Arnold, Levente
18 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

A Szépírók Társasága kiáltványban áll ki az MTA-ért

2019.06.11. 09:47

Az egyik legnagyobb írószervezet, a Szépírók Társasága írók, irodalomtörténészek, kritikusok, fordítók és irodalomszervezők egyesülete, 1997-ben jött létre azzal a céllal, hogy a korszerű irodalomszemlélet, a hatékony érdekképviselet és a demokratikus kultúrpolitika fóruma legyen. Tagja többek közt Nádas Péter, Parti Nagy Lajos, Oravecz Imre és Tőzsér Árpád, egykori tagjai közt pedig olyan nagyságokat tudhat, mint Esterházy Péter és Grendel Lajos.

2019. június 4-én a kormány benyújtotta a Parlamentnek azokat a törvényjavaslatokat, amelyek alapvetően változtatnák meg a hazai kutatásfejlesztés és a Magyar Tudományos Akadémia működését, többek között elvennék az MTA-tól az akadémiai kutatóhálózatot, kimondják „a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában és ezen kutatóhelyek használatában lévő vagyonelemeknek ingyenes használatba bocsátását", és megszüntetnék az alapfinanszírozást.

A Szépírók Társasága az alábbi kiáltvánnyal reagált az MTA-val kapcsolatos fejleményekre:

A Szépírók Társaságának kiáltványa

A Szépírók Társaságának tagjai – köztük szép számmal egyetemi oktatók, tudományintézeti kutatók, akadémiai doktorok és akadémikusok, a szervezett kutatásokhoz kívülről kapcsolódó irodalmi szakemberek is – megütközéssel és aggodalommal követik a magyar tudományos élet, a felsőoktatás és az akadémiai kutatás szabadsága, szakmai-intézményi autonómiája ellen indított kormányzati támadássorozatot, mely jól láthatóan az akadémiai kutatóintézeti hálózat államosítására, a bölcsészet- és társadalomtudományi kutatás és az egész tudományos közösség állami-kormányzati kontroll alá helyezésére irányul.

Kormányzat és tudomány ez idő szerint hadban áll.

Ezt a szükségtelen, értelmetlen, kártékony politikai háborút nem a tudományos közösség indította a kormányzati hatalom ellen, hanem a kormányzati hatalom a tudomány, a szakmai-kutatói közösségek és intézményeik ellen, hogy függetlenségüket megtörje, kutatási szabadságukat korlátozza, sokféleségüket felszámolja, erőforrásaikat pedig saját kizárólagos ellenőrzése alá vonja. Ebben a háborúban – hiszen mi másnak nevezhető egy olyan hatalmi támadássorozat, amelyben a jogait és szabadságát védelmező szakmai közösséget ellenségnek tekintik, amelyben minden eszköz megengedett, és csak a hatalom győzhet – a helyzet mára odáig jutott, hogy parlament előtt áll az a törvény, amely a Magyar Tudományos Akadémiától elválasztja eleven és jól működő szívét, a kutatói intézményhálózatot, hogy az állam bürokratikus-adminisztratív testébe ültesse azt át. Ha erre a szívet tépő műtétre sor kerül,

a Magyar Tudományos Akadémiából az élet távozni fog, az intézmény kiüresedik, szerepe a puszta reprezentációra szűkül, a tudományos kutatás pedig a hatalmi központból vezérelt szakigazgatási bürokrácia tudományidegen irányítása (és akár gazdasági magán-érdekcsoportok befolyása) alá kerül.

Az ilyen műtétekről járja a mondás: a műtét sikerült, a beteg meghalt.

A Magyar Tudományos Akadémiát Széchenyi István alapította a magyar reformkor szellemi talaján, jóval azelőtt, hogy a szuverén magyar nemzetállam létrejöhetett volna. Sokáig az Akadémia volt a modern nemzethez mint „közös vállalkozáshoz” elengedhetetlen műveltség és tudományos ismeretek eredeti felhalmozásának és közkinccsé tételének egyetlen műhelye, egyszersmind a magyar nemzeti szuverenitás szimbolikus letéteményese is. Ezért különösen fájó és visszatetsző, hogy ma, kétszáz év múltán függetlenségét a szuverén magyar nemzetállammal szemben kell megvédelmeznie, lévén hogy annak jelenlegi irányítói úgy viselkednek, mint valami ellenséges, megszálló hatalom képviselői, akik mindent elkövetnek, hogy a magyar nemzeti kultúra e két évszázad alatt emelt alapintézményét lebontsák – ahelyett, hogy megvédelmeznék, elősegítenék, vagy legalább nem akadályoznák belső megújulását, tovább gyarapítanák erőforrásait.

Egy türelmetlenül és erőszakosan központosító, minden autonómiát a központi akaratérvényesítés útjában álló akadálynak, minden szakmai érvet merő akadékoskodásnak tekintő hatalom adminisztratív erőszakát szavakkal természetesen nem lehet feltartóztatni.

A tiltakozás mégoly erős szavaival sem. De néven nevezni a készülődő rosszat nemcsak lehet, hanem kötelességünk is. A nemzeti kultúra intézményeiért, a tudományért, a tudásért, valamint a jelen és a közeljövő nemzedékeiért érzett írástudói felelősségünk megköveteli, hogy mindenki előtt világossá tegyük: az, ami ma a tudományos élettel Magyarországon történik, a nemzeti kultúrára nézve jóvátehetetlen következményekkel fog járni. Ha nem leszünk képesek megállítani az állam voluntarista erőszaktételét, akkor a nemzedékek hosszú sorának önfeláldozó munkájával számos szakterületen létrehozott, felbecsülhetetlen értékű tudáskincs – a nemzeti kultúra és műveltség alapzata − semmivé porlad.

A Széchenyiék által alapított Magyar Tudományos Akadémia és kutatóintézeti hálózata közvagyon, a mindenkori nemzet anyagi és szellemi vagyonának része, amelyet a mindenkori kormányzat csakis gyarapítani, nem pedig elvenni, kisajátítani, vagy arra rátelepedni hívatott.

Ha a nemzeti szuverenitás lánglobogója alatt menetelő magyar kormányzat célja nem a „kiművelt emberfők” számának maximalizálása, hanem minimalizálása, akkor ezzel saját hatalmi szuverenitását az egyeduralomig fokozhatja ugyan, de a nemzet szuverenitása alól kihúzza a talajt, mert egy nemzet szuverenitása, ereje, „igazi hatalma – mint Széchenyi István írta – a tudományos emberfő mennyiségétől” függ.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!