.

Szikszai Rémusz rendezőként a feszültségteremtés és a végig hol felpörgetett, hol épp ellenkezőleg, az iszonyat erejével hátborzongatóvá lassított ritmus felügyeletén túl is hozzá-hozzátesz a drámához. Hol olyan látványosan, mint amikor egy hosszú gegben megkettőzi a belügy üres és sötét folyosóin üldögélő csinovnyik figuráját, a kafkai hivatalnokság paródiájával lazítva kicsit a feszültségen, hol egy-egy olyan aprósággal, mint hogy a házkutatást vezető szekusból egy pillanatra kibújik az ember, és nem töri szét az utolsó vázát is. Máskor talán túlzottan is egyértelmű válaszokat ad a darabban ott rejlő kérdésekre: az előadásban például egyértelmű, hogy a nagymama nem átgondolt számításból teszi, amit tesz, pedig a drámából még kiolvasható ez a lehetőség is.

Szikszai végül azonban egy kicsit agyoncsapja a katarzist, pedig szándéka szerint alighanem erősítené akarná: egy néma jelenetben a forgó körszínpadon megmutatja a dráma vége utáni pillanatokat, egy öngyilkossággal tesz pontot az egyik tragédia végére, prostiutálódással pedig a másikéra. Pedig Dragomán szövegében pont az a jó, hogy nincsen pont a végén, nem zárul le egy mondat sem, hiába bízik ebben mindenki az első pillanattól kezdve. De nem.