Átléptem egy dimenziókapun

Az én Index-sztorim egy egérszagú kis könyvtárszobában kezdődött az ELTE Pesti Barnabás utcai épületében, valahol az ötödik emelet és a padlás között. Egész pontosan az "Internet és társadalom" című közismereti szemináriumon, ahol a szoba közepére állított asztal körül fémbetétes bakancsok, túlérlelt pattanások, elnyűtt batikolt pólók és egy kurva nagy bajusz fogadott az első órán. Ez utóbbi tanárunk, Nyírő András tartozéka volt, akit akkor már a magyar internet két lábon járó logójaként ismert mindenki, akit kicsit is érdekelt a téma.

Első órákon csak beszélgetünk ("Hány másodperc alatt jut el a fotóriporter gépéről a másik kontinensen lévő szerkesztőségbe a pálya szélén lőtt kép? 1998-at írunk...), aztán projektet indítunk ("bors", a nem-hivatalos online ELTE-panaszkönyv), végül András elhívja az lelkesebbeket a Déli pályaudvar mögötti irodaházba (Intranszmas), hogy megnézzük az internetes médialabort.

Ez volt az iNterNeTTo. Itt nem volt Google-csúszda, csak csikk-rágta padlószőnyeg, pár ócska szék, és sok agyonkábelezett számítógép. A szeminaristák többsége azonnal lekopott, én viszont rögtön úgy éreztem, mint aki átlépett egy dimenziókapun (pedig végig rajtam volt a fóliasisak!): azonnal beszippantott az egész, HTML-t, Photoshopot tanultam, tucatnyi hírforrást követtem, hátam mögött hagyva a molyrágta történelem szakot.

***

Pár hónap múlva már az ex-jugoszláv NATO-kampányt közvetítjük éjjel-nappal (a "Percről-percre" csendben felsír álmában), és azon kapjuk magunkat, hogy az általunk összevadászott helyi híreket idézi a teljes magyar média, az összes helyesírási hibával és egyéb vízjelekkel együtt.

***

1999. december 31. 11.59 /Egy üres, sötét és hideg irodaház harmadik emelete./

Az Index newsroomban ülök, körülöttem 4-5 monitor duruzsol. Az elmúlt hónapokban a tizenpár emberből többszáz fős média-startup lettünk, kortárs festők képei lógnak az új iroda falán, részvényeket osztanak az alapítóknak. A képernyők ontják a tech, sport, bel- és külpol, bűnügyi és egyéb híreket. Én hülye elvállaltam, hogy két műszakban tudósítom (élőzöm!) a Y2K-t, az ezredfordulóra időzített világvégét. Elgémberedett ujjakkal szerkesztem az évvégi statisztikákból összetákolt cikkeket, Dr. Clickbait forog a sírjában. Ákos, a másik önjelölt ügyeletes, már rég lelépett egy rendes házibuliba, én meg itt rohadok, miközben Tokiótól Los Angelesig mindenki szépen átlép az újévbe. Megnézem a címlap statisztikát: több tízezren olvasnak minket még éjfélkor is.

***

Az Index legtöbbünknek nem munkahely volt, hanem egy közösség. Egyik összetartó erő Uj Péter teljesen random, ám mindvégig bukósisak keménységű monológjai voltak a társadalmi (vö. lakossági) elfogadás, illetve kulturális sokszínűség védelmében. Bárhol is zendített rá a témára, mindenkit megérintett a mondanivalója, szem nem maradt szárazon.

***

2000 körül járunk. Egy Nokia Communicator-nak hívott féltéglával a kezemben imbolygok valahol a Nagyszínpad előtti tömegben. Engem bíztak meg a teljes Sziget-melléklettel, annak minden szépségével együtt. Ez a létező legrosszabb szerep: dolgoznod kell, miközben mindenki bulizik körülötted. Sőt, nehezítésként az összes lazulni vágyó munkatársadat is sanyargatnod kell, hogy leadják a potyajegyért cserébe beígért cikküket. Nagyot sóhajtva kinyitom a Kommunikatort, bepötyögöm, amit az Asian Dub Foundation koncertjén láttam-hallottam, megnyomom az OK gombot, az illuminált poszt azonnal kimegy a címlapra. Kicsit még beállok headbangelni a borsodi punkpok közé, aztán elbotorkálok a Tilos-sátor felé megkeresni a többieket.

***

2001, talán. UP szobájában ülünk, újabb szenvedélyes diversity monológot hallgatunk, mellettem Razzia, Jack, Etele: a Technocol blog csapata. UP váratlan fordulattal megkérdezi tőlünk, hogy blog helyett / mellett miért nem poénkodunk az Indexen, indítsunk humormellékletet. Így született meg Frankó, és vele együtt az összes elképzelhetetlen agyszüleményünk, Sudár néni, Yoko Geri és a New Yorkot elpusztító óriás pókok. A néhány héten belül elstartoló viccportál napi forgalma a teljes Index látogatottság egy szabad szemmel látható részét hozza, mindezt különösebb briefek, termékspecifikációk, és egyéb szakértői okosságok nélkül...

***

2002, Ferenc tér, polgári lakás, nagy erkéllyel, hajnal.

Repülőket hajtogatunk, ezeket dobáljuk lakáson belül, egy-egy megszökik a IX. kerületi légtérben. Már Tóta Árpi is velünk van, Simon Detti vigyáz ránk. A feladat: kitalálni az Index első marketingkampányát. Sokféle ötlet jön, a papírrepülő-hajtásminta eddig az egyik legerősebb. Aztán mindent elsöpör a nukleáris töltet, így indul az „Ez atom.” kampány. Fura látni bannereken egy éjszakai brainstorming végeredményét.

***

2003, Sydney, öbölpart-közeli ház

Több mint három éve dolgozom már az Indexben, élményekben és látomásokban persze sokkal többnek tűnik. Éjjel-nappal (sülve-főve) együtt voltunk a kemény maggal. Ez volt az életünk. Úgy éreztem, ideje sabbaticalra mennem. Ausztráliába mentem, pár hónapot utaztam ide-oda. Egy este az ex-URH-s Kiss Lacinál vendégeskedem Sydney-ben, helyi zenészek, haverok a konyhában sűrűsödnek, lecsót eszünk helyi alapanyagokból. Mikor kiderül, hogy Laci a Mátrix 2-ben különleges effekteket készít, azonnal megkérem, hogy legyen az interjúalanyom. Az anyag végül csak nagy kínlódással, hónapokkal később készült el, amikor már eldöntöttem, hogy mindenkinek jobb lesz, ha nem megyek vissza a Klapka utcai szerkesztőségbe. Ez volt az utolsó címlapos cikkem.

Persze azóta is („minden áldott nap” * UP) ezzel az oldallal indítom a napot.

A szerző volt kollégánk.