Belehalunk, ha nem élhetjük át, amitől rettegünk

Nem azért lesz valaki színész, mert azt akarja, hogy mindenki őt nézze, hanem annak ellenére. Mi betegek vagyunk. Belehalunk, ha nem élhetjük át, amitől rettegünk: hogy mindenki minket bámuljon, és azt mondja, én fizettem érte, úgyhogy gyerünk, mutasd!”

Ezt nem Czukor Balázs, vagy az egyik Czukor Balázst játszó színész mondja a Czukor Balázs című előadásban, hanem Mészáros Máté, a címszereplő egykori osztálytársa az úgynevezett „legendás Máté–Horvai-osztályból”, amelyik AlkalMáté Trupp néven idén már tizenharmadszor készített előadást az egyik, sorsoláson kiválasztott osztálytárs életéről-életéből. (Már csak Jordán Adél van hátra.)

Mészáros Máté mondatai nemcsak azért tűnnek ki az előadásból, mert jól vannak megfogalmazva, találóak, súlyosak és meglepőek, de azért is, mert ezt az előadást most pont ezek jellemzik a legjobban. A színészetről szólnak: megéri-e színésznek lenni; miért dönthet valaki úgy egy évtized után, hogy nem éri meg; mennyi vívódással jár; mennyire könnyű rosszul csinálni; mennyire relatív az, hogy „jól csinálni”. És erről szól ez az egész előadás is – és másról alig.

Mert ezek az ön-élveboncolós osztálytárs-előadások évről évre annyira tudnak közel menni a címszereplőjükhöz, amennyire az megengedi, és amennyire a többiek eleve is közel állnak hozzá. És az eddigi tizenhárom év tapasztalata után egyértelmű: annál jobb egy előadás, minél kisebb ez a távolság, mert olyankor a második réteg is láthatóvá válik. Az első réteg az, hogy egy sokak számára érdekes emberről kiderül, hogyan is él, hogyan is élte meg az élete eddigi fordulópontjait vagy akár hétköznapjait; és ez tényleg rengeteg embert érdekel akkor is, ha nem olyan országosan ismert, tévés szereplőkről van szó, mint Kovács Patrícia vagy Fenyő Iván: a hatalmas túljelentkezéses telt házak után eleinte évről évre próbáltak egyre több előadást kitűzni és egyre nagyobb nézőteret létrehozni, mostanra a Zsámbéki Színházi Bázison indult előadások bekerültek a budapesti Jurányiba, és már hétszer adják elő mindet, naponta kétszer, plusz a bemutató.

A második réteg viszont egy olyan dráma lehet, amelyben teljesen mindegy, hogy hívják a főszereplőt, mert olyan érzelmi lézershow-ba dob be, olyan dilemmákról beszél, olyan témákat vet fel, amelyek önmagukban is megrázóak, felszabadítóak vagy meghatóak, és amelyekkel lehetetlen nem azonosulni. Vajda Milán például az apukája elvesztésének sokkjáról vallott, Gál Kristóf szívszorító őszinteséggel beszélt arról, hogyan került válságba a házassága a munkája miatt (is), Mészáros Béla olyan nyíltan árult el mindent a boldogságkereséséről, és hogy miért nem volt feltétlenül jó ötlet a szexszel kövezett úton elindulni a cél felé, hogy az őrá magára is láthatóan komoly hatással volt, ahogy a nézőkre is.

De Czukor Balázs – persze nem elsőként a társulatból, vagyis osztályból –, ha le is csupaszította magát a nézők előtt, a hasát már nem vágta fel előttünk, hogy teljes legyen a kitárulkozás: a második réteg láthatatlan maradt. 

Megrázó a felismerés, hogy amióta próbálunk, sokkal többet tudtam meg Balázsról, mint az elmúlt közel 20 évben”

– mondta az egyébként is zárkózottabb ember benyomását keltő színész-rendezőről Kovács Patrícia a próbák alatt. És tényleg: ez az előadás nem olyasvalakiről szól, akivel a szereplők évtizedek óta a legbensőségesebb viszonyban vannak.

Czukor elsősorban azt akarta kifejteni, miért is hagyta ott a színpadot – ha a színházat nem is – 2013-ban, miután eljátszotta A félkegyelmű főszerepét. Illetve erről inkább közvetve beszél, azzal, hogy érzékeltetni próbálja, milyen volt színésznek lennie. Milyen volt egy nem létező falon lévő nem létező villanykapcsolóra koncentrálni a nem létező sötétben a próbán ahelyett, hogy a sok tettetés helyett arra figyelhetett volna, mit érez valójában a karaktere. Milyen volt azt hallgatni élete talán legnagyobb szerepével kapcsolatban, hogy hát azért ez az előadás nagyon hosszú, nem érik el a nézők utána a buszt. Milyen volt tizennyolc éves naiv műkedvelők affektálását nézni, amikor ki akart szakadni a mókuskerékből, és Dániáig utazott egy elvileg jó színészi workshop kedvéért. Milyen volt megélni a színészlét legprofánabb, hülye helyzeteit: hogy a büfések annyira se figyelnek oda rá, hogy a nagy megmérettetés előtt egy szendvicset adjanak neki a harmadik kérésre, vagy hogy nem jött ki jól a színháza művészeti titkárával.

És ahogy minden évben, mindezt most is fantasztikus ötletekkel, nagyon magas színvonalon megírt szövegekkel és dalszövegekkel, találó zenével aláfestve önti formába az AlkalMáté. Minden kimondott szó vagy teljesen természetesnek hangzik, és sosem mesterkéltnek, színpadiasnak, vagy épp attól válik viccessé, hogy nem így van (mint a Hamvai Kornél komédiajátszás-filozófiai nézeteiről szóló nagymonológban), és mindig, minden egyes jelenet minden egyes másodpercében, a színpad minden egyes négyzetcentiméterén a helyükön vannak a dolgok: a legjobb példa erre az óvodai anyák napja jelenete, amelyben minden színész felsorakozik, és mindegyikük tökéletesen megmutat egy-egy gyerek- (vagy ember-)típust, akkor is, ha épp csak állnak hat emberrel arrébb attól, aki épp beszél.

Mégis: a színészlétről elmélkedni egy pont színészekről szóló előadássorozatban teljesen adekvát dolog, de azért a nagyközönség számára ez jóval kevésbé magával ragadó, lenyűgöző vagy katartikus, mint az általánosabb témák. És a színészek Máté Gábor rendezővel nem is mindig találják meg a legpontosabb vagy leghatásosabb megoldást a problémák kibontására. Több olyan jelenet van, amely valójában nem ad többet egy tételmondatnál, hiába beszélnek benne hosszasan: lehet, hogy pontosan villantanak fel egy-egy emléket, de ezek sokszor nem tudnak általánosabbakká, mások számára is érdekesekké válni, túlmutatni önmagukon (például A félkegyelmű hosszúságáról vagy a színházi büféről szóló részekben). 

És ez a probléma a legtöbb magánéleti jelenettel is: csak egy-egy emlékről készült pillanatfelvétel elevenedik meg. Például a Czukor gyerekének születését bemutató, hosszú jelenetben: a szülés nyilvánvalóan fontos élmény bármelyik ember számára, de az előadás nem tudja megtalálni azt a nézőpontot, ahonnan a néző átérezné, miért jelentősebb ez az egy szülés itt és most számunkra, az előadást nézők számára is a világ összes többi szülésénél. Mit jelentett a színész életében, hogy gyereke lett, túl azon, hogy boldogságot adott (mint jó esetben minden újszülött)? Megváltoztatott valamit az élethez, a szakmához való hozzáállásában? Mit? Ez már nem derül ki. Így csak életrajzi adat marad, mint egy lexikon új bekezdése, de még annak sem igazán részletes: interjúkból többet meg lehet tudni arról, hogy Czukor milyen aktívan vett részt az otthonszülésben, dúlaként.

Nem bontja ki az előadás a színész anyukájával való kapcsolatának kérdését sem, pedig a felvillantott képekből úgy tűnik, ez érdekes, különleges téma lehetett volna. De csak egy – persze megint csak nagyon szépen és hatásosan, egyszerre szomorúan és viccesen – megcsinált jelenetet látunk a kisfiúról, aki keservesen zokog, mert belesült az anyák napi versbe; aztán később a felnőtt fiút, aki felhívja az anyukáját a hírrel, hogy nem kapta meg a várt díjat. De hogy mi van a kettő között és mögött, abba már nem avatnak be. Lehetne tematizálni akár ezt a zárkózottságot is, de igazán ez se történik meg, nem tudunk meg többet annál, hogy egy szokatlanul kommunikáló emberről van szó („Jó, hát megesik vele, hogy a nyolcvan százalékát nem is érted annak, amit mond”), aki ettől még rokonszenves – de ennél mélyebbre nem hatol az előadás. Ahogy ezúttal Kálmán Eszter díszlete és jelmeze is magyarázat nélkül marad: nem is igazán érthető, mire utal a tatamiszerű szőnyeg, a hokedlik és a vászonruhák. Talán egy tíznapos, meditálós elvonulásra, ami megint csak egyetlen mondat erejéig kerül elő az előadásban, így erről is csak találgatni lehet.

Találgatni, mintha még nem lenne kész az előadás, csak a vázlata – pedig készen van. És nagyon jó, amikor reflektál is önmagára: Dömötör András rögtön az elején újra remekül utánozza Máté Gábort, mint már annyiszor, csakhogy ezúttal a kamu-Máté arról is beszél, ez az ismétlődő paródia ezekben az előadásokban már olyan, mint valami haknihuszár fellépése a falunapon. Szóval van önreflexió – csak arról nem beszélnek, legalábbis nyilvánosan nem, mi van akkor, ha az egész próbafolyamat alatt sem tudnak eléggé közel kerülni a címszereplőhöz. Hogy mi van, ha az egész előadás megmarad a felszínen.