Angelika
-1 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

Meghalt Varga Imre

D CIM20131112016
2019.12.10. 14:25

96 éves korában, december 9-én este meghalt Varga Imre, a 20. század egyik legjelentősebb magyar szobrásza, akinek alkotásai évtizedekre meghatározták a hazai köztereket. A hírt a művész családja megerősítette az Indexnek. Varga Imrének mintegy 300 műve látható Magyarországon és külföldön, már életében múzeumot kapott, művészettörténeti jelentősége régóta megkérdőjelezhetetlen, de számos művét politikai okokból már életében eltávolították.

Ez a hír legfeljebb akkor rázna meg, ha Sir Laurence Olivier-t bíróság elé állítanák a gyilkosságokért, amiket III. Richárd angol királyként a színpadon elkövetett. Erről nem is szeretnék többet mondani, nincsenek limonádéillúzióim

- így kommentálta egy interjúban 2012-ben a hírt, hogy Károlyi Mihályról készített szobrát a Kossuth tér átépítésekor eltávolítják az Országház épülete mellől.

Látszólag szenvtelen maradt, nem tiltakozott, de a szobrot csendben megmentette: elérte, hogy újra felállítsák Balatonszéplakon, szülővárosa, Siófok egyik csendes kertvárosi terén, ahol kevésbé van kitéve a támadásoknak. Az eset rávilágít arra a kettősségre, ami Varga életét végigkísérte: sok közéleti vonatkozású művet alkotott, és tudta, hogy egy köztéri szobrász a megbízásai jelentős részét a politikától kapja, mégsem volt igazán politikus alkat – a szobrok érdekelték, meg persze az emberek, mint ahogy Károlyi esetében is jobban foglalkoztatta az ellentmondásos emberi karakter megragadása a politikai ítélkezésnél.

Varga Imre pályafutása stíluskorszakokon és rendszereken ívelt át, de mindig sajátos hangú, szuverén művész maradt. Ez a művészi pálya már rendkívüli hosszával is tiszteletet parancsolt: 1955-ben mutatkozott be, még főiskolásként az I. Magyar Képzőművészeti kiállításon Vasmunkás című szobrával – mi mással, 1955-ben –, és majdnem az élete végéig alkotott, csak az utolsó egy-két évben volt kénytelen egészségi állapota romlása miatt felhagyni a munkával. Ez több mint hatvan év: a 20. század egész második fele és a 21. század kezdete. Varga ráadásul termékeny szobrász is volt, minden korszakában sokat dolgozott,

ennek megfelelően életművének kiterjedtsége szinte befoghatatlan, lenyűgözően széles és változatos,

csak a legjelentősebb, legismertebb darabokat lehet kiemelni belőle.

A pályakezdésre rányomta a bélyegét a 20. század közepének súlyos történelmi krízise. Varga 1923-ban született Siófokon, szülővárosához mindvégig szorosan kötődött, a "somogyiság" identitásának meghatározó eleme volt. "Somogyban nőttem fel, és mint minden vidéki gyereknek, első számú eszközöm a bicskám volt. Botvégeket farigcsáltam, a vadgesztenye puha beléből pedig fejeket" - mesélte a kezdetekről. Rajzkészségére már a siófoki elemi iskolában felfigyeltek, innen került a budai ciszterekhez, majd a szombathelyi premontrei gimnáziumba. Egy rövid párizsi közjáték után beiratkozott a Műegyetemre, de nemsokára kitört a háború. Varga több más diáktársához hasonlóan pilóta lett, repülőtisztként végigszolgálta a háborút, és amerikai hadifogságba esett, ahonnan 1945-ben tért haza. Még 1944-ben feleségül vette Szabó Ildikót, aki 65 éven át nemcsak a társa, hanem a menedzsere is volt: rendkívüli szervezőtehetsége, kapcsolatépítő képessége nélkül Varga bizonyára nem lett volna ennyire sikeres a megbízások megszerzésében. Ildikó notesze egy időben legendás volt, akinek nem volt benne a telefonszáma, az nem is számított Magyarországon.

A háború után nehéz évek következtek, Varga vidéki polgári háttere, repülőstiszti múltja nem volt a legjobb ajánlólevél. 1948-ban gyári munkás lett Budapesten, de 1950-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára. Pont a kötelezően előírt szocreál sivár időszakában érkezett meg a magyar művészetbe, Mikus Sándor - a Sztálin-szobor alkotója - lett az egyik mestere, a másik viszont egy valóban nagy művész, Pátzay Pál.

Első szobrait az 50-es években mutatta be kiállításokon, és 1956-ban diplomázott Magvető című szobrával (ez ma a lajosmizsei Tanyamúzeum előtt áll). Ez az első mű még keveset vetít elő a későbbiekből: a témaválasztás megbízhatóan szocreál, a görögös fej Pátzay és a két háború közötti olaszos modern hatását mutatja. És még egyszer közbeszólt a történelem: októberben a forradalom napjaiban egy barátjával lelakatolták az Iparművészeti Múzeum feltört kapuját. Hátukon egy-egy géppisztoly lógott, önvédelmi célból. A forradalom leverése után rövid időre letartóztatták, és öt év szilenciumra ítélték. Ebben az időben egy nagyszabású Apokalypsis- emlékmű terve foglalkoztatta, négy szörnyű lovas, a pestis, a nagy parázna és egy csontvázzá rohadt szörnyeteg felbukkanása a horizonton, a történelmi kataklizmák szimbólumaként.

Ebből persze semmi nem lett, de már 1957-től újra szerepelhetett a Műcsarnok Tavaszi Tárlatán, egy évvel később pedig felállították első köztéri szobrát Gyöngyösön, amely két játékos mackót ábrázol. A valódi indulás tulajdonképpen csak a 60-as évekhez köthető, amikor évről évre egyre több megbízást nyert el. Napozó nők, fekvő fiúk, mellszobrok, betonpartizánok és bronz József Attilák meneteltek előre - egyenként nem túl jelentős alkotások, inkább a Kádár-kor városdíszítő tevékenységének jellegzetes átlagdarabjai, de közben ezeken a szobrokon formálódik ki a későbbi nagy művekre jellemző egyéni, "vargaimrés" stílus.

A fentiekből is látszik, hogy mennyire későn sikerült Vargának valódi művészi pályáján elindulnia. Első nagyobb figyelmet keltő műve a Prométheusz című krómacél szobor volt, amit 1965-ben mutattak be a Műcsarnokban. Varga ekkor már elmúlt negyven éves. A szobornak mind az anyaghasználata, mind a modernitása egyértelműen túllépett a korszakban megszokott kliséken,

merészen, újítóan eredeti alkotás volt,

amely annak ellenére feszegette a Kádár-kor hivatalos művészetpolitikájának kereteit, hogy semmilyen nyílt politikai tartalmat nem hordozott. Nem is engedték felállítani Veszprémben, Hollandiába került, ma az antwerpeni Middelheim Szabadtéri Szobormúzeumban látható. Ezzel kezdődik a külföldi bemutatkozások, később megbízások hosszú sora, mert Varga Imre volt a 20. század talán egyetlen magyar - nem emigráns - szobrásza, aki külföldön is látható, elismert alkotóvá vált. A Prométheuszt 1978-ban felállították Szekszárdon, akkor már, jó tíz évvel később "odaért" a hazai ízlés is a szoborhoz.

Varga 1967-ben megtartotta első önálló kiállítását a Kulturális Kapcsolatok Intézetének Dorottya utcai galériájában, és 1969-ben megkapta a Munkácsy Mihály-díjat. Mind a kiállítások, mind a díjak a következő évtizedekben megbízható rendszerességgel sorjáztak, a díjak sora az 1973-as Kossuth-díjig, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjéig (2003) és a 2016-os Nemzet Művésze elismerésig terjedt (és közben begyűjtött egy csomó rangos külföldi, német, olasz, francia kitüntetést is).

Az 1970-es években állították fel az első igazán nagyszabású köztéri alkotásait, például a mohácsi Lenin-emlékművet, ami a hagyományos kelet-európai Lenin-szobrok ábrázolásmódjával szakítva megkettőzte a figurát: egyszerre ábrázolta a zászlóra tűzött idolt, és alatta az emberléptékű, a lépcsőn lefelé (el)ballagó embert. Az emlékművet 1990-ben természetesen elbontották, de valahol meglepő, hogy a korabeli pártvezetés, többek közt az avatóünnepségen az első sorban álló Aczél György nem vette észre a benne rejtőző szubverziót. 

1975-ben született meg az életmű egyik fő műve, a Kossuth téri Károlyi Mihály-emlékmű. Ennél rangosabb állami megbízás akkoriban nem nagyon volt, ami mutatja azt a bizalmat, amit Varga addigra elnyert a késő Kádár-korszak politikai elitje részéről. Akárcsak a mohácsi Leninnél, itt is sajátos módon élt vele, mivel Károlyi alakját szerethetővé tette, ugyanakkor emberléptékűre zsugorította, és bizonyos értelemben kudarcot vallott politikusként ábrázolta.

A köztársasági elnökké lett Károlyi viszont végigjárta a poklot. Megtanult nyitott szájpadlással élni, szónok lett beszédkészség nélkül, és a háborúellenes ellenzék vezetőjévé vált. Aki szerette Károlyit, a hibáival együtt szerette - bottal, csámpásan, beesett szájjal. Megformáltam tehát azt a Károlyit, aki szerintem hiteles, és akire érdemes emlékezni

- fogalmazta meg viszonyát később az emlékműhöz.

A következő jelentős megbízás 1980-ban a vatikáni magyar kápolna szobrászati díszítése volt. A Szent Péter-bazilika altemplomában a szocialista Magyarország és a Szentszék közötti óvatos közeledés jegyében nyílhatott meg egy magyar nemzeti kápolna pápai engedéllyel. Az idők változását jelzi, hogy a korszak legjobb szobrászai kaptak állami megbízást egy összetett egyházi műalkotás elkészítéséhez. A legnagyobb falat Vargának jutott: Szent István acéllemez szobra kezében a magyar koronával, amint az oltár felé lép, és a kápolna hátfalán aranyszínű rézdomborítás a honfoglalás kori magyar tarsolylemezek életfamotívumaival, szkíta aranyszarvasokkal és a Magyarok Nagyasszonya kun arcvonásokkal ábrázolva. Hogy mindez mennyire új hangként szólalt meg a korabeli magyar szobrászatban, azt ma már - rengeteg Szent István és aranyszarvas után - nehéz érzékelni, de valójában korszakváltást jelentett. A motívumok többnyire giccsé váltak az epigonok kezében, de Vargánál a legkevésbé sem voltak azok.

A 80-as években Varga neve

összeforrt a köztéri szobrászat deheroizáló irányával,

ami részben a puhuló diktatúra lehetőségeinek kiaknázását jelentette. Olyan szobrok készültek, mint az 1982-es Olvasó Lenin a gödöllői parkban, ami a bolsevik vezért padon, asztalra könyökölve, könyvbe temetkezve ábrázolta. Az 1983-as váci Lenin egy rácsos vaskapun lép ki éppen, kezét a kilincsre teszi, távozóban van. Elég egyértelmű szimbolika, mégis a sors iróniájaként alig pár év múlva ezeket a szobrokat nem annak látták, amik voltak, vagyis a rendszerváltás előhírnökeinek, hanem egyszerűen az ábrázolt alak miatt mindet eltávolították.

Ez lett a sorsa a Vérmezőn 1986-ban felállított Kun Béla-emlékműnek is, ami az életmű egyik csúcspontja, és egyértelműen a 80-as évek köztéri szobrászatának egyik legkiemelkedőbb alkotása volt. Varga azt a zseniális, teljesen újszerű megoldást választotta a már akkoriban is elég kínos megbízatás teljesítésekor, hogy Kun Béla helyett a tömeget formálta szoborrá, a szuronyos katonákat, sapkás munkásokat és esernyős asszonyokat, ahogy egy stilizált kandeláber körül örvénylenek, a föld, pontosabban egy kockakövekből rakott dombocska fölött lebegve.

Ez volt az első kritikus szemléletű emlékmű a történelemben. Egy olyan emberről szól, aki búcsúzása pillanatában az általa kivégeztettek szellemi árnyaival találkozik, a kísértetekkel. [...]  Ugye, hát ott az áldozatok láthatók szinte portrészerűen, mindazok, akik áldozatul estek ennek az őáltala megalapított magyarországi kommunizmusnak, és végül ő maga is áldozat lett: 1937-ben a Szovjetunióban valószínűleg meggyilkoIták Kun Bélát. Ennek az egész bonyolult történelmi képnek volt ez kitűnően sikerült emlékműve

– mondta róla később.

És bármennyire hűvösen fogadta is általában szobrainak bontását, ennek az eltávolítása nagyon bántotta (az emlékmű alig 5 évig állhatott):

Aki olvasni tud egy műben, annak ez kritikai emlékmű. Egy analfabétának persze nem az. Az analfabétának teljesen mindegy, hogy mi.

Mennie kellett, bár megkésve, nem a rendszerváltás után, hanem csak 2017 tavaszán Lukács György szobrának is a budapesti Szent István parkból. Az életnagyságúnál kissé nagyobb, komor és csalódottnak tűnő filozófus alakja egy századfordulós stílusú korláthoz támaszkodva álldogált, kabátjába burkolózva, görnyedten. Ahogy általában Vargát ebben az esetben is jobban foglalkoztatta a filozófus megítélésénél Lukács karaktere, az elvek és a korláttal jelzett polgári gyökerek közötti ellentmondás, és az a teher, amit az alak cipelni látszik.

Természetesen azért messze nem minden Varga Imre-szoborra várt bontás. A budai Vár tövében egy padon kényelmesen elterpeszkedő Kodály (1983) természetesen maradhatott. A szobor mellé oda lehet ülni, 2019-ben ez már közhelyes megoldásnak tűnik, 1983-ban egyáltalán nem volt az.

Megszakítottam a magyar emlékmű szobrászat konvencióját. Először is levakartam mindent a posztamensről és földön járó, mezítlábas szobrokat kezdtem csinálni. Ez nagy lépés volt akkor

- mondta a Népszabadságban erről az irányról, ami idővel szinte védjegyévé vált.

A jelenből nézve nincs kártékonyabb szobrászati trend a zsánernél, de akkoriban ez frissnek hatott, és Varga kipróbálta magát ebben is. 1986-ban született meg a Várakozók egy csendes óbudai terecskén, nem messze saját múzeumától. A legtöbben, akik elsétálnak a négy esernyős alak mellett, valószínűleg semmit nem gondolnak a szoborról, azt végképp nem – és ez különbözteti meg persze Varga művészetét a súlytalan zsánerektől –, hogy négy megviselt prostituáltat látnak. A szobrot egy párizsi élménye ihlette, amikor a havas esőben meglátott egy neccharisnyás gyereklányt kuncsaftra várva álldogálni, a kerületi tanácselnöknek aztán Krúdyval adta el a témát. Egy másik kirándulása a zsáner világába, a Boráros téri Borárús-kompozíció (1983) nem hordoz ilyen nehéz tartalmat, ez a mű valószínűleg sokkal népszerűbb lenne, ha nem Budapest egyik legundorítóbb pontján állítják fel.

A rendszerváltás aztán nemcsak bontásokat hozott, hanem új megbízások egész sorát. 

Varga meglepő fürgeséggel találta meg a helyét az új viszonyok között, és meghatározó alkotó tudott maradni. Még a 80-as évek második felében kezdett dolgozni rajta, de csak 1990-ben készült el az Emanuel-emlékfa a Dohány utcai zsinagóga hátsó kertjében, ami az első kortárs szemléletű holokausztemlékmű volt Magyarországon, és mindmáig talán a legkedveltebb. A krómacélból formált szomorúfűzfa ágain 30 ezer levél van, ezekre neveket véstek. Vargának egyébként az első külföldre kerülő köztéri alkotása egy vasrács volt az auschwitzi magyar állandó kiállítás számára, és a holokauszt iszonyatával a maga teljességében csak ott, a megsemmisítő tábort látva szembesült, mint mondta, annak idején, repülőstisztként annyira zárt világban élt, hogy szinte semmi érintkezésük nem volt a hátországban zajló eseményekkel. "Ennek következtében mindig élt bennem egy cselekvéshiány-tudat. [...] Ez az oka, amiért legelső eszmélésem idejétől a háború szörnyű katarzisával foglalkoztam. Ez nem halottakban mérődött elsősorban,

hanem az emberi, a polgári, a jogfosztottsági lét stációi fölismerésében

- mesélte. 

A 90-es és 2000-es években Varga rengeteg egyházi megrendelést kapott, olyan nagyszabású alkotásokra is, mint a kelenföldi új plébániatemplom mozgalmas Szent Gellért-szobra (1997), mégis emlékezetesebbek a művészportréi, mint a 2009-ben a Lövölde téren felállított Arthur Koestler-szobor vagy a Nagymező utcai, a 2004-es Móricz Zsigmond-szobor a körtéren, vagy a kerítésnek támaszkodó Radnóti-szobor. Ez egyébként 1970-ben Mohácson felállított szobrának másolata, de Budapesten vált igazán közismertté, és egyben az életmű konzisztenciáját is mutatja: az egy évben felállított két szobor, Koestler és Radnóti mintha kortárs művek lennének, miközben majd negyven év választja el őket egymástól.

Egészen meglepő módon még egy sokkal kiegyensúlyozottabb, látványos politikai rendszerváltások nélküli korszakban is kapott olyan presztízsmegbízásokat, amelyeknek eltávolítás lett aztán a sorsa. 2004-ben például az Európai Unióhoz való csatlakozás alkalmából a Medgyessy Péter és Demszky Gábor avatta fel az Összefogás harangjai című kompozícióját a budavári Szent György téren. Alig pár évvel később egy ásatásra hivatkozva elszállították, és soha többé nem került vissza, sőt meg is semmisült. Munkássága utolsó másfél évtizedében érzékelhetően csökkent a szobrok mérete és az invenció is megfogyatkozott, 80 fölött már kevés igazán emlékezetes mű került ki a keze alól.

Varga és a politikum viszonya soha nem volt egyszerű és egyértelmű képlet. Kurzusok művésze volt anélkül, hogy valaha kurzusművésszé vált volna. A rendszerváltás utáni politikai elit minden vonalával hangot tudott találni, 1999. augusztus 11-én például az ő siófoki villájában vendégeskedett Orbán Viktor miniszterelnök, és innen nézte meg az évszázad napfogyatkozását, 2016-ban pedig kormányrendelet határozott a Laktanya utcai műteremházban lévő életmű-gyűjteménye megvásárlásáról. A politika és a művészet viszonyáról mindig nagyon józanul nyilatkozott:

Roppant egyszerű a képlet: a hatalomé a pénz és szobrot csak pénzből lehet csinálni. Következésképp a hatalom kell, hogy fizesse az én passziómat. Pátzay Pálnak mondtam egyszer: néha rühellem, hogy nekem ezért fizetnek, mert olyan jól szórakozom. Mire azt válaszolta: Ne mondd hangosan.

(Borítókép: Varga Imre a BTM Budapest Galéria Varga Imre Kiállítóházában 2013. november 12-én. Fotó: Czimbal Gyula / MTI)

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport