Ilona
15 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Fröccsöntött Apollók egy kopott zsinagógában

2019.05.29. 05:08
Hogyan kerülnek Tatára a Szépművészeti Múzeum szobormásolatai? Mi értelme van egyáltalán szobormásolatokat lemásolni? Miért másol le valaki gipszeket kisebb porcelánokká, és milyen kalandos utat jártak be a Liget Projekt leendő szobrai? Ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ a Kék terem projekt Tatán, egy volt zsinagóga falai között.

A hányattatott sorsú tatai zsinagóga közel negyven évig volt a Szépművészeti Múzeum antik szobormásolatainak bemutatóhelye. Olyan klasszikusokat őriztek itt, mint a Rondanini Medusa, a Piombinói Apollo, a Vadkan vagy a Tövishúzó fiú - csak éppen nem az eredetiket, hiszek azok felbecsülhetetlen értékű remekművek, hanem azokat a századeleji gipszmásolatokat, amelyek a második világháborúig a budapesti múzeumban voltak, majd Tatára kerültek száműzetésbe. És ma már ezek sincsenek itt, mert a gipszek újabb vándorútra indultak, és az üres épületben a másolatok másolatai vendégeskednek: porcelán kópiákat gyűjtöttek össze a zsinagóga kék dekorációval ellátott kistermében.

A holokauszt óta nagyrészt üresen álló tatai zsinagógát először fel akarta vásárolni a helyi kórház, majd a lebontásán gondolkoztak, végül a "muzeológia mostohagyermekei", a szobormásolatok mentették meg: az épület 1977-től közel negyven éven át a Görög-Római Szobormásolatok Múzeumaként működött. (A történet részletes elemzése a Kádár-kori emlékezetpolitika szempontjából Bódi Lóránt tanulmányában olvasható.)

Tavalyelőtt azonban a Liget Projekt keretén belül elszállították az itt őrzött gipszszobrokat, hogy a komáromi Csillag erődben alakítsanak ki új otthont az egyesített, közel 350 darabos kópiacsaládnak.

A Szépművészeti mostohái

A szobormásolatok története a 19. századig nyúlik vissza, a század közepére ugyanis a nagyobb városok, például Berlin vagy London vezető múzeumai már mind rendelkeztek szobrászattörténeti másolatgyűjteménnyel. A korszellemnek megfelelően Magyarországon is felmerült az igény az antik művek bemutatására, és a jórészt Németországból megrendelt, 400-450 darabból álló gyűjtemény 1904-ben került az újonnan átadott Szépművészetibe. Jó darabig a szoborgyűjtemény alkotta a múzeum gerincét, azonban évről-évre egyre nőtt a saját, eredeti tárgyak száma, és a gipszek is fokozatosan kimentek a divatból. 1945 után a múzeum raktárába kerültek - mármint ami megmaradt belőlük, mivel II. világháború alatt a másolatokat nem, csak az eredeti műkincseket mentették. Végül a múzeum már a kidobásukat fontolgatta, ekkor fogadta be a gyűjtemény egy részét (a Michelangelo-szobrokat) a kecskeméti, az antik gyűjteményt pedig a tatai ex-zsinagóga. 

A Kék terem projektben a szállítási munkálatok és a szobrok történelme kapcsolódik össze sajátos kortárs művészeti alkotássá a Tehnica Schweiznak (László Gergely és Rákosi Péter párosa), illetve a MOME tanárainak és hallgatóinak köszönhetően. A Tehnica Schweiz 2017-ben kezdte el a munkát, végigkísérve a szobrok elszállításának és szétszedésének folyamatát. Amint a szobrok elhagyták régi helyüket, a művészhallgatók és tanáraik a projektvezetőkkel és egy kemencével együtt elfoglalták a zsinagógát, hogy elkészítsék a másolatok kicsinyített másait. És itt jön be két érdekesség:

  • Egyrészről a kicsinyítést nem szobrászok csinálták, hanem egy olcsóbb és modernebb technológia, a 3D nyomtató.
  • Másrészt az eredeti gipsz helyett a miniatűrök porcelánból készültek, mivel a herendi porcelángyártást felvirágoztató, zsidó származású Fischer Mór tatai születésű volt.

Az egész folyamatról 2017-től a workshopig film is készült, ami a kiállított porcelánszobrok mögött folyamatosan megy, a kiállítás részeként. És mivel a film része a kiállítás maga is, így van egy olyan pont, ahol a kép teljesen kitágul, egészen zseniálissá téve a kompozíciót, valahogy így:

Az így előállított művek számos alapvető kérdést feltesznek a giccs és a művészet, vagy legyünk jóindulatúak, a remekmű és a szobadísz viszonyáról, és a kettő között húzódó képlékeny határokról.

Vajon azért tekintjük a Milói Vénuszt remekműnek, mert jó nagy és márványból van?

Ha nem, akkor a belőle készült, pontosan ugyanolyan porcelánnippet miért tartjuk sokkal kevesebbre? Az eredeti szobrok értékéből vajon nem von le semmit, hogy azok többnyire még régebbi bronzok másolatai? Vagy az már túl rég volt? És nem pont az eredetiségnek ez a modern kori kultusza értékelte le végzetesen a gipszeket, amik mintegy félúton állnak a görög márványszobor és a 3D nyomtató segítségével létrehozott porcelánfigura között? 

A kiállítás koncepciója és előtörténete izgalmas, viszont - vélhetőleg főként az anyagi keret miatt - élőben messze nem kínál egésznapos programot, sőt. A történet főbb részeit egy négyoldalas A/4-es nyomtatott lap összegzi, a Kék terem név pedig nem hazudik, a szobrok valóban egy kicsi, romos állapotban lévő zsinagóga kékszínű termében foglalnak helyet. Önmagában ez a film ellenére sem nyújt túl nagy élvezetet, a kiállítást sokkal érdemesebb akkor látogatni, amikor egy alkotó is ott van, mert a narrálással együtt lesz igazán kerek és izgalmas az egész. Ha mégsem így teszünk, érdemes kiegészítőprogramként tekinteni rá, és hozzácsapni a Kuny Domokos Múzeumot (amihez a projekt is tartozik).

A kiállítás amúgy minden hét csütörtökétől szombatig 10 és este 8 között látogatható, aki pedig inkább hajlik a projektvezetős látogatásra, annak ajánlott a június 23-ai záróesemény, ahol az alkotók tárlatvezetése mellett zsidó kultúrtörténeti városnézésen is részt lehet venni. Habár a kiállítás a zsinagógában az igazi, akit csak az új szobrok érdekelnének, az június 19. és július 14. között megtekintheti majd őket a Kiscelli Múzeumban, ugyanis a sok évtizedet megélt szobormásolatok porcelánmásolatai Tata után oda költöznek tovább.