Ilona
17 °C
31 °C
Index - In English In English Eng

A gazdasszony majd kijön, hogy levágjon minket

Interjú Lovas Rozival

VT Lovas Rozi-2-2
2019.06.09. 11:17

Semmi nincs A mi kis falunk című sorozatban, ami miatt mentegetőznie kéne, és a benne játszó színészeket se vádolhatja senki azzal, hogy a gatyaletolós humor vonzaná őket, mondja a sorozat egyik főszereplője. Lovas Rozi még csak most lesz 33 éves, de már kétszer választották meg a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT) a legjobb fiatal színésznőnek, a Színházi Kritikusok Céhe szerint is ő volt a legígéretesebb pályakezdő, és kapott Junior Prima-díjat is, A mi kis falunkért pedig a Televíziós Újságírók Díját nyerte el tavaly.

A színésznő 2012-ben diplomázott a Kaposvári Egyetem színész szakán, játszott Kaposváron, Miskolcon, a Magyar Színházban és a Tháliában, 2016 óta a Radnóti Színház társulatának tagja, ahol olyan előadásokban játszik, mint a Futótűz, a 10, az Egy piaci nap, A művésznő és rajongói vagy a Gloria. Játszott a tévében a Csak színház és más semmiben és a Válótársakban is, meg a Made in Hungária és A berni követ című filmekben, és fantasztikus alakítást nyújtott az amúgy elég szörnyű Most van most című filmben.

2014-ben elveszítette élettársát, Balikó Tamás színész-rendezőt; arról is beszélgettünk vele, megéri-e a színház kedvéért újraélni a gyászt vagy más sötét érzéseket. Lovas Rozival a POSZT-on készítettünk interjút arról, milyen az, amikor reccsen a szív, miért érzi úgy, hogy indulat van a levegőben, hogy miket mondanak a Radnóti Színházról sok pénzről döntő emberek, és hogy ellenzékivé vált-e attól, hogy kiállt a hajléktalanokért.

Mesélted, mennyire megdöbbentő élmény volt, hogy a POSZT versenyprogramjában is szereplő 10 című előadás micsoda álló ovációt váltott ki a közönségből a főpróbán, és tényleg én is úgy látom, idén ez az előadás volt a legnagyobb szenzáció az országban. Ez azóta is érződik a színpadon?

Abszolút. Még soha nem éltem át olyat, mint azon a nyilvános főpróbán. Akkor ment le először nézők előtt az előadás, és közben nem is éreztük, hogy ennyire hat. De amint lement a függöny, egy emberként álltak fel, és tizenöt perces tapsvihar volt. Könnyeket csalt a szemünkbe, nem csak az enyémbe – ilyet prózai műfajban ritkán él át az ember.

Van veszélye egy ilyen sikernek? Bele lehet kényelmesedni, el lehet keseredni, ha a végén nem állnak fel újra a nézők?

A Radnótiban szerencsére mindenki elképesztően maximalista, és a nézők közelsége sem enged meg egy felelőtlen pillanatot sem, így a belekényelmesedéstől nem félek, de az igaz, hogy

jó darabig minden tapsnál visszagondoltam arra az egyre, amikor felállva éljeneztek nekünk.

(Azóta ilyen nem történt.) Jó tanulság volt ez arról, mit vár az ember a közönségtől, mennyit bíz rá, mennyire hagyja, hogy hasson rá – ezt egészségesen kell kezelni. Jó élmény volt, de nem biztos, hogy így kell lemérni, mennyire voltunk jók.

Alapvetően elég súlyos darabról beszélünk egy csomó tragikus eseménnyel, mégis jó előre telt házas minden előadás. Pedig sok színházigazgató hangsúlyozza, a munkában megfáradt közönségnek szórakozásra és könnyedségre van szüksége, nyomasztásra meg senki nem kíváncsi.

Nem vagyok színházpolitikus, de szerintem ez egyfajta lebecsülése a nézőknek. Az ember nem ilyen egydimenziós lény, jó ha a gondolatai, a szíve, a lelke edzésben van tartva. Semmi bajom a szórakoztatással, de én inkább annak látom értelmét, ha valós gondolatokat ébresztünk. Ha kérdéseket teszünk fel és együtt gondolkodunk arról a világról, amiben élünk, akár humoros, akár drámai formában. Az öncélú vicceskedést soha nem szerettem, és nem is hiszem, hogy azzal le lehetne kenyerezni az embereket. A 10 is tele van humorral, pedig egy nagyon nehéz és mély témát boncolgat. Egy-egy előadást a minőség, a jó ízlés és az alkotók színvonalas munkája sorol be; az öncélúságot sem a vicces, sem a véres formájában nem érzem jó iránynak.

Volt, hogy öncélú vicceskedést vártak tőled? Egy évet dolgoztál a Thália Színházban is.

Szerencsésen alakult a pályám, soha nem éreztem, hogy öncélúan kéne magamutogatónak lennem, mindig igazi színészi munkát vártak tőlem. De ez az ember saját maga felé irányuló felelőssége is: egy vígjáték is akkor működik jól, ha olyan nívó, munkamennyiség, alázat és maximalizmus van beletéve, amitől igazivá válik. A Thália Színházban, ahol valóban a közönségsiker-orientált vígjátékok voltak többségben, szintén ezt próbáltam képviselni, de azért ott úgy tudtam igazán kiteljesedni, hogy másféle munkákat is vállaltam: visszamentem Miskolcra és játszottam a K2 társulattal is. Színészként egy idő után kevés lett volna csak vígjátékokban játszani.

Ha rajtad múlna, kizárólag Lady Macbeth-súlyú szerepeket játszanál?

A Thália előtt pont ez volt a helyzet. Kaposváron a Tisztogatással kezdtem, ami nagyon brutális volt (Sofi Oksanen műve a világháború alatt megerőszakolt nőkről szól – K. B.), aztán jött az Úri muri, A vágy villamosa, a Hamlet, a Tanítónő, a Sirály: mind erős, fekete tónusú drámák. Akkor azt éreztem, jót tenne a lélekrecsegtetés mellett néha picit máshonnan is megközelíteni ugyanazt. Szükség van a hülyéskedésre is.

Hogy megy nálad a lélekrecsegtetés? Ilyenkor egy idő után a hétköznapokon is elkezded rosszul érezni magad a sok sötét szerep miatt?

Nem, de nagyon hatnak rám az ilyen előadások, főleg a próbafolyamat alatt. Nem tudom, ki hogyan csinálja, de én nem tudom elképzelni, hogy ne szippantson be ennyire. A próbák alatt folyamatosan minden gondolatomban benne van a darab, ha az utcán sétálok, ha beszélgetek valakivel, ha a villamoson utazom, mindig. Olyankor van bennem egy roló, ami nem engedi ki belőlem a szerepet. De ezt élvezem, mert közelebb hoz saját magamhoz. Ezt az utat muszáj végigjárni, hogy a dolog esszenciája minden este meglegyen, és ismerősek legyenek az érzések. És igen,

van, amikor másfél-két hónapig reccsen a szív,

és van olyan is, amikor nem esik jól olyan helyre visszaásni, amit már elfelejtettem volna. De nem bánom, mert ez olyan, mint egy terápia.

De a terápia a gyógyulás felé tart. Nem az ellenkezője feltépni egy régi sebet?

De talán az is hasznos, ha az ember nem eltávolodni akar az élete rossz fázisaitól, hanem néha visszatérni oda, újra átélni és feldolgozni. Ez segít, hogy az ilyesmi ne csak egy rossz emlék maradjon, amit el akarok felejteni, hanem valami ismerős, amit szeretek magamban.

A gyászra gondolsz?

A gyászra is, de nem csak arra. Az Üvegfigurákhoz is az életem egy olyan korszakából dolgoztam, amit nem szerettem: a kamaszkori komplexusaimból, amikor mindenki elől – magam elől is – menekültem, és évekig teljesen életidegennek láttam magamat. Ezt tépdestem fel, és nem esett jól. A gyász még nagyon közel van, azt nem kell feltépni, mert az folyton velem van.

Megéri?

Meg. Mert nem magamért csinálom, nem a saját pszichoterápiám miatt, hanem egy előadás miatt, amit majd talán olyanok is megnéznek, akik ugyanabban vannak éppen akkor. Muszáj személyes, önazonos és jelen idejű problémákat hordoznom magamban ahhoz, hogy segíthessek nekik, és olyan gondolatok ébredjenek bennük, amiktől a saját életük elbillenhet valamerre.

Nem tudom, mennyire sötét, súlyos és iszonyú érzésekkel jár fiatalon elveszíteni azt, akit szeret az ember, de feltételezem, hogy borzasztóan. Nem túl nagy ár egy szakmáért, a színházért ilyen pokoli dolgokat bolygatnod magadban, „csak” azért, hogy jó legyen egy-egy előadás?

A traumák, a fájdalmak, a veszteségek a színháztól függetlenül megtörténnek mindenkivel. Én úgy gondolok erre, hogy szerencsém van a szakmámmal, mert ezeket bele tudom fecskendezni a munkámba, és nem kell elnyomnom, kezeletlenül hagynom magamban. A színház folyamatosan kezel: így van egy szelep, amin keresztül ki tud jönni ez a rengeteg érzelem. Vannak emberek, akik egész nap egy számítógép mögött ülnek egy picike fakkban, és közben ugyanakkora érzelmek vannak bennük, mint bennem – de belőlem ki tudnak jönni. Valamiféle felelősséget is érzek feléjük: én helyettük élek meg egy csomó mindent. De ez csak akkor működik, ha igazán mélyről csinálom. És lehet, hogy közben sírok, zokogok, meghalok, de akkor is könnyít a lelkemen.

Lehet olyat mondani, hogy a traumáktól jobb színésszé válik az ember?

Találkoztam már olyan mondatokkal még a saját esetem előtt is, hogy „neked még meg kell élned pár traumát ahhoz, hogy jó színész legyél”, „te még keveset láttál, neked túl boldog az életed”, és ezeket már akkor is félve hallgattam. Aztán a saját életem kapcsán is hallottam, hogy „hú, most, hogy ez történt, már biztosan nagyon jó színésznő leszel”. De ebben nem igazán hiszek. Biztos, hogy ez is befolyásolja az embert, de az is biztos, hogy egész apróságokban is óriási dolgokat lehet bejárni. Nem kell ahhoz pokoljárás, hogy kiszélesítsd és elmélyítsd a saját lelked vagy a világról való gondolkodást.

Nemrég Hajdu Szabolccsal dolgoztunk a Radnótiban: tartott egy tréninget, ahol az első feladat annyi volt, hogy jöjjünk be, és üljünk le egy székre – és aztán órákig elemeztük, hogy mit csináltunk. Az ici-pici dolgokban is egy csomó minden történik. Élményanyagként persze számít, minél többet élsz meg, és ez az örömre is igaz, csak azt nehéz lemérni: amíg nem voltál igazán szerelmes, egy csomószor érezheted, hogy boldog vagy, aztán egyszer csak jön valami, és azt érzed, basszus, akkor eddig ez mi volt?

Sok interjúban elmondtad, hogy apukád, aki színházi díszlettervezőként is dolgozott, meg akart óvni a színházból. Lassan egy évtizede vagy a pályán: most hogy látod, mennyire volt igaza?

Attól féltett, hogy boldogtalan és kiszolgáltatott leszek, de ez nem következett be. Úgy érezte, nagy esélyem lesz erre, és ebben igaza is van: jó sok boldogtalan színészt vagy művészt látni a szakmában, mert sok tényező billenthet el a negatív irányba. Velem ez szerencsére nem történt meg. Azóta már megköszönte nekem, hogy makacs voltam és kiálltam a színészetért, mert látta, hogy ki tudtam teljesedni.

Hogy érted, hogy sok tényező billenthet a boldogtalanság felé?

Már a számok is: hány színész végez évente, és hány jó műhely van az országban, ahol figyelnek rád, gondolkodnak benned akár 15-20 évre előre. Ruttkai Évát 18 évesen leszerződtették a Vígszínházba, 21 évesen került a Nemzeti Színházba, és onnantól szépen lépegetett előre, felelősséget vállaltak érte. Ma ez nincs, mert totálisan bizonytalan a színházigazgatók helyzete; én a negyedik színházamnál vagyok, és mindegyikben jöttek-mentek az igazgatók. Így sokkal jobban kell vigyáznia egy színésznek saját magára, lennie kell elképzelésének arról, hogy mit akar; a nemek is ugyanolyan fontosak, mint az igenek. És ez folyamatos naprakészséget igényel, ami nagyon kimerítő. És van, hogy az ember nem sikertörténetbe fut bele; kérdés, onnan hogy tud kimászni.

Téged mennyire befolyásol a saját karriered tervezgetésében az, hogy egyre látványosabban politikai kérdés a színházigazgatók kinevezése?

Most olyan helyen vagyok, ahonnan nincs vágyam tovább menni, mert nem tudnék olyan helyet találni, ahol szívesebben lennék – ebből a pozícióból könnyű okosnak lenni. De nincs jó kedvem a helyzettől. Nem tetszik, hogy háborús a hangulat, még ha a Radnóti egy kis sziget is, ahová ez nem burjánzik be napi szinten. De a barátaimról és a munkatársaimról van szó, és az őket érintő anomáliákról. Olyan dolgokról, amik nem is kellene, hogy szóba kerüljenek. Mintha folyamatosan a frontvonalon lennénk: állásfoglalásokba kényszerítenek bele, és olyan szenvedélyes vitákba, amelyeknek valójában nincs is kimenetelük.

Az ember azt érzi, hogy egy kis tyúkpitvarban rúgjuk a port, pedig a gazdasszony bent van a házban, és majd valamikor kijön, hogy levágja valamelyikünket.

Néha azt gondolom, azzal tudom a legtöbbet tenni, ha nem ezzel foglalkozom, hanem a lehető legjobban próbálom csinálni, amit csinálok. Máskor azt érzem, legalább nekünk beszélgetnünk kéne egymással. Komoly színházi körökben hangzanak el olyan mondatok, hogy milyen jó a Radnótinak, mert felújítják a színházat. Milyen felújítás?! Egy irodaházat húznak fel mellettünk, kényszerhelyzet miatt kell költöznünk. És aki ezt mondja, komoly pénzekről rendelkezik, és azt hiszem, tényleg nem tudja, mi van, és nem is kíváncsi rá. Csak a beszélgetés vihet előre, nem a cinizmus, nem az odamondás, nem a bosszú, amivel tele van most a színházi szakma. Nem akarom, hogy rámenjen az életem a háborúskodásra.

Egyszer azt mondtad, a kunmadarasi zsidók elleni pogromról szóló Egy piaci napban játszott szerepedhez felhasználtad azokat az indulatokat is, amelyek nap mint nap szembejönnek veled az utcán. Erre gondoltál?

Erre is. Érzem, hogy feszült légkörben élünk, valami borzolja az emberek kedélyét, van valami indulat a levegőben. Volt, hogy elsírtam magam, amikor egy, a metróból kifelé jövő csávó érezhetően szándékosan nagyon durván nekem jött, és utána vissza se fordult, csak továbbment. Ez nagyon elkeserített, sokáig nagyon mélyen érintett, és elég sötét gondolataim voltak arról, hogy mitől lehet ez.

És mitől?

Nem tudom, mi hat ennyire az emberekre. Azt hiszem, meglehetősen leszűkítve gondolkodnak róluk, keveset gondolnak a sokszínűségükről. Mindenki besorolódik valahova, a határozott megmondásokat lehet követni vagy nem követni – ez nyilván nem tesz jót. Talán nem érzik biztonságban magukat, nincs összefogás és törekvés a megoldásra, csak hibakeresés; sokan a másik pocskondiázásában látják a saját életük javulásának lehetőségét.

Van is hagyománya nálunk a pesszimizmusnak, az orr alá dünnyögésnek, és ezt még meg is lovagolják.

De sok jóval is találkozni, és nyilván tőlem is függ, hogy melyiket veszem észre. Ez munka, ehhez nyitottság és empátia kell, tudatosan el kell kerülni hozzá egy bizonyos hangnemet és az utálkozó gondolkodást. De nemhogy az elkerülésére nem törekszenek: ma valahogy ez van kipiszkálva az emberekből.

Sok színész tartózkodik attól, hogy a politikáról beszéljen, mondván, hogy nem ért hozzá, vagy hogy neki mindkét oldal nézőinek kell játszania. Te viszont egy videóban szólaltál fel a hajléktalankérdés kapcsán.

A politika ma nagyon pejoratív szó itthon, amitől mindenkit kiráz a hideg. És túl sok mindent neveznek politikának: azokban a dolgokban, amik hozzám és a társadalomhoz kapcsolódnak, felelősséget érzek, mert a szakmám is arról szól, hogy az ilyen ügyek legmélyére ássak. Haragszom, ha bizonyos dolgokat a politika címszó alá húznak, pedig nem szabadna, hogy közük legyen ahhoz, ki hova szavaz, és nem lenne szabad ezekkel kapcsolatban felhasználni az emberek politikai hitét vagy meggyőződését, mert azzal elveszítik a lényegüket. A hajléktalanság is ilyen: nem gondolom, hogy köze van a politikához, hogy fel kellene cetlizni.

De ha azt mondod, a hajléktalan is ember, lesznek, akik azt mondják, ezek szerint ellenzéki vagy.

Bízom abban, hogy aki kíváncsi rám, aki azon keresztül lát, amit mutatok magamról, annak nem lehet meglepetés, hogy miről hogyan gondolkodom. És épp azt is akartam elmondani a videóval, hogy beszéljünk olyan dolgokról, amikről beszélni kell, és ne mellőzzük őket csak azért, mert félünk, hogy majd ferdén néznek ránk, és mögöttes jelentést keresnek a szavaink mögött.

Törekszel rá , hogy a szerepeid is fontos ügyeket képviseljenek?

Persze, az ember folyamatosan arra vágyik, hogy ne csak a szerep legyen jó, ne csak számára legyen fontos, hanem egyébként is ügy legyen. Ehhez sok mindennek kell együtt lennie: a társulatnak, a rendezőnek, az évszámnak, hogy mikor mennyit tud átadni a nézőknek, és persze folyamatosan szükség van arra, hogy ezer százalékot adj bele. Ritkán van olyan csillagállás, hogy valami igazán nagyot tudjon szólni. Nem én vagyok ilyen bölcs: Tímár Évával beszélgettem pár napja, és rajta kívül is több sokat megélt színésztől hallottam, hogy ezer jó szerepből is két-három olyan van, amire úgy gondolsz vissza, hogy akkor ott felrobbant valami.

Több interjúdban éreztem azt, hogy ezzel szemben mintha egy kicsit mentegetőznél, amikor a fontos, jelentős szerepek után szóba kerül A mi kis falunk című tévésorozat.

Valószínűleg azért, mert a kérdésből azt érzem, hogy egy picit piszkálnak ezzel. De arra a szerepre is rettentő nagy szeretettel gondolok, mindig örülök, ha elkezdődik a forgatás. Szuper jó emberekkel vagyok körülvéve, és rengeteget tanulok belőle, mert ilyen kihívással még nem találkoztam.

Nem érzek benne semmi olyat, ami miatt mentegetnem kéne magamat.

Inkább azért fejtegetem ezt a témát mindig eggyel hosszabban, mert azt érzem, túl egyszerűen, tételmondatok szintjén gondolkodnak róla. Pedig ez is összetettebb dolog ennél; az életem jó és fontos része. Rengeteg a pozitív visszajelzés, amitől effektíve fel tudom mérni, hogy mennyi örömet ad az embereknek ez a munkám.

Az egyszerű tételmondatok szintjén azt szokták mondani róla, gatyaletolós poénkodás.

De ez nem igaz. Azokra sem lehet azt mondani, hogy ez mozgatná őket, akik a sorozatban dolgoznak. Baromi sok munka van benne, és minden színész ugyanúgy végzi el a feladatát, mint egy dráma esetében, sőt néha sokkal nehezebb az egész. Eltartásnak, kíváncsiság nélküliségnek érzem ezt. De hallottam már durvábbat is: hogy ideológia lenne belevíve. Egyáltalán nem tudok azonosulni azzal az állásponttal, hogy a vidéki embereket gúnyolnánk ki vele. Aki ezt mondja, végtelenül egyszerűen gondolkodik pont azokról, akiket elvileg meg akar védeni. Valahonnan „föntről” gondolják róluk, hogy a sorozat sérti őket, és mást akarnak. Pedig a legtöbb pozitív visszajelzés pont a vidékiek felől érkezik.

Az a politikai tyúkpitvar, amiről beszéltél, ide is elért: Morvai Krisztina EP-képviselő a kormánypropagandában megjelent, gyújtó hangú cikkben ócsárolta a forgatást, miután vett egy házat a helyszínül szolgáló Pilisszentléleken.  Ezt hogy élted meg?

Rosszul. Nem tudtam értelmezni, hogy mi a hajtóereje ennek a dolognak, kampányfogást, politikai hercehurcát éreztem benne. Senki nem kérte, hogy álljon ki a lakókért;

épp most kaptam a helyi kocsmáros nénitől egy bögrét, amire én vagyok rányomva,

máskor a helyiek jönnek és ölelgetnek minket. Csak vannak, akik megpróbálják rányomni a zsákfaluban élő, vidéki emberekre, hogy ők elzárkózóak és utálják az idegeneket.

Azt mondtad az előbb, egy szerep üggyé válásához az évszám is kell: korábban említetted már, hogy a színésznők zaklatásáról szóló A művésznő és rajongói című darabot Valló Péter már ezer éve meg akarta rendezni, csak közben rácsúszott a drámára a #metoo-ügy. Amiről egyébként mostanra eléggé azt érzem a szakmából, hogy rengeteg embernek elege van belőle, lerágott csontnak tartják.

Ugyanaz történt, mint nagyon sok más fontos ügy esetében: egy-két hétig szenzáció volt, minden fórumon megjelent, mindenki így vagy úgy a zászlójára tűzte, és ebből lett elege az embereknek. Pedig az egésznek nem erről kellett volna szólnia, hanem sokkal mélyebben kibeszélendő dolgokról. Ebben a témában is címkék és tételmondatok voltak, nem az érdemi részével foglalkoztak, és elvesztette a jelentését az egész. Néha azt gondolom, sok témával tudatosan csinálják ezt: bedobják a csontot, az emberek, mint a piranhák, gyorsan lerágják, és utána azt lehet mondani, tessék, már nincs is probléma. Pedig van. A színház viszont olyan műfaj, ahol lehet érdemben, mélyrehatóan, hosszú távon is foglalkozni az ilyesmikkel, és kell is. Akik sértettek, akiket bántottak, akiknek nem hallod a hangját, aki fölött elment a gyorsvonat, azok viszont pont emiatt a kampányszerűen lefolytatott ügymenet miatt nem tudnak beszélni a saját problémájukról.

Hogy érzed, támogató most a közeg a színházban? Ha lenne benned valami ilyen kibeszéletlen trauma, biztonsággal előállhatnál vele?

Abszolút támogató. Én biztonságban érzem magam.

(Borítókép: Lovas Rozi. Fotó: Vasvári Tamás / Index)

Ne maradjon le semmiről!