Mit keres egy három kilométeres fal az Alföld közepén?

Az alföldi városokban is szép számmal akadnak műemlékek, takaros polgárházak, gyönyörű szecessziós paloták, népi építészeti emlékek, a legkülönfélébb templomok, zsinagógák és egyéb nyalánkságok. Ám Hódmezővásárhelyen egy egészen egyedülálló műemlék található, amilyen sehol máshol az országban nincs: egy három kilométer (egész pontosan 3006 méter) hosszú fal. A helyiek Kőfalnak nevezik, bár valójában téglából épült, amihez azért valamivel könnyebb hozzáférni errefelé, mint a valódi kőhöz.

Elsőre olyan, mint egy város- vagy várfal, de Hódmezővásárhely mezőváros volt, soha nem övezte védőfal, és vára sem volt. A Kőfal ráadásul még csak nem is veszi körbe a várost, csak halad szépen egyenesen, aztán a keleti végén kissé begörbül.

Ha nem városfal, akkor mi? Lehetne egy folyó rakpartja, kikötőkkel, de folyónak sincs nyoma. Mindkét oldalán házak állnak, itt-ott parkosabb részek kísérik.

Persze nemcsak az a kérdés, hogy hova lett a tó, hanem hogy minek egy tónak árvízvédelmi töltés. A tavak vízszintje nem szokott csak úgy méterekkel megemelkedni. Na de lássuk csak ezt a nevezetes vizet.

A Hód-tó neve a mellette vívott csatával vonult be a történelembe: itt verte meg Kun László az ellene fellázadó kunokat. (Esetleg egy másik hasonló nevű tó partján, kicsivel odébb.) Nagyon idekívánkozik egy hódító-szójáték, de ellenállok. A Hód-tó szép nagy víz volt, a partján a középkorban több település is volt: Hód, Vásárhely és Tarján. Ezek összeolvadásából született meg a mai Hódmezővásárhely. 

A Vásárhelyi lokálpatrióták blogon remekül láthatók a középkori vizek és települések, a város mai utcahálózatára vetítve. Az is szépen kirajzolódik, hogy a tó egykori medrében ma házak állnak.

És hogy miért kellett ennek a tónak a partjára ilyen magas töltést csinálni? Mielőtt a 19. században megindult nagyszabású folyamszabályozás teljesen kiszárította volna az Alföldet, a folyók nem két töltés között robogtak végig a lapályon, hanem széles területen szétterülve, lassan folydogáltak. A Tisza vidéke tele volt holtágakkal, tavakkal, fertőkkel, melyek ember alkotta fokokon keresztül hatalmas élő rendszerré álltak össze.

A Hód-tó sem csak úgy magában állt. Egy olyan vízhálózat része volt, amely egyszerre volt kapcsolatban a Tiszával és a Marossal – akár nagyobb hajóval is el lehetett jutni ezekre. Ez a középkorban, jól működő fokgazdálkodás idején nem jelentett problémát. Egyrészt a víz hatalmas területen tudott szétterülni, másrészt a kicsiny települések csak a kiemelkedő pontokon épültek. 

A 19. században azonban megkezdődött a modern folyószabályozás: levagdosták az oldalágakat, a fokokat eltömték, töltéseket emeltek a folyók mellett.

A „fejlődés” töretlennek tűnt, aztán jött a szegedi árvíz 1879-ben, ami úgy elsöpörte a várost, mintha ott se lett volna. A vásárhelyiek is megrémültek, mi lesz, ha egyszer visszatér a Tisza a Hód-tó medrébe. Ekkor épült meg rohammunkában a hatalmas töltés. Majdnem az egész várost körbevették. A nagy része, mintegy 17 és fél kilométer, földből lett rakva, viszont a tó felé néző szakasz (a Bocskai utcától a Tarján városrészig) téglából épült ki.

Négyszáz munkás, köztük száz kőműves dolgozott rajta, és 1881-re meg is lett a fal. A téglákat helyben gyártották hozzá. Csak kis érdekesség, de a felhagyott téglagyárak gödreit idővel víz töltötte fel, és mára különleges élőhellyé váltak – szerény emlékei a folyószabályozás előtti Alföld természeti gazdagságának.

A Kőfal nemcsak egyszerű vízügyi műtárgy, de olyan szép munka, hogy valódi éke a városnak. Négy kocsi- és kilenc bolthajtásos gyalogoslejárót is beleillesztettek – amiket árvíz esetén természetesen elzártak volna. Ezek közül mára csak néhány maradt meg. A fal viszont végig megvan – több mint ötven éve műemlék –, csak nem mindenhol egyformán mutatós. A tarjáni végén nagy mezőn fut át, itt szépen tanulmányozható, de a Hősök terénél a legszebb, ahol a város fontos épületei állnak a töltés tetején. A keleti végét eléggé beépítették, itt úgy kell nyomozni, merre is vezet.

Érdekes, egyedülálló emléke egy hajdanvolt, átmeneti időszaknak, amikor Hódmezővásárhelyen még attól féltek, hogy egyszer elmossa a várost a Hód-tó.