Még mindig nem tudni, miért jó panelban lakni

Életem első 14 évét egy panelházban töltöttem, de ezt már egyszer elmondtam. Az élmény még mindig élénk, azóta egy fővárosi kollégium, bérház, szuterén, garzon, új építésű vagy nagypolgári lakás sem írta felül, hogy a gyerekkorom meghatározó részét egy olyan közegben éltem le, ahol minden ház szinte ugyanúgy nézett ki, ugyanabból a gyárból szedték ki a darabjait, ugyanolyan volt a beosztása, az elején még a tapétái és a padlószőnyegei is ugyanazok voltak. Aztán ahogy teltek az évek, a lakások, mint ismeretlen tenyészgombák a mikroszkóp alatt, elkezdtek egymástól függetlenül formálódni: a padlószőnyegeket összecsikkezték, a tapétát lekaparták, az erkélyt beépítették, a furnérlemezes bútorokat IKEA-sra cserélték, jöttek a tévék, házimozik, számítógépek, lapostévék, konyhagépek, új terek alakultak ki, új felállásban és új gócpontokkal. Csak egy dolog nem változott: a stabil alaprajz, amihez képtelenség volt hozzányúlni.

Lehetett nagyobbat álmodni, de az alaprajz ugyanaz maradt, ezért kapta el sokszor az embert más panelosok otthonában a déjà vu érzés, és ezért vágott tarkón az instant nosztalgia, amikor beléptem a Panel című kiállításra a debreceni Modemben. Ugyanis az ajtó után egy 49,5 négyzetméter alapterületű panellakás falait reprodukálták, pontosan ugyanazokkal a paraméterekkel, ahogy én ismerem őket.

A Panel pont ezt a kettősséget akarja feloldani, amivel én is kezdtem ezt a cikket, nevezetesen hogy ezek az előregyártott lakóházak a praktikus nehézipar személytelen termékei, de mégis nagyon sokak számára erős érzelmeket hordoznak, műalkotásokat inspirálnak, majd a felújítások, újragondolások révén maguk is valamennyire színes műalkotások lesznek. De ez csak az egyik fele a tárlatnak, a másik egy történelmi áttekintést nyújt a panelházak kialakulásáról, azok fejlődéséről, a kritikákról, a külföldi pozitív és negatív példákról, illetve a jövő lehetőségeiről. A két szándék nem mindig ér össze, ráadásul egyszerre jelenik meg a kiállításban az igény egy komolyabb és egy ironikusabb, felhőtlenebb visszatekintésre, és az installáció sem mindig könnyíti meg az ember dolgát.

A Panel kettős szándéka már rögtön az első lépések után nyilvánvaló lesz, a pontos alaprajz alapján felhúzott lakásban berendezés nincsen, azokat a falra rajzolt körvonalak jelképezik, de minden rajzolt tárgy ironikus, a nyolcvanas-kilencvenes éveket idézi meg (karóra alakú falióra, például), miközben a tárlat többször is hangsúlyozza, hogy Magyarországon majdnem kétmillió ember lakik még mindig lakótelepeken, összesen közel 788 ezer lakásban. És amíg Nyugat-Európában a lakótelepek többnyire a marginális társadalmi rétegek otthonai, addig Kelet-Európában, így nálunk is, mindenféle társadalmi csoport lakja őket. És hogy mi a lakótelep hivatalos definíciója? A kiállítás a 2005-ös KSH-s népszámlálás meghatározását fogadja el, a szociológusok többségével egyetértve:

az utóbbi évtizedekben, többnyire házgyári technológiával épített, középmagas és magas lakóházak, házsorok együttese.

Arról, hogyan jött létre ennyi lakótelep az országban, és hogyan és mikor lett a lakhatás legáltalánosabb formája, arról bőven kapunk anyagot, a második világháború utáni lakáshelyzettől kezdve. A különböző magasságú dobozokon prezentált, angol és magyar szövegeket elég fárasztó egymás után elolvasni – főleg, mivel semmi nem szakítja meg, vagy lazítja fel őket –, de érdemes, hogy a kontextust megismerjük: hogyan lett a szocreálból a diktátor halálával lazább kultúra az építészetben is, mi alapján tervezték meg az óbudai kísérleti lakótelepet, és hogyan kellett a pártvezetésnek a Ratkó-gyerekek után loholva gatyába rázni a lakáspiacot.

A legérdekesebb nekem messze a Tulipán-vita volt, amiről még bőven olvastam volna, vagy néztem volna további anyagokat. A lényeg, hogy 1975-ben a paksi panelházakat tulipános, népies díszítőelemekkel látták el, amiből parázs vita alakult ki, Major Máté, a magyar építészet nagyhatalmú megmondóembere szerint a kísérlet súlyos ideológiai tévedés volt. A ferencvárosi József Attila-lakótelep tervezője, Cserba Dezső még élesebben fogalmazott, mint Major; szerinte azok a kísérletek, amelyek képzőművészeti eszközökkel akarnak építészeti hatást kelteni, egyenesen életveszélyesek. Nagy László költő viszont úgy látta, a díszítések “humanizálják ezt a rideg és hasznos teremtményt”. A tulipános díszítés ötletgazdája, Csete György - egyébként a hazai organikus irányzat egyik alapítója - az egész kezdeményezéssel tágítani akarta szigorúan meghatározott panelkereteket, de végül a vita miatt elhalt a kísérlet.

Külön panelt kaptak a miskolci és a debreceni panelházak is, de némelyiket annyira nehézkes, statisztikákkal agyonnyomott szöveggel látták el, hogy csak annak lesz kedve elolvasni, akit érdekel a Debreceni Házépítő Kombinát története 1971 környékén, három mondatban. Ezzel egy hosszú, hosszú részre le is zárul a kiállításon a kitekintés és a történelmi háttér, hogy átadja a helyet a képzőművészetnek, ahol aztán videóinstallációtól kezdve a fémszobron keresztül a horgolt minipanelekig minden van. Néha koncepció is, bár gyakoribb, hogy nincsen: Korniss Péter zseniális betlehemezős fotói vagy Szilágyi Lenke szociói például valószínűleg csak azért szerepelnek, mert panelok előtt készültek.

Ennél már sokkal konkrétabbak az osztrák Andreas Fogarasi videoinstallációi, amik azzal foglalkoznak, hogyan jelentek meg a kulturális intézmények a lakótelepeken. Konkrét, de nehéz élvezni, mert a hatalmas, sötét kockákban vetített mozgóképeket nézve az egyik átjárónál útban vagyunk a többi látogatónak. Beöthy Balázs indiános tematikájú fotóit a kiállítás szövege a nyolcvanas évek lakástapétáihoz hasonlítja, de a valóságban semmi közük nincsen hozzájuk, sem hangulatban, sem esztétikában, ráadásul megmagyarázhatatlan módon tartozik hozzájuk egy indiánfilm hangkulisszája, ami dübörög egy olyan teremben, ahol más hangulatú műveket is kiállítottak. A hanggal máskor is baj van, Keserue Zsolt abszolút témába vágó, panelséget vizsgáló video-dokumentumfilmjét egy nagy terem közepén lehet nézni egy korabeli tévén. Hangulatnak jó, csak hallani nehéz, mert ott van a közelben az egyébként szintén szuper, kapucsengőre emlékeztető installáció, amin becsöngethetünk Lang Györgyihez vagy Gergely Róberthez, ők pedig elmondják, milyen volt a pécsi, azóta lebontott Magasházban élni fiatal színészként.

A kiállításon bőven van külföldi kitekintés, az egyik legsúlyosabb Jelena Csernyisova fotósorozata a szibériai Norilszk városáról, a világ egyik legszennyezettebb településéről, ahol télen mínusz 50, nyáron plusz 30 fok van, az épületek az állandóan fagyott talajra épültek, a panelok pedig úgy amortizálódnak, mint az oszló hullák, amikből lassan csak a csontváz marad. Ennél sokkal szívmelengetőbb a lengyel Pawel Althamer dokumentumfilmje arról a varsói projektről, amikor megfűzte egy lakótelep lakóit, hogy úgy kapcsolják fel a lámpáikat az ezredforduló szilveszterén, hogy azt írják ki: 2000. Hasonlóan szórakoztatóak azok, amikor a panelok ikonikus formái valami más műfajban kapnak testet: Marián Laššák fiókos szekrényt csinált a házakból, Julita Wójcik horgolásokat készített belőlük, Kádár Emese pedig az izometrikus nézetű videojátékok világát és a panelok belső berendezését kutyulta össze faliszőtteseknek.

A kiállítás hosszú és egy kicsit fárasztó is, szinte alig van hely, ahol leülhetnénk, kicsit kifújhatnánk magunkat, és mondjuk megnézhetnénk a vetítéseket, amikből akad bőven. És ha a végére elfáradtunk, akkor kapunk még egy adag szöveget arról, milyen merészen rehabilitáltak lakótelepeket például Eggesinben, Bordeaux-ban vagy Lienefeldében. Meglehetősen merészen, de addigra már az ember becsukja a szemét, és úgy is erkélyeket, négyzetrácsos házakat és kavicsos falakat lát maga előtt, nem pedig nyugat-európai mintaprojekteket.

A Panel egy nagyon hálás témát dolgoz fel felemásan, de még így is meggyőzően. Azt nem tudja megválaszolni, hogy miért okoz ekkora nosztalgiát, hogy egy gyárban betonkockák készültek, és abban emberek nagyon közel egymáshoz, szűkösen leélhették az életüket. Keserue videójában van egy beszédes mondat erről, miszerint

a panellakás annyira szűkös, hogy mindenki minden berendezési tárgyat a falhoz présel.

A Panel olyan, mintha megpróbálták volna berendezni a lakás közepét is; azt egyelőre senki sem találja, mit és hogyan kellene megközelíteni, de már több oldalról is körbe lehet járni.

A Panel című kiállítás november 17-ig tekinthető meg a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban, a kiállítás kurátora Süli-Zakar Szabolcs.

(Borítókép: Danko Imre / modemart.hu)