Az ideális nagyi képes egyet hátralépni

A képlet tulajdonképpen roppant egyszerű:

Fúj a szülő a nagyszülőre? Ennek bizony valamennyiük kis kincse, az unoka issza meg a levét.

Fúj a nagyszülő a szülőre? Ennek is az unoka issza meg a levét.

Márpedig ha csak egyetlen dologban tutira ugyanazt gondolják a hadban álló felek, az az, hogy az unokának a legjobbat akarják. Ha pedig jót akarnak neki, békéljenek meg, beszéljék meg a problémáikat, mindenekelőtt pedig nézzenek mélyen önmagukba. Ezzel ez a cikk itt véget is érhetne, könyvet meg pláne nem kellett volna írni...

...ha a képlet tényleg ilyen egyszerű lenne. A valóság ennél sokkal bonyolultabb, és mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus (és gyakorló nagymama) legújabb könyvében 338 oldalt szentel a szülők és a nagyszülők közti feszültségeknek és a nagyszülőket övező mítoszoknak. A nyár elején megjelent könyv címe és alcíme már önmagában elgondolkodtató: Nagyszülők a kispadon? 11 tévhit a generációk közötti konfliktusokról. Nem spoilerezek nagyot, ha elárulom, hogy a szerző a kérdőjelet már könyve elején kiegyenesíti felkiáltójellé. És teszi ezt a legnagyobb jóindulattal és szeretettel.

Kevés - ha épp nem nulla - ilyen témájú könyvet lehet találni a könyvesboltok Pszichológia vagy Életmód részlegén, így  L. Stipkovits Erika sorrendben ötödik könyve tényleg hiánypótló írás. A szerző a bevezetésben megkapó őszinteséggel beszél önmagáról, amivel remélhetőleg a kételkedő, bizalmatlan nagyszülőket is megnyeri. Aztán jön az első tételmondat, amire szerintem automatikusan bólogatni kezd mindenki:

Az elmúlt évtizedekben teljesen megváltozott körülöttünk a világ, ennek ellenére sokan hajlamosak vagyunk ugyanúgy gondolni az ideálisnak vélt nagyszülőkre, ahogy a mesekönyvek többsége ábrázolja őket: kontyos, ősz hajú, kötényt viselő nénikeként és kopasz, szemüveges, csokornyakkendős bácsikaként...

Ez a kép azonban téves, nagyszülőtípus legalább annyi létezik, mint Gombóc Artúr csokoládéi; és - nem teljesen függetlenül ettől - szülő-nagyszülő konfliktustípusból is szép színes a paletta.

Tévhitek helyett szembenézés 

 L. Stipkovits szépen viszi végig az olvasót a nagyszülői létet övező leggyakoribb tévhiteken, szám – és szokása – szerint tizenegyen. Minden fejezet lehetőség nemcsak a tévhitek felismerésére, de a velük való leszámolásra is. Elsősorban pedig a szembenézésre önmagunkkal: hamar kiderül ugyanis a szerző véleménye, miszerint

Méghozzá egyszerre önmaga és családtagjai érdekében. L. Stipkovits szerint már csak azért is érdemes felhagyni az önáltatással, és a nagyszülői létre inkább fejlődési lehetőségként tekinteni, mert „önmagunk és szeretteink jobb megismerésével, az unokánkra való tudatos odafigyeléssel és elfogadásával tehetünk a legtöbbet az unokáinkért”.

A szembenézés természetesen nem lesz egy fáklyás menet, még akkor sem, ha az olvasó nem nagymama vagy nagypapa (mint például én, bár két apró gyermek anyjaként a fáradtságtól olykor nagyinak érzem magam), ám ha pont nagyszülők vagyunk, vegyünk egy nagy lélegzetet, mielőtt felütnénk a könyvet. Ha nem is meg- , de mindenképp felrázó olvasmánnyal lesz dolgunk.

Hogy miért?

Az önmagunkkal való szembenézés fontosságát nemcsak jótanácsként ismételgeti L. Stipkovits Erika, hanem tesz is érte: az egyes alfejezetek elején az adott témához kapcsolódó, elgondolkodtató kérdésekkel csalogatja ki az olvasót a komfortzónájából. A szerző jóindulatú és optimista, de nem szépít, többször leírja például, hogy a nagyszülő gyakran azért olyan amilyen, mert sok, máig feldolgozatlan gyerekkori sérülést hordoz magában, melyeknek akár nincs is tudatában.

Az a fránya csoki

Annak sem árt a nyomába eredni, hogy miért puskaporos a levegő az unoka szüleivel. Mert ki ne hallott már olyan esetről, amikor a nagyszülő egészen mást csinál, mint amit a szülők kérnek, amikor az unokájával van? Ez bizony súlyosan rombolja a családi egységet - a szerző szerint például azzal, ha a nagyi a szülők határozott kérése ellenére megengedi az unokának mondjuk a csokit (ami tetszőlegesen behelyettesíthető tévénézéssel, a szülők által ellenzett ajándékok megvásárlásával stb). Pedig a nagyi jócskán téved – boncolgatja tovább L. Stipkovits -, amikor azt hiszi, hogy egy-egy ilyen gesztussal a nagyszülő-unoka szeretetkapcsolatot erősíti.

fájdalmas zavart éreznek és ún. lojalitáskonfliktusba kerülnek. Plusz bónuszként még a játszmázás művészetét is elsajátítják. Vajon ezt akarja átadni egy szerető nagyszülő?

Természetesen egy ilyen hadviselésben a szülők is követnek el hibákat: ha például kérésük ellenére többször ismétlődik a csoki-kihágás, jobb, ha nem azt szajkózzák, hogy „ne adjál már csokit a gyereknek!”, hanem tisztázzák a nagyszülőkkel, mi a bajuk a szabállyal, vagy akár velük. Mielőtt idáig fajulna a helyzet, a szülőnek érdemes meghatároznia és megfogalmaznia azokat az alapvető szabályokat, amikhez az unoka érdekében ragaszkodni szeretne (ki-ki a saját szülei felé kommunikálva őket). „A nagyszülők dolga pedig az, hogy ezt tartsák tiszteletben, mert a bizalom és egymás igényeinek a tisztelete a legfontosabb.” Pont.

Még egy szülői lépés fontos a szerző szerint: a szülők tegyék egyértelművé a nagyszülők és az unoka felé, hogy a szülő-gyerek-nagyszülő kapcsolatban ők az irányítók. Persze azt is érdemes átgondolniuk, melyek azok a szabályok, melyekhez okvetlen ragaszkodni akarnak, és melyeket érdemes elengedniük.

És ha már itt tartunk: L. Stipkovits szerint azzal, ha szülők és/vagy nagyszülők dühvel, keserűséggel beszélnek egymásról, a másik viselkedését minősítik, analizálják, a megoldáshoz nem jutnak közelebb. A teljes könyvön átívelő, és újra és újra előbukkanó elem, hogy

azzal az egész család csak jól jár, ha minden érintett előbb önmaga, majd a másik előtt nyitja meg őszintén a szívét, azaz problémamegoldási céllal beszélget, beszélget és beszélget.

Amikor a nagyi fejvesztve menekül

A sokadik jobbító szándékú javaslatnál álltam meg egy pillanatra, hogy mindez pompásan hangzik, de mi van akkor, ha a nagyi fejvesztve menekül egy ilyen könyv láttán vagy lefitymálóan a sarokba vágja? Az önsegítő pszichológiai könyvek jellemző ellentmondásossága, hogy éppen az, akinek egy ilyen könyvet igazán kézbe kellene vennie, alighanem sosem fogja megtenni, még a legmelegebb biztatásra sem. Valószínűleg a szerző is tudatában van ennek: a nárcisztikus nagyszülő típusnál írja:

Az igazi nárcisztikus nagyszülők önmagukat gyakran tökéletesnek látják. (...) Mivel nehezen tűrik a kritikát és az ellenvéleményt, ritkán végeznek önvizsgálatot, inkább másokat analizálnak, hibáztatnak maguk helyett.

Na, de azért remélhetőleg a nagy többség nem ilyen, és ha már kézbe vette, végig is olvassa és megfontolja L. Stipkovits gondolatait és a számos, praxisából vett példát (szülőknek épp annyira érdemes, mint nagyszülőknek). Lehet, hogy eleinte nem tud megspórolni néhány kiadós vitát vagy veszekedést; ám miután túl van a konfliktusokon, hosszútávon - a szerző már említett ígérete szerint - csak jót tesz az egész családjával. Az unokákkal mindenképp - velük kapcsolatban pedig úgyis csak hosszútávú megoldásokban érdemes gondolkodni.

(Borítókép: HVG Kiadó)