Máté, Mirella
4 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Ilyen operaélmény nincs még egy a világon

Arena-pubblico-web
2019.08.21. 23:37

A veronai aréna nézőterére tartva a félhomályban kis híján lefejelem az egyik nagy kőgerendát. Ekkor tudatosul bennem először, hogy nem egy átlagos római romban, hanem egy kétezer éves, a mai napig funkcionáló épületben járok.

Római kori amfiteátrumokkal Európa számos pontján lehet találkozni, még Magyarországon is. A veronai aréna különlegességét az adja, hogy azon túl, hogy ez volt az egyik legnagyobb amfiteátrum a Római Birodalomban – fénykorában akár 30 ezer néző is elfért benne –, mind közül talán ez maradt fent a legjobb állapotban az utókor számára. Tulajdonképpen ma is használható arra a célra, amire i. sz. 30 táján felépítették.

Miután gyorsan kikerülöm a kőgerendát, és megúszom, hogy púpos fejjel lépjek be a küzdőtéren gyülekező néhol szmokingos, nagyestélyis díszes társaságba, egy pillanatig elmélázom a szó jelentésén. Ez a küzdőtér valóban egy küzdőtér volt évszázadokon át. A szórakoztatás és a fontos megbeszélések hátterét rengeteg ember és állat halála adta a falak között, hiszen az aréna gladiátor- és állatviadalok számára épült. A helyzet mára pedig tényleg pont annyit változott csak, amennyit kétezer év alatt finomodott az európai szórakoztatóipar.

Elég nehezen leírható érzés egy ilyen épületben mászkálni úgy, hogy nem fürdőgatyás turistahordákkal teszi ezt az ember a tűző napon a kiüresedett és rég elfeledett térben, hanem este tapasztalja meg, hogy milyen az, amikor tényleg él egy ilyen amfiteátrum.

A késő ókori és középkori földrengések annyira megtépázták az amfiteátrumot, hogy az épület külső gyűrűje teljesen leomlott, mára csak egy kis rész, az ún. Ala emlékeztet arra, hogy milyen lehetett az épület egykori külseje. Ettől eltekintve az amfiteátrum szerkezete sértetlen maradt, nézőtere, küzdőtere és folyosói része épségben vészelték át az évszázadokat, így az épület képes volt megőrizni az eredeti funkcióját.

Pontosabban évszázadokon át használták mindenre, voltak benne lakások és műhelyek, tanyáztak benne prostituáltak, tartottak a küzdőterén bikaviadalokat, kivégzéseket, ünnepségeket, lovagi tornákat, és a 19. században – ahogy egyre szelídebb szórakozások váltak uralkodóvá – zenés és táncos előadásokat. Kiderült, hogy valójában remek az akusztikája, és 1913 augusztusában Verdi születésének századik évfordulóján itt rendezték meg az Aida nagyszabású, látványos ünnepi bemutatóját. Olyan nagy siker volt, hogy azóta

az aréna minden nyáron átalakul a világ legnagyobb szabadtéri operaházává.

Az Arena di Verona Opera Festivalt 1936 óta Verona városa rendezi meg, és ez Európa egyik legrangosabb zenei eseménye, egyben az én éjszakai látogatásom oka is. Amikor pedig nem áriák zengenek esténként az épületben, akkor olyan fellépők adnak benne koncertet, mint Adele, a Pink Floyd, Bruce Springsteen vagy éppen a Pearl Jam.

A jegyárak 25 eurótól (kb. 8000 forint) a csillagos égig terjednek. A legdrágább ülőhelyekért 230 eurót (kb. 75 ezer forint) is elkérnek. Az árazás pedig a közönségen is rendesen meglátszódik.

A legolcsóbb jegyekkel az aréna félköríves kőpadjain ülhetünk le, ezek még csak nem is helyre szólnak, a legdrágább jegyek pedig értelemszerűen az egykori küzdőtér középső részének első felében vannak, ahonnan a legjobban lehet látni a színpadot.

A műsor este kilenckor kezdődik, meg kell várni, hogy lemenjen a nap, de az aréna már az előadás előtt bő egy órával megtelik élettel. Az érkezési sorrendben elfoglalható kőpados helyekre nagyon gyorsan leülnek jellemzően a városnézés után az arénába tévedő, rövidnadrágos, színes, nyári ruhás érdeklődők.

A lényegesen drágább lenti részen viszont csak komótosan gyűlik a vörös szőnyegen érkező úri közönség. Itt vannak a megrögzött operarajongók és azok is, akik jól láthatóan inkább a társadalmi státusz miatt jöttek el az eseményre. Előbbieket onnan lehet felismerni, hogy még a nyári melegben is vékony, fehér sál van a nyakukban, utóbbiakat pedig onnan, hogy a férfiak hatalmas órákkal villognak, a nők pedig olyan elegáns ruhában botladoznak tűsarkúban a kétezer éves kavicsokon, mintha most kezdődne a milánói divathét.

A műsor kezdetéig van idő bőven szemlélni az embereket, így könnyedén kirajzolódik a kép, hogy az aréna mint társadalmi tér nem sokat változott az elmúlt kétezer év alatt. A műsor most nem az lesz, hogy néhány szerencsétlen lemészárolja egymást a közönség előtt, hanem csupán képletesen teszik ezt a szereplők többórányi áriázás végén, ettől eltekintve viszont nagyjából pont ilyen lehetett a római korban is ellátogatni egy hétvégi napon az amfiteátrumba.

A kakasülőt elfoglaló köznép a műsor mellett nézheti a leggazdagabbakat, akik nem is feltétlenül annyira az előadás kedvéért vesznek részt az eseményen, mint inkább azért, hogy társadalmilag reprezentálják magukat, esetleg fontos beszélgetéseket ejtsenek meg.

Az elit szekcióban a körülmények is mások: vörös bőrszékek és padlószőnyeg van kőpadok helyett, és a megjelentek az elegánsan kiöltözött büfésektől proseccót meg bort vásárolhatnak maguknak, míg a felsőbb sorokban két srác jár körbe, és hűtőtáskából árulja a piát.

A felső rész szinte teljesen megtelik, a drága szekció foghíjas marad az előadás kezdetéig, a 15 ezres telt házhoz – ez az aréna mostani befogadóképessége – azért még kellene 1-2 ezer ember. A felvonások közötti szünetekben mindig vannak páran, akik megpróbálják megcsípni valamelyik drága helyet, és olyan is akad, aki valószínűleg nem először próbálja meg kicselezni a rendszert, mert öltönyben próbál jegy nélkül beülni a legdrágább helyekre, de az éber szervezők minden próbálkozást kiszúrnak.

A színpadot grandiózus díszlet foglalja el, az aréna címeroperája lesz műsoron, az Aida, amit a több mint százéves operafesztivál alatt már több mint 60 évadban adtak itt elő különféle rendezésekben.

Az előadásra várva a kakasülőn több ezer kis gyertya gyullad meg. Ez is régi hagyomány: az 1913-as, első itteni Aidára várva gyújtottak gyertyákat a közönség tagjai közvilágítás híján, hogy lássák a librettót, meg úgy általában bármit. A tradíció egy időre kikopott a 20. század közepén, de a 80-as évek óta újra népszerű. A kis sárga fények remek hangulatot teremtenek, és tovább fokozzák azt az érzést, hogy egy több ezer éves vérkeringés részesei vagyunk.

Már csak azért is, mert az idén nyáron játszott Aida különleges produkció abból a szempontból, hogy a rendező,

Gianfranco de Bosio célja az volt, hogy megidézze az első, 1913-as rendezést.

Fennmaradó képekből, díszletdarabokból és beszámolókból igyekeztek rekonstruálni, hogy milyen lehetett a száz évvel ezelőtti előadás. Az aréna egyik állandó koreográfusa, Susanna Egri egy évet töltött azzal, hogy a korabeli sztenderdeknek megfelelőek legyenek balettes részek is az előadásban.

Az eredmény tényleg grandiózus lett, a történelmi súlyosságot csak fokozza, hogy a színpadra azon a kapun érkeznek a szereplők, ahol egykor a gladiátorok is bejöttek az arénába. Elsőre fel sem tűnik a dolog, annyira passzol a díszletbe, aztán megint fejbe kólint a tudat, hogy nem, ez nem egy ügyes díszlet, ez itt az eredeti kapu az eredeti funkciójában.

Még abból a szempontból is felidézik a korabeli előadásmódokat, hogy élő állatok szerepelnek az operában. Az Aida második felvonásában van egy legendás bevonulás, amiben sokáig krokodilok, elefántok, tigrisek és mindenféle egzotikus állatok is megjelentek. Manapság ez már nem divat, de néhány ló azért feltűnik ebben a múltidéző előadásban is.

A társadalmi különbségek a felvonások közötti szünetben simulnak ki valamennyire. Az arénában pont olyan mosdók vannak, mint amilyet az ember egy kétezer éves, de a mai napig aktívan használt épülettől várna. Nyomasztóan kígyózó sorok állnak a folyosókról nyíló, két-két férőhelyes, kicsit algás, kicsit mohás mellékhelyiségek előtt. Ezek azok a pillanatok, amikor a szandálos turista és a szmokingos úriember is átérezheti, hogy az élet igazán fontos pillanataiban hiába a vagyoni különbség, a drága óra meg a párnázott ülőhely a kőpad ellenében, feszítő hólyaggal toporogva pont ugyanolyan egyenlő mindenki.

Zúgó tapsvihart követően valamivel éjfél után ér véget az előadás, az elképesztően vegyes közönség pedig alig pár perc alatt ellepi Verona történelmi belvárosát, újabb bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy mennyire tökéletesen tervezték meg az épületet kétezer évvel ezelőtt. Az arénából nagyságrendekkel könnyebb kijutni, mint a Sziget nagyszínpada előtti térről, a rómaiak utolérhetetlen mesterei voltak a menekülési útvonalak tervezésének.

Az utcák megtelnek élettel, a sokaság szétszéled, néhányan még újra megnézik Júlia teljesen kamu erkélyét, hiszen csak az 1930-as években építették a híres udvarba. Az aréna pedig elkezd készülni a következő napra, a munkások gyorsan bontják el a reptéri beengedés szigorúságú jegyellenőrző pontokat meg a kordonokat. Az éjszaka az eredeti és lenyűgöző arcát mutató épület másnap napközben újra sima turistalátványosság lesz, ahol műanyag sisakba öltözött legionáriusokkal fotózkodhatnak a tűző napon a világ minden szegletéről a városba hömpölygő turisták.

(Borítókép: Fondazione Arena di Verona)