Hannibal Lecter ezeket megenné vacsorára

A 143. oldalig kellett várnom, hogy egy olyan bekezdést olvassak Thomas Harris (A bárányok hallgatnak, Hannibal) Cari Mora című vadonatúj regényében, amitől nem kezdek intenzív szemforgatásba, és természetesen ennek a bekezdésnek semmi köze sincs a cselekményhez, csak egy mérsékelten szellemes leírás egy kórboncnoki hivatalról. Harris sosem arról volt híres, hogy kifejezetten jó író lenne, vagy lenne egy karakteres, egyéni stílusa. Harris arról híres, hogy kitalált egy pszichopatát, aki - főleg Anthony Hopkins miatt - rabul ejtette a közvéleményt, és az irodalmi megszületése óta különböző szórakoztatóipari termékekben tűnt fel. Hannibal Lecter neve annyira összeforrt a művelt, kifinomult, de manipulatív, és nem mellesleg emberevő pszichopata figurájával, hogy sem előtte, sem utána nem tudnék mondani hasonló karaktert. A Cari Morával most Harris azt is bebizonyítja, hogy ő maga is képtelen kitalálni egy újabb Hannibal Lectert, pedig minden igyekezetével azon van.

Az új regény cselekménye sem az igazságszolgáltatásban, vagy egy sorozatgyilkos pszichéjében játszódik, mint a legutóbbi két könyv, az 1999-es Hannibal és a 2006-os Hannibal felemelkedése. Mondanám, hogy ebben a regényben még embert sem esznek, de ez sem lenne szigorúan igaz, gondolom aki egyszer már leírt egy mondatot, amiben felfalnak egy belső szervet, onnantól nehezen tudja elengedni.

A Cari Mora a kolumbiai származású főhősnő neve, aki fiatalkorában a gerillák gyerekkatonája volt, felnőttkorában pedig ingoványos jogi helyzetű bevándorlóként Pablo Escobar egykori villájának felügyelője Miamiban. A legenda szerint Escobar egy aranytartalékot rejtett el valahol a ház területén, ezt próbálja egyszerre megszerezni a Tíz Csengettyű nevű titkos tolvajbanda néhány tagja, meg a paraguayi származású, de kizárólag németül beszélő, amúgy krónikus hajvesztéstől szenvedő pszichopata, Hans-Peter Schneider. Esküszöm, hogy ez a cselekmény, és nem valami regényparódiát kaptam, ez nem a Heri Kókler és a Bűz Serlege, K.B. Rottring tollából, hanem egy halálosan komoly szórakoztató thriller, ami végig olyan, mintha a halálosan komoly szórakoztató thrillerek paródiája lenne.

Kezdve Schneider figurájával, akit Harris és az ő PR-gépezete szeretne beállítani a következő Lecternek, de messze, nagyon messze van attól. Leginkább a bénább videojátékok gonosz náci tisztjeire emlékeztet, akik legszívesebben szűzlányokat boncolnának fel nyugodtan, a négy fal között, és toporzékolnak, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretnék. Harris Schneidert kimondatlanul is (Paraguay + név) a háború után Dél-Amerikába szökött nácik leszármazottjává teszi, a viselkedését pedig csak azzal magyarázza, hogy az apja verte őt kiskorában. Nyilván ezért van az otthonában egy olyan szerkezet, amivel fel lehet oldani az emberi testet, ezért nézi kéjes tekintettel a lúgban feloldódó orosz nő hulláját, vagy ezért fantáziál arról, hogy ráélvezne az éppen alvó főhősnőnk arcára.

Aki pedig a sztori főgonoszának totális ellentéte, a súlyos traumákat megélt, de tisztalelkű bevándorló, akit (a meg nem nevezett) Trump belpolitikai szabályozásai vékony jégre taszították, pedig rendes állása van, törődik a szintén bevándorolt családjával, és ha ez nem lenne elég a jóságból, önkénteskedik egy helyi állatklinikánál is. Mora utóbbi elfoglaltsága a magyarázat arra, hogy az egyébként szintén egy állatklinikánál önkénteskedő Harris néha elkanyarodik a saját cselekményétől, és kitekint a természetbe, ilyen mondatokkal:

A karolópókok hálóiban remegő esőcseppeken megcsillant a vörös égbolt fénye, ahogy Cari a falhoz simulva áthaladt alattuk.

Harris nem hagy ki egy lehetőséget sem, ha fel lehet hívni a figyelmet az élővilágra, és amíg egy bajbajutott sas, vagy egy trágárul beszélő kakadu valahogy még illeszkedik is abba a történetbe, amit el akar mondani, azzal már nem sokat tesz hozzá, amikor egy fejezet végén egy lamantin bukkan fel a Miami-öbölben, majd nem sokkal később elmerül. Ez a lamantin kétszer is feltűnik a regényben, csodálom, hogy nevet nem kapott.

A megdöbbentő a Cari Morában az, hogy Harris mennyire az elemén kívül van, amikor nem rendőrökről, nyomozókról, vagy sorozatgyilkosokról kell írni. Bár az is megdöbbentő, hogy mennyire nincs elemében, amikor azokhoz kell visszatérnie: a regény egyetlen rendőre egy két lábon járó közhely, akit csak az hajt, hogy megtalálja azt a valakit, aki rálőtt a házára, és ezáltal súlyos agykárosodást okozott a feleségének. A bűnözők sem járnak sokkal jobban, a csak keresztnevekkel rendelkező dél-amerikai keményfiúkat csak az különbözteti meg egymástól, hogy éppen milyen klisébe lehet őket belepasszolni. Van a csendes keményfiú, a nagydumás gyáva, a mindenható Don, az egyik samesz, a másik samesz. Nincs egy pillanata sem a Cari Morának, ami legalább egy picit is eredeti lenne. Escobart és az örökségét elővenni 2019 második felében az utóbbi évek filmes és sorozatos dömpingje után kifejezetten érdektelen, ahogy a dél-amerikai szervezett bűnözés misztifikálása is az. Maga Cari Mora figurája jobban emlékeztet azokra a női főhősökre, akikkel Luc Besson francia producer próbál mindig pénz kisajtolni a gyanútlan nézőkből (Lucy, Colombiana, Anna, Nikita, és így tovább), és valamennyire mindig sikerül is neki. A nő, akinek a három meghatározó tulajdonsága, hogy régen áldozat volt, de most dögös lett, és tud bánni a fegyverekkel.

Nem ismerem Harris összes regényét, de a fontosabbakat igen. Emlékszem, hogy A bárányok hallgatnak milyen hatékonysággal mozgatta az emlékezetes karaktereit a történetben, és arra is emlékszem, hogy a Hannibal mennyire egy másik irányba haladt, ahogy megtette Lectert főhősnek. A Hannibal soraiban Harris már görcsösen próbált magára licitálni (főleg Mason Verger torz figurájával, aki disznókkal akarta felfalatni a címszereplőnket), de ott még az ismerős karakterek között lehetett kapaszkodót találni. A Cari Morában nincs kapaszkodó, nincs izgalom, nincs élvezet, nincsen semmi, csak 320 oldalnyi ponyva, ami többnek képzeli magát.